Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám
Lechner Ödön meghalt. Tikkadt nyári délutánokon, ha elsietünk az Andrássy úton, hiába keressük gyönyörű ősz fejét, nem lobban föl többé bennünk az az érzés, hogy egy élő nagy emberre szegeződött tekintetünk. A járókelő sétáló emberek közül egynéhánynak talán rövid időre hiányozni fog Lechner Ödön alakja, a kávéházi törzsasztalnál egy darabig szeretettel beszélnek a "Papsziról", aztán vége lesz ennek is. Pedig Lechner Ödönnel az utolsó száz esztendő egyik legnagyobb építőművésze száll sírba.
Írással, eleven szóval, jelekkel, mindenképpen, ahogy lehet, belé kellene égetni a köztudat láthatatlan testébe, hogy Lechner Ödön nagy ember volt, nagy művész, zseni, és elpihenése nemcsak Magyarország, hanem az egyetemes kultúrába kapcsolódott egész világ gyásza. Azok az értékek, melyeket teremtett (amelyek teremtésétől el nem ütötték), mindnyájunké, és nemcsak a megfoghatóságukban azok, hanem továbbható, impulzív erejükben, lehetőségeket megnyitó potenciájukban is. Sőt ezekben elsősorban, mert az elpihent nagymester legtöbb tervét, leggrandiózusabb elképzeléseit, sajnos, nem engedte tettre váltani ellenfeleinek rövidlátó, fenekestül romlott tábora.
Egy építőművész helyzete, ha tehetségét történetesen forradalmi akarás tengelyébe állítja, sokszorta nehezebb, mint bármilyen más ágazatban dolgozó művészé. A festő képét legfeljebb refüzálják, az író könyvét ledorongolják vagy elhallgatják, de festő megfesthette képét, az író megírhatta a könyvét, de az építész még odáig sem juthat el. Energiáit ellankasztja a megértés, a beteljesülés hiánya, és ha ellenfelei erősebbek, mint ő, akkor vagy koplaló fantaszta, vagy pedig renegát válik belőle.
Csak kiválasztott kivételes emberbe koncentrál a természet annyi erőt, elszántságot, hogy forradalmisága ellen szegeződő hivatalos hatalommal, letörésére szövetkezett versenytársakkal való szakadatlan harcát végigverekedhesse.
Lechner Ödön kivételes ember volt, és tetteiben, törekvéseiben benne érződött a hivatottságát felismerő művész gesztusa, az a nobilitás, mely felülkerekedik mindenen, ami nem függ össze a végső céllal. Megértő, szomorú mosolygása, tiszta tekintete, az apostolok szelídségét sugározta. Jól tudta, hogy az a mocsok, amelyet ellenfelei életépületének pilléreire fecskendenek, nem őt piszkítja, szilárdan, tisztán áll ő előttünk: a magyar glóbusz egyik legszebb, legpompázóbb, mélyből jövő hajtása.
A "Bildende Künstler" című bécsi képzőművészeti folyóirat 1911-ben Lechner-számot adott ki. E számban tanítványai, személyükben a fiatal magyar architektúra legkitűnőbb művelői hitet vallottak a Mester mellett.
Síró szorongás fojtogatja torkom, ahogy a szomorú alkalommal e füzetet lapozgatom. Az első oldalon Lechner Ödön arcképe. Jóságos, szelíd arca, bizakodó pillantása líraiságra hangolja a krónikást. Mint tompa kalapácsütés ismétlődik egyre: Lechner bácsi meghalt.
Vágó József írása vezeti be a Lechner Ödönről szóló könyvecskét. Az első néhány sort ideiktatom: "Kaum besass er noch Freunde und Jünger, als seine Feinde schon zahlreich und mächtig waren. Merkwürdig, wie viel stärker der Selbsterhaltungstrieb der Reaktion ist, als das Verständnis der Fortschrittler. Da war noch fast keiner, der in den Bestrebungen des Meisters die Morgenröte einer neuen künstlerischen Epoche erkannt hatte, und die gierigen Schächer der künstlerischen Unfähigkeit begannen schon, sich gegen ihn zu verbünden."
Csakugyan! Még nem felejtettük el egészen az Esti leveleket, Tóth Béla mérgezett nyilait, a "cigány császár palotáját" stb. Tóth Béla legalább jóhiszemű ellenfél volt, és később maga is megbánta tettét, belátta tévedését, de mit szóljunk a szent Nagyképről, a felfuvalkodott kontárok seregéről, a hivatalos hatalomról, azokról, kik nacionalizmust prédikálnak, és mikor közéjük toppan az első vérbeli magyar építőmester, akkor megtagadják azt a programot, melyet nem is vallottak őszintén, akik a negyvenes évek testamentumát meghamisították, és a nacionalizmust egyértelművé tették a maradisággal, mit szóljunk a nagybank-építő, városcsúfító siserahadról, a spadassinok örökké éhes, telhetetlen tömegéről.
Az ótestamentum prófétáinak kénköves átkát zúdítaná rájuk a meggyötört, háttérbe szorított, tönkretett Mestert siratók tehetetlen lázongása, de ez nem lenne méltó Lechner Ödön emlékéhez.
Lechner Ödön élettörténete a magyar kulturálatlanság lázító vádlólevele. Odysseus vergődéséhez lehetne hasonlítani az ő viaskodását. Egyre újabb és váratlanabb akadállyal kellett megküzdenie. Attól a pillanattól kezdve, hogy szakított a Schinkel akadémiával, és új anyagokkal kísérletezve új formanyelvet keres, ellenségeinek száma egyre növekszik, és valóságos rébusz az is, hogy egyáltalában építhetett. A pompás iparművészeti múzeum, postatakarékpénztár, földtani intézet, kőbányai templom felépítése felér egy lovagregény izgalmaival.
Hogy mekkora erő lakozott e szédületes tehetségű emberben, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy fantáziáját, melynél színesebbet, gazdagabbat elképzelni is alig lehet, nem rontotta le, nem koptatta el ez a viaskodás, egzisztenciát szétroncsoló verekedés. Csak fanatizmusával lehet megmagyarázni ezt a jelenséget, mert fanatizmusa egyre táplálta, még öreg korára sem engedte kiapadni ezt a hihetetlenül gazdag sugarakat ömlesztő forrást. És a fiatalokhoz való vonzódása lehetett a másik táplálója e forrásnak. E vonzódással együtt járt az is, hogy ő maga, a hatvannyolc éves aggastyán friss, rugalmas maradt mindhalálig.
Legkisebb épülete legjelentéktelenebb részletének megoldására is egész sereg terv, ötlet buzogott benne. Egy esőlevezető csatorna elhelyezésére, éléskamra fekvésére annyi terve volt, amennyivel mások egy törvényszéki palotát felépítenek. Puritán becsületessége, lelkiismerete a régi nagy mesterekhez tették őt méltóvá. Hogy is állta volna a bádogot megkövesítő vakolatot oszloppá tömörítő kontárok versenyét.
Jól tudjuk, hogy az utolsó tíz-tizenöt évben végbement építőművészeti forrongás sok és keserves csalódást hozott mindazoknak, akik fenntartás nélkül melléje szegődtek. Jól tudjuk, hogy sok olyasmi foszlott semmivé, amit igaz értéknek hittünk. Ha végigsétálunk Budapest utcáin, a habarcspaloták mellett gyakran olyan érzés fog el bennünket, mintha tulajdon gyermekünk űzne csúfot belőlünk. Talán el is átkozzuk azt a lehetőséget, mely ránkszabadította a tehetségtelen épületmásolókat, kik a formák anarchiájával palástolják tudatlanságukat. Ez igaz. De ki nevelte őket naggyá, ki hizlalta őket? Ennek a szerencsétlen papírmasé városnak korruptsága. Ugyanaz a korrupció, mely Lechner Ödönt, a kiváló tudású, kifinomult ízlésű művészt nem engedte szóhoz juttatni.
Magyarország kelethez és nyugathoz való kapcsolatát, e kettősség művészi egyenértékesét akarta Lechner kifejezni. Azért fordult a hindukhoz, hogy az onnan átplántált ornamentikát a meglevő magyar díszítő elemekkel variálva a nyugati építészet konstrukciójába oltsa. Alapot keresett, melyet aztán tovább fejleszthet ő maga és néhány értelmes tanítványa.
Katedrára lett volna szüksége, ahonnan messzire hangzott volna az Ige. Sokkal kisebb, apró szürke emberek kaptak katedrát, ő pedig csupán a Japán kávéház asztalánál mondhatta el mindazt, amit ezreknek kellett volna meghallgatni. E sorok írójának legértékesebb élményei közé tartoznak Lechner diskurzusai. A francia reneszánsz keletkezéséről szóló magyarázata felér egy könyvtárra való szakmunkából kiolvasható tanulsággal. Mennyi megértés, intuíció. És most örökre elpihent e bölcs öregember.
Épületei bármily merészek, mindig ízlésesek. Lechner Ödön sohse vétett az anyag ellen, és díszítő ösztöne sohse ragadta őt túlzásba. Szerette a színt, a színes kerámia alkalmazásának új ösvényt vágó mestere volt, de mindig módjával alkalmazta ezt az anyagot. Még ha egészen be is burkolta vele az épületet, akkor sem tette azt rikítóvá.
Az utolsó reménysége és sírba döntő csalódása a Ferenc József jubileumi templom volt. Már a pályázati feltételeket is úgy szabták meg, hogy az egyéni stílű Lechner Ödön ne vehessen részt benne. Azonban számításuk nem vált be, mert Lechner román stílű templomtervétől nem lehetett az első díjat megtagadni. A történelmi stílus keretében is hatalmasat és egyénit alkotott Lechner, és a templom alaprajzához hasonlót keveset produkáltak nem a magyar, hanem az egyetemes építőművészet történetének legkiválóbb alakjai is. Zsenijének végső fellángolása volt ez. Erőit erre koncentrálta, és azt hittük, hogy a Mester életének tartalma, tapasztalata, bölcsessége diadalmas büszkeséggel ölt testet a feltörő kupolákban, a tömör pillérek erdejében. Csalódtunk. Az első díjat nem tudták kiragadni a kezéből, de a megbízatást megtagadták tőle. Az álma maradjon csak álom, a templomot pedig majd felépíti valamelyik kontár.
Állítólag azért nem bízták meg a felépítéssel, mert egy főhercegasszony azt mondta: ez nem templom, ez mecset. Remélhetőleg nem fognak perbe felségsértését, ha erre azt felelem, hogy akkor a padovai Szent Antal temploma is mecset, sőt az aacheni dóm is az, esetleg a budapesti Szent István bazilika is mecset.
Halála napján az újságok mind megírták, hogy a kormány a nemzet halottjának tekinti, és állampénzen temeti őt el. Igen, temetni azt tudunk. Eltemetni. Elevenen.
Elvégeztetett!
Szobrot akarnak emelni Lechner Ödönnek. Ne tegyék! Elég rossz szobra van már Budapestnek. Inkább építsék fel a Ferenc József templomot az ő tervei alapján. Ha nem lehet templomnak, csinálják meg másnak, díszépületnek, hangversenyteremnek, akárminek, mecsetnek. Ez legyen az ő emléke. Sírját pedig fiatal, őztermetű lányok borítsák el sok, sok virággal. Hogy még halálában is fölötte lebegjen az ifjúság lehelete. Fölötte, aki utolsó mozdulásig egynek tudta magát a fiatalsággal.