Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám
Valaki föllépett hozzá a keskeny kis vashídra. Belelépett a gondolataiba. A gyári osztály vezetője. Kissé ismerték egymást.
- Jó napot!
- Jó szerencsét!
Amaz elmosolyodott. Telt, borotválatlan nagy szőke arca nyájasan és ártatlanul mosolygott a bányászon.
- Tetszik? - kérdezte, s megszorították egymás kezét. - Tetszik az új hengersor?
Rassovszky, mintha mély aknából húznák fel kosárban, egyszerre napfényre ért, mintha csak most nyílt volna meg a szeme előtt a reális kép, szétnézett maga körül.
- Ezt én állítottam be... A gép maga pótolja a munkást... Nézze ezeket a görgőket... Ugye, szép? Kicsit sokba került, de három év alatt kifizeti magát... Egy ember eldirigálja...
Rassovszky fölnézett a kormányhídra, ahol egy munkás egy gépezet által irányította a lenyújtott s tovacsúszó vasrudat.
- Zongorázik... - kiáltotta a nagy, szőke főmérnök. - Mint ez itt... - s a gőzdaruban ülő kis fekete legényre mutatott, aki éppen egy izzó vasoszlopot hozott a mély kemencéből.
Érezték a hőség pörkölő melegét.
- Érdekes... - mondta Rassovszky, s kitágult szemmel nézte a hengersort, amelynek egyszerű szerkezetét egy pillanat alatt megértette. - Az én ideám!
- Tessék?
- Az én találmányom!
- Hogy?
- Az imént a régi hengersoron jöttem át... Néztem az embereket... A munkát...
- Ócska verkli!
- És felfedeztem, kikombináltam... ezt, ami itt van!
- Haha.
A hang az embertelen zúgásban, amely egy pillanatra sem szünetel, furcsán csapkodott egymáshoz.
- Pontosan ugyanezt... Bár ez még tovább van építve, mint ameddig én a pár perc alatt eljutottam...
- Persze.
- Az alapelv ugyanaz.
- Az ember sokszor fölfedez olyat, ami már valahol meg is van csinálva.
Rassovszky keskeny homlokán egyszerre mély ránc szaladt össze. Mint valami kijelentés, úgy hatott rá ez az egyszerű mondás. Ijedten és megrettenve bámult a nagy söritta germán arcába, aki azonban egyáltalán nem vetett semmi súlyt erre a mondására, hanem karonfogta őt, és éles hangján, nehézkes magyarázatával hozzáfogott kifejteni az egész szerkezetet.
- Három sorom van, egy trió, egy durvalemez, egy középlemez, most csinálják odaát a finom hengersort, de sok baj van vele, míg az embereket betanítják hozzá. Nem lehet ezzel az anyaggal dolgozni, a magyar ember ugyan a legideálisabb munkaanyag, de úgy jön be a gyárba, mint az állat, persze, ha aztán bedolgozom, abszolút intelligencia...
Rassovszky elővette a cigarettatárcáját, s megkínálta a ciceronéját.
- Köszönöm - ez kivett egyet, aztán a saját tárcáját kínálta oda.
- Köszönöm - mondta udvariatlanul Rassovszky.
- Nem szeret keresztbe...? - nevetett a szőke germán sörlevű viccel, s gyufát keresett.
Hogy Rassovszky nem reagált erre a hangra, komolyan folytatta.
- Egy szelvény lenyújtására 3000 lóerő kell, de ha a vas kihűl, 6000 is kevés... Itt elég jól vagyunk, elég gazdaságosan. Tulajdonképpen csak egyszer kell fölhevíteni a vasat. A nagyolvasztóban. Maguk nyersen küldik ide nekünk a követ, hidegen a pörkölt lisztet... A nagyolvasztókban mi aztán kifőzzük, onnan azon melegiben megy a keverőbe, onnan a Martin-kohókba, onnan formákban áthozzuk a mi mély kemencénkbe, onnan idekerül a hengersorba, és a nyers kőből egy nap alatt kereskedelmi vas lesz...
Az arca ragyogott, széles erős álla, a húsos nyaka megfeszült, s a gyári üzem pontos működésének önteltsége sugárzott róla.
- Ez gazdaságos berendezés! - kiáltotta nem rekedő torkából, s a nyála odafreccsent a Rassovszky arcába, aki restellte hamar letörölni, hogy meg ne szégyenítse. - Ezt nem tudja megtenni az állam. Mert a bányáit odaajándékozta az osztráknak. A süvelyi bányákat huszonöt éve potom áron odaadták a csernoviciaknak, most is háromszor annyit ér, mint mikor odaadták. Már alig van magyar kézben bánya, pár év alatt kimerülünk, és fúhatjuk a tüzet.
Rassovszky fölkapta a fejét: ohó, itt jövök én! - kiáltotta a lelke mélyén. A titánércére gondolt. A föld alatt békén szunnyadó végtelen érctömegekre, s büszkén érezte megnőni a saját fontosságát. Egyszerre visszatért az élet a lelkébe. Dagadt a melle, és lüktetve lélegzett. A mellénye zsebében megérezte megint a maga gyártotta kis acéllap delejes hatását.
Nagyot sóhajtott. Mosolygott magán. Előbbi elkábulása jutott eszébe. A kétségbeesett elbódulás. Hányszor kiszámította, hogy milliói vannak, milliárdjai vannak a föld alatt. És a kezében a varázsvessző, amely megmozdul a vizek kútfője fölött, a szájában a Szézám igéje, amelynek megnyílik a kőszikla, s kiadja évmilliárdok óta őrzött és érlelt, neki tartogatott kincseit. Magát az államhatalmat, a büntető törvényeivel együtt, ki tudná fizetni... Ha még százszor akkora bűnt követett volna is el...
Megmozdult és kinyújtotta a testét.
- Bizony itt meleg van - mondta a nagy széles főmérnök, s mosolygott. - A cipő talpának vége!... A hosszas álldogálás alatt azóta egészen átégett a talpa... Kivált esős időben. Ha nedves a bőr, egykettőre széjjelrepedezik. Ha egyszer kimegyek, már dobhatom el... Az asszony aztán mérges.
Rassovszky, mintha bedobtak volna egy varázsszót a lelkébe, amely megint forrni, zűrösödni kezdett, s egy pillanat alatt fenekestől felfordult: az asszony! Úgy bámult rá a nagy, egészséges emberre, mintha a hétköznapi közönséges, csevegő szavaiban hirtelen megjelent volna az emberélet örök titka, mint felvillanó fantom.
De amaz megindult, előrehaladt, s le kellett lépnie a kis vashídról, amely úgy maradt meg a lelkében, mint életének egy súlyos fordulópontja. Itt lett új emberré, más emberré, s összevonta homlokát, összeszorította a fogait: itt lett jó emberből rossz emberré. Mert most egy elszánt brigantinak érezte magát, csak az ellenségeit nem látta még tisztán. Egy megtámadott, hajszába vett, kincsekkel megrakott rablónak tudta magát, akinek mérhetetlen kincsek vannak a markában, de most nagyon okosnak, nagyon furfangosnak kell lennie, hogy meg tudja őrizni magának. Most jön a nagy összecsapás a hatalom mai uraival, a vetélytárssal: a Vezérrel...! S már előrevetette árnyékát a legnagyobb vetélytárssal, a mindig éhesen osztozni akaró életcimborával, az asszonnyal való harc... Lassan, álldogálva lépegettek tovább a nagy szürke vaslapokon, a földön.
Hogy itt is megjelenik a férfi mögött az asszony. Az ember él, a férfi dolgozik, kormányozza, ellenőrzi, a gépekbe lekötött világerőket... s az ő feje fölött állandóan ott lebeg egy másik ellenőrzőnek titkos kisugárzása: az asszony.
- Úri munka - mondta a főmérnök, s váratlanul és szélesen nevetve mutatott rá a munkásaira. - Ez zongorázik, ez héblivel dolgozik, nem erőlteti meg magát egy se. Le is ül, tessék. Az ott áll, hogy kéznél legyen, ha szükség volna rá... És hogy keresnek!... A főmester 10-12 000 koronát keres... napszámosból lett ember, semmi iskolát nem végzett, inas volt itt: itt tanult ki, a gyárban... aki ipariskolát végez, nem akar dolgozni, úr akar lenni, irodában rajzolni... Nekem nem kell, hogy iskolája legyen, én kinevelem magamnak... már annyira specializálódott a munka, hogy külön van hengerész, külön durvalemezes, külön martinos...
Rassovszky csak nézte, nézte az egyik munkást, és szórakozottan, töredékesen hallgatta a főmérnök bő előadását, egyszerre fölkiáltott:
- Ez az ember alszik!
- Melyik?
- Ez itt!
- Ez?... Ez egy érdekes fickó... Ezt külön hozattam el magamnak a régi gyárból, magyar ember, jóravaló ember. Kerekes. Nagyon értelmes fiú... Azért hoztam el, hogy ő tanítsa be a többit... Most jött kedden...
- De alszik!
Nézni kezdték. A jótestű fiatalember csakugyan ingadozva, lógva állott a lábán, a szeme csaknem egészen le volt hunyva, s az arcán lankadtság volt, a fekete korom alatt nedves fény takarta a bőrét, s kezében a hosszú vasrúddal egyenletesen, szabályosan lélegzett. Aludt.
Ebben a percben visszatért a henger másik végéről a vasrúd, s amint közeledett, a legény arca kezdett fölújulni, a szeme fölnyílt, s fogójával a kellő pillanatban rácsapott a tovacsúszó vasra, megigazította, megnézte, aztán amint a dolga végződött, fokozatosan visszasüllyedt apatikus nyugalmába, s egy pillanat alatt már megint lecsukódott a szeme és aludt.
- Csodálatos - mondta Rassovszky. - Mégis valami idegölőnek kell lenni ebben a munkában.
- Hé, Kerekes!
A fiú ijedten kapta fel a fejét, s elevenen nézett oda. A szeme véreres volt és nehéz pillájú, s szolgálatkészen lépett közelebb.
- Magával mi van? Alszik? - kiáltott rá a főmérnök.
- Nem, nem - tiltakozott ijedten a legény.
A vas megint visszajött, Kerekes ismét odaugrott, megigazította, s dolgát végezve újra hozzájuk sietett.
- Tekintetes főmérnök úr kérem, én bizony nem aludtam az éjszaka egy szemet se, de még a múlt éccaka se. Még mióta itt vagyok, én nem hunytam le a szemem.
- Mért?
- Hát nem tudok lakást kapni, főmérnök úr... Egy helyre elutasítottak, egy mesterhez, de annak öt lánya van, osztán nekem tennapelőtt csak ágyat vetnek az egyik lány mellett... Hát én bizony azt mondtam, hogy én köszönöm, nem élek vele... oszt elmentem sétálni. Én kérem családos vagyok, hát mire való az, hogy így tegyenek velem?
A vas újra jött. Odaugrott, megigazította, aztán visszatért.
A főmérnök hangosan kacagott, tele nagy hasa rengett a ruháiban, mint egy söröshordó. Rassovszkyban fölémelyedett valami düh.
- Tennap este meg a konyhába vetettek ágyat, megint dérogált - mondta a legény -, hát újra elmentem sétálni.
- Hova?
- Hát ki... A hegybe...
A mérnök hangosan kacagott.
Rassovszkynak a szeme égett, a száját keskenyen összeszorította, s nagy éles orra szigorúan feszült ki.
A legény újra visszaugrott a vashoz, amely percenként vissza-visszatért.
- Én elcsapnám - mondta Rassovszky szigorúan.
- Kit! - kiáltott fel a főmérnök csodálkozva.
- Azt a mestert... akinek olyan lányai vannak... olyan családi élete... Fúj...
- Elcsapni?... Akkor még olyanabb lesz az élete... a lányainak... Ezért nem szeretem én kérem az egyszobás munkáslakás-rendszert! Micsoda morális élet fejlődhetik ott. Öt lány egy szobában a szüleivel. Úgy nőnek fel. Látja, mikor az apja mosdik. Meztelen... És minden... Mit várjon az ember azoktól a lányoktól. Meg az asszonyoktól is. És ez a bérrendszer, hogy a nőtlen munkások kénytelenek családnál bérelni lakást. Aztán a férj például éjjeles, a lakó meg nappalos. Hát otthon is felváltják egymást... Az asszony, szegény, éjjel-nappal üzemben van.
- Utálat - mondta Rassovszky. - Utálat... fúj... Minden nő undok... Minden asszonyi állat... Csak belerúgni... És a férfiakat is...
A főmérnök vállat vont. Rassovszky elhallgatott, megrázta a fejét, nem, annak nincs értelme, hogy mások előtt tüzeljen...
Ebben a percben megszólaltak a gyári kürtök. Délt jeleztek.
A főmérnök még a szót is abbahagyta, amit ki akart mondani. Abban a percben indult.
- Legényember! ugye, kolléga úr?
- Igen.
- Hát meglátszik. Én bizony házasember vagyok... Magamnak is három lányom van. De sietek is haza, mert ha öt percet kések, az asszony már megkérdi, hogy hol voltál olyan soká?
Együtt mentek ki az udvarra. Munkások tódultak már ki a tágas, itt az új épületek körül már elegánsan üres udvaron keresztül. A zömök művezetők az alacsony sapkákban vidáman kocogtak, a sovány hosszúlábú munkások kormosan, mocskosan lógtak. Egy-egy asszony, egy-egy lány jött be a kapun, ételt hozva, s egyik-másik épület alatt sorra ültek az ebédre váró munkások, mint a varjak a barázdán.
Az öreg kapus alázatosan köszönt, s a kapu előtt elbúcsúztak egymástól. A főmérnök nagy, kényelmes lépteivel elindult a kolónia útján, az árnyas fák alatt, ő a kaszinó felé.
Mesternék jöttek szembe, csinosan öltözve, szobalányosan, kövér meztelen karral, gondosan fésült fejjel. Cifra gyári lányok, ringó lépésekkel, s azt mímelve, mintha most először vinnék az ételt a bent ebédelő férfiaknak.
Gyűlölködve nézett rájuk.
Két kisasszonyosan öltözött munkáslány billegett szembe. Kalap volt a fejükön, s az olcsó ízlésű ruhájuk tarka, mint egy papagájé. Ezekért dolgozik itt az ember. Bent főnek a fiatal férfiak, és verejtékükben lihegnek, hogy ezekre gondoljanak, ezekre a tipegő és selypedő és illetlenül szemet forgató nőcskékre. Szigorúan nézett rájuk, mintha rendre akarná utasítani őket, s egy pillanatra rajtuk maradt a szeme. Az egyiknek, a kisebbiknek az arcában volt valami naiv báj, valami édesség, valami öntudatlan varázs. Apró, barna szemei jámboran, szinte megrettenve néztek, mint a mókusé, kicsit hunyorogtak, kicsit visszahúzódtak a felöklelő pillantás elől, a férfi támadása elől, s kis arcán, vékony bőrén egy pillanat alatt lanyha pirosság színeződött el.
A lányok tova mentek, eltűntek szeméből, s ő lehajtotta a fejét, s szórakozottan ment tovább.
Egyszerre csak irigyelte ezt a gyereket, akinek sorsa, hogy a gyári gépek mellett durvára és keményre perzselt férfiak ölelésére érjen...
Összeráncolta a homlokát.
Hát mit?... Jobb sorsra szánná?... Talán úri barátainak a csókjára?...
Idegesen ingerült lett.
Nem. Azoktól is úgy, vagy jobban irigyelte...
Hát kinek? Hát mire szánná, mire tartaná jónak őket?... Ezt...
Saját magának!...
Talán azért irigyelte, hogy amazok letipornák és becstelenül és erkölcstelenül gázolnák el?... És ő feleségül akarná?... Egy egész életre?...
Azt nem... Ő is csak úgy... leszakítani... De ő!... Csak ő!... Neki szabad!... Neki jussa van rá!... Neki étvágya van rá, és valami szerzett joga, hogy minden nőt letépjen, megszagoljon és elvessen az utca olajos porába...
Dél volt. Éhes volt. Éhséget érzett, kínzó nagy falánk állati éhséget... Asszonyra való éhet...
Megfordult, s utánanézett a két lánynak.
Billegtek a hosszú soron. Szaporán, kényesen, egyenes fővel, a sötét ruhájuk világos díszei villogtak, rezegtek. Már megint nem voltak izgatóak, kívánatosak. Nem voltak ízlésesek és finomak, csak a fiatalságuk, amelyet jobb és szebb keretbe kellene foglalni...
Hm. Hát az asszonynak szépnek kell lennie... Hm. Hát ő maga is kész volna beállani a lakatosok közé, s olajban és füstben dolgozni azért, hogy az egy asszonya, akit az egész életre kiválasztott, könnyen éljen és kényén pipeskedhessen.
Sűrű rajokban ültek az emberek a másik kapu előtt az árokparton, amelynek széle kőből van kirakva és lapos feneke tisztára söpörve, s kanalazták a bableveseket, villával ették a túrós csuszákat. Fáradtan ültek, s lassú szóval kérdezősködtek az otthoni dolgokról. S az asszonyok pityegve és fecsegve újságolták el a szomszéd asszonyokkal való vetélkedések legújabb fázisait, a csirkék és malacok fontos dolgát, s a gyerekek furcsa mondásait. Az emberek az elsőt mogorván s feszülő indulattal, a másodikat komolyan és megfontolva, a harmadikat felvidámodva és fekete arcukból kivillanó fehér fogakkal hallgatták. Aztán egyik-másik így szólt.
- No, nesze, egyél te is.
És odanyújtotta az ételes edényt az asszonynak, aki kényeskedve, de jóízűen falatozta az ura maradékát...
Megirigyelte ezeket a gazembereket, akiknek mindnek van egy nősténye... csak őneki nincs... Csak ő élte le hosszú, nehéz kilenc évét, mint gályarabságban, munkába ölve magát. Nő nélkül, kéj nélkül, megijedve és megcsömöllve a nőktől, az első nagy baj után, amit nőtől kapott... Úgy érezte, hogy az egész női nemre joga van. Most, hogy kikoplalta a sorsot, és ki fog szabadulni a szűk szegénység nyomorúságából: most irgalmatlan lesz és kíméletlen, és tucatjával fogja vásárolni a nőt magának, mint a gallért...
S a nőre gondolt, aki itt bolyong, szinte úgy érzi, körülötte, láthatatlanul, a levegőben bolyong, s egyre szűkebbre fogja a kört, amelyben bekeríti, hogy számon kérje s elvágja az útját az új jövőnek, a más asszony lehetőségének...
Nekifeszül a láthatatlan ellenségnek, s ahogy végignéz ezeken a nőkön, akik végigtarkázzák az út hosszát a maguk emberei körül, dühvel érzi, hogy az egész női nemen kész bosszút állani a miatt az egy nő miatt, aki az egész eddigi életét úgy lefojtotta, mint a dinamitot a letömés...
De már meg van gyújtva a zsinór, már talán csak percek kellenek, s meg fog történni a rettenetes explózió, mely darabokba fogja leszakítani az élet-bányának valamelyik sarkát. Ahova ő be van ágyazva valamely erő által.
Mintha a szél megindul s előtte meghajolnak a nádak és füvek, úgy kezdett egyszerre sorra suhogni, hajladozni, rengeni a munkások árokpartra telepedett sora...
Rassovszky fölriadt, s maga is odapillantott, amerre minden szem fordult, s akarata ellen megdobbant kissé a szíve.
A Vezér jött.
Kijött a gyárkapun a vezérigazgató, aki évente egyszer-kétszer meglátogatja a telepet, s itt tízezer ember várakozó, mindent remélő álmait kavarja fel...
Rassovszky megállott s bevárta. Már sem el nem mehetett, sem el nem tűnhetett észrevétlenül. Még csak abban bízott, hogy nem fog ráismerni a Vezér.
A szemét ott tartotta, elvenni nem tudta a Vezér alakjáról. Csak nézte a magas, száraz alakot, aki elegánsan és fiatalosan ruganyos léptekkel jött közelebb. Könnyű sötét felöltője a vékony, görbefejű sétapálcával inkább egy fejedelmi látogatóra vallottak, mint egy műszaki igazgatóra. Csíkos sötét nadrágja s szürke betétes lakkcipője volt, s szürke puha kalap a fején.
Kétoldalt, mint két lakáj, jön mellette a vastag, tömzsi gyárigazgató, a veres, söráztatta arcával és a rekedt hangjával, meg a kohóigazgató, hanyag lépésével, szobatudósra emlékeztető sovány lábszárain.
A Rassovszky szeme belefúródott a Vezér arcába, amint közelebb jött, ebbe az epésen sárga arcba, amelyen barna májfoltok nőttek, a pedrővel hegyesre és keményre fent bajszára, amely szétágazott az apróra nyírt, közepén gondosan kiborotvált szakáll fölött, s duzzadt, betegen felhólyagosodott felső ajkára. Az élet fáradtsága s a munka komolysága letörölhetetlen, fáradt árkokat ástak erre az arcra, amelyet nem tudott áthidalni, betemetni előkelő hajlamainak lankadatlan finomsága. Apró szürke szemeire szinte hályogosan ereszkedik le a fáradt szempilla, s a szemek alatt mély és barna, táskás gyűrődések kerekednek.
Rassovszky tisztelettel megemelte a kalapját, a Vezér futóan köszönt, sárga csontos ujjaival a kalapja szélét megérintve, rá sem nézett, továbbment.
A fiatalember le volt sújtva. Érezte ennek az embernek csodálatos helyzeti fölényét, s mélyen el volt szomorodva a saját gyöngeségén, idegességén, gyarlóságán, kiforratlan emberségén, és e pillanatban átérzett kétségbeesett jövőjén...
Más dolog felfedezni valami titkot, és más értékesíteni azt!...
Már előre látta a tapasztalatlanságát, a baklövéseit, a tudatlanságát. Mit tudja ő, hogy mi árát kérheti, hogy milyen formában kell kivájnia a lehetőségek bányájából a maga jogait. Soha nem gondolt erre, és nem csinált terepfölvételt... Csak az álmait nevelte és az ábrándokat szőtte, hogy azon a napon, amelyen kész lesz a találmányával, egyszerűen leborul előtte az emberiség... Amint közeledett a döntő pillanat, hogy ki kell lépnie a világ elé a dolgával, annál zárkózottabb lett mindenkivel szemben. A szegény, suta, jó Richter kollégájával, aki a pörkölőknél éli le egy félretaposott kémikus életét, s már az életében is úgy van berendezve, mint egy másodrendűnek teremtett lény... Szegény Richterrel már évek óta szinte megszakította a közösséget... S a főnök elől is lopja, dugja, titkolja a gondolatait... Mily alávalóság, hogy álürüggyel kért szabadságot tőle mára is, hogy a Vezérhez jöjjön. Mit fog róla gondolni holnap? Persze, ha sikerrel és boldog dicsőséggel ment volna haza, ahogy előre elképzelte... De már érzi, hogy a Vezér hideg, közönyös arca előtt nem lesz ereje lángolni, a Vezér hűvös, minden rajongástól távolálló egyéniségét nem fogja felgyújtani... Ah, itt nem fog ismétlődni az amerikai aranymezők, az afrikai gyémántmezők története... Az ő találmánya nem fogja megindítani az emberek légióit, hogy a könnyű gazdagodás agybódító lázálmait hozzák magukkal. A titánvasércet nem rostálhatják a polgári foglalkozásuktól megszököttek a vaslábasokban és az arany canoekban, hogy a markukban tisztán kapják a kész legdrágább aranyat... Hogy is képzelhette lázálmaiban azt a nagy örömet, amely a találmánya után jön? Utóvégre ki van szolgáltatva a nagy bányatársaságok kapzsiságának... Első eset volna-e, hogy a vének ne lássák be az újnak rendkívüli fontosságát. Dud Dudleyt, aki felfedezte, hogy kőszenet lehet olvasztási célokra használni, az egész vasgyároskartell agyon üldözte, mert féltek, hogy leszáll a vas ára!... Első eset volna, hogy éppen ő veszítse el a maga életét, hiszen az egész történelem azzal van tele, hogy a felfedezők elpusztultak, és méltatlan jogbitorlók gazdagodtak meg az ő vérük és agyuk termette eszmekincseken... Egyre több és több, előre elképzelhetetlen akadályt látott feltornyosulni, s még azt kezdte legokosabbnak és legcélszerűbbnek tartani, ha szótlanul és leleplezetlenül, súlyos titkával terhesen tér vissza a csöndes kis bányatelepre, évek során megszokott enyhe békéjébe, s a jó barátja, a főnök lelki rokonszenvét fogja keresni... Azt a meleg barátságot, amelyet annyira elhanyagolt és úgy próbára tett az utolsó időkben... Ah, mert mégis az a legritkább kincs, a természet legritkábban előforduló gyémántja: az igaz ember... Még arra nem találtak Kimberley-telepeket, ahol tömegekben találhatók volnának a nemes jellemek... kék levegőt, amelyben, mint a blue earth-ban milliárdjai volnának a gyémánt szíveknek... Gyermekkori barátjából való kiábrándulása után már csak reá bízta még magát... Az egyetlen emberre, akit valóban embernek és férfinak tanult ismerni...
Ha belátna a lelkébe... Ha tudná, hogy nem kicsinyes, nem önző és aljas elvonulás volt a búvása, előle, de a szeméremnek az a neme, mikor az ember nem akar vergődőnek és izzadságosnak látszani, hanem készen és tisztán és dicsőségben akar megjelenni azok előtt, akik őt úgy ismerik... s kivált azok előtt, akiket ő maga úgy szeret és becsül...
Egyszerre készen állani elő! És gyöngéden és nemesen... Nem úgy, mint az undokok, akik lépésről lépésre verekedik ki maguknak a teret az életben, s minden lépésnél ökölcsapásokkal kényszerítik rá az embereket, hogy Valakiknek ismerjék el őket.
Egyszerre tűnni fel az égen, mint az üstökös.
De ez csak idegen világok előtt lehetséges. Az üstökös is csak az új feltűnés percében olyan nagyszerű jelenség. Senki sem lehet üstökös otthoni nézői előtt, míg kívülről, távolról nem tér vissza, közben kibontakozott és meggyarapított fénnyel...
S most megérezte, hogy a Vezér, akit ő gondolataiban mindenkor mint az egyetlen embert ismert el, akinek megadatott, hogy központi helyzetében és egyetemesítő gondolkodásában teljesen felfogja az ő találmánya értékét: ez a Vezér mégis túlságosan közel van őhozzá, s talán nem fogja autokrata önérzetében kellően értékelni a dolgot.
Hideg verejték ütött ki a testén.
Nem. Meggyőzni nem fogja tudni. Rábeszélni. Belemagyarázni a saját értékét. Az előbb Jánosnak persze handabandázott, de most a hideg kileli, hogy ugyanazt elmondja a Vezérnek. Neki egy olyan ember kell, aki egy szó nélkül mindent megért, s aki aranytálcán hozza eléje a jutalmak kész halmazát.
Mintha hirtelen kicsúszott volna az ujjai közül a siker horgonykötele, amelyről pedig azt hitte, oly biztosan fogja...
Ahogy vergődésébe süllyedve a kaszinó épületébe ért, az ajtóban egy hivatalszolga várta azzal az üzenettel, hogy a nagyságos vezérigazgató úr most azonnal, még ebéd előtt várja.
Egy kétkoronást adott a szolgának, s az mély meghajlással sietett el. Ő pedig felment a szobájába. Legjobb volna most azonnal útnak indulni, s meg sem állani, míg ki nem ér az ország határán... S a lehető legnagyobb gonddal, fésülködött és kefélte le magát.
Nem volt az irodában, a lakására kellett mennie. A Vezér egy főtiszti lakást tartott fenn magának, amelyet mindennap szellőztetni s takarítani és télen állandóan fűteni kellett, hogy bármely percben betoppan, mindig lakott szoba legyen. A saját bútoraival volt tele, az udvar és a kert éppolyan gondozott, vagy még sokkal gondozottabb, mint a szomszédos igazgatói lakások, egyáltalán semmi sem árulja el, hogy az évből csak egy-két napot tölt benne a nagy úr.
Rassovszkynak módfölött imponált az urasságnak ez a külső megnyilvánulása. Vérében volt, hogy a külső megjelenésére a legnagyobb gondot fordítsa. Élete minden sorsfordulását az új ruháitól várta, s most, hogy a találmánya értékesítéséhez kellett látnia, legelőször ruhával látta el magát. Egészen más embernek érezte magát, ahányszor más ruhát vett magára, s a hatalmat csak tökéletes és művészien kiépített keretben tudta elképzelni.
Amint belépett a Vezér díszes, újonnan festett elegáns kerítésén belül, a gondosan fölgereblyélt kavicsúton, míg a lába alatt csikorgott a pataki fehér kavics, amelyet rostálva és nagy költséggel szállítottak ide, azt gondolta magában, hogy ő is egészen ilyenformán képzeli a saját reménybeli jövőjét. A Vezér a Nemessály családnak utolsó tagja, s ereiben a nagy famíliának minden kiválasztottságát viseli. Hasonlít hozzá ő is. A Rassovszkyak utolsó tagja ő is, legalább itt Magyarországon, mert lengyel eredetre és Polóniában grófi címerre emlékeznek... Itt azonban apai ágon semmi rokonság többé, s ő maga is egyetlen fiú, öt leány között... Míg körülnézett a tágas, alacsony úri szobában, ahová az inas bevezette, elhatározta magában, hogy mégsem imponál neki a Vezér... nem imponál, mert először is, ő is van olyan családból való. Az anyja Csengery-leány. Az egész magyar arisztokráciával van vérségi kapcsolata az anyja után. Ne lett volna csak rákényszerítve, hogy a maga kezemunkájával keresse a kenyerét... Ha beleszületik egy vezető állásba, mindig tudna úgy reprezentálni és úgy megfelelni bármely munkakörnek, mint akárki... És másodszor ő egy modern ember. Aki tele van a mai idők felvilágosodott szellemével. Modern ember, aki mindent tud, s aki mindenen túl van. Akinek nem imponálnak már a régi dolgok, a régi igazságok, hanem a maga eszével akar újjáteremteni a maga számára mindent... És harmadszor: ő egy geniális ember!... S ezt a Vezérről senki sem merte soha mondani! Ő igen, ő meg tudja érteni a Vezért, mert az ő lelkének egy kis része elég rá, hogy beleférjen a Vezér az összes arányaival. De hol és hogy tudná őt megérteni az öreg Nemessály?...
A homlokán a két vékony rajzú, de erős szemöldöke között mély árok volt, s a szeme mereven, kissé elfátyolosodva nézett maga elé a falra, míg így tüzelte magát bátorságra s önérzetre.
- Ez egy jó dolog - mondta egyszerre, kizökkenve a gondolataiból. - Ez egy jó dolog! - s egy napsütéses, szinte égően sárga színekkel pompás kép előtt megállott, s kinyújtotta rá az ujját, mintha valakinek magyarázna... - Ez az új élet, a mai ember szemével meglátott élet... Hogy kerül ez ide!
Szúrós fekete szemeivel erősen nézte, s egészen felvillanyozódott tőle...
- Ez egészen felrázza az embert, kiforgatja abból a szürke közömbösségből... Itt rikoltanak és égnek a színek... Kékek és sárgák és lila árnyékok és csillogó ablak... A fehér és a zöld együtt... Rippl-Rónai... Persze...
Gondolkozva tette az ujját a homlokára... Hogy kerül ez ide, mondta magában... Vajon Nemessály, konvencióból, a divatossá lett mester iránti társadalmi kényszerből vette meg ezt a képet... vagy abból a jobb érzésből, hogy mindenütt helyet kell adni az új értéknek... Mert ha ez az utóbbi eset áll fenn, akkor neki sincs veszve semmi reménye... Körülnézett a szobában, s a szeme odatapadt, odaszegeződött az egyik falon egy arcképre...
Fénykép volt, de egy azok közül a mesterien sikerült fényképek közül, amelyek a képek minden hatását adják, megsúlyosbítva az Igazság abszolút hitelével.
Mintha megbabonázta volna a kép, úgy vonzódott egyre közelebb hozzá. Kissé bágyadtan egy fiatal nő, ujjai közt egy szál rózsával, amely finoman ereszkedik le az arc, a mellfodrok egyedül világosabb vonalában... A finom modern ruha, amely a cinquecentóra emlékeztet, sőt bizonyos németalföldi rajzokra... A kis mosolyú, mélységesen élő mosolyú arc, monalizás pillantású, minden titkokat élő arc, csodálatos hatással volt rá. El nem tudta venni az arcról a szemét, s érezte, hogy valami szerves összefüggés van e pompás, enyhén antik karakter és a hátterül használt nagyszerű gobelin közt, amely a régi festők tájkép hátterét adta ki. A síkon turbánosan vadászó urak s a csaholó vadászebek erőteljes, bizarr háttere, a tűvarrás tömör rajzával kitűnően emelte ki a hölgy modern, túlfinomult s mégis élettől teljes, erővel gazdag egyéniségét.
A szíve elszorult, s nagy hullámokban dobta a vért, a lélegzete elfúlt, a melle lihegve kapott levegő után. Soha nem érezte ezt a megdöbbenést, ezt a templomi, ezt a fétisimádó tiszteletet ember előtt, csak ha talán olykor a természet véghetetlenségének titkaira ébredt.
Könnyedén és kielégítetlenül, mint egy párját még fel nem talált szerelem, ült ott a képen egy hölgy. Volt valami vágy, valami várakozás, valami csodaérzés az egész lényében. Benne volt az egyéni érettségnek az a félkészsége, amelyhez már csak a szelek suhogásában, a mindenségből elővillanó hímpor molekulája hiányzik, hogy a tökéletes érés nagyszerű aranykora beteljesedjék.
Ez Nemessály Eugénia. Mindig valami titkos ellenszenvvel hallotta a magasztalásait a társulati körökben, s íme teljesen a varázsa alá került. A Vezér legfiatalabb lánya, kiről távoli s ellenőrizhetetlen hírek szálldogálnak, mint egy kivételes lényről...
Egy percre lehunyta a szemét, de sietve felnyitotta, hogy újra nézze s újra lássa, aztán ismét lecsukta a pilláit, hogy ne lássa...
Egyszerre feltolult előtte minden nyomorúsága és nyomorultsága... A nő, aki itt kering körülötte, a bűn, a közös, gyűlöletes megszégyenítő bűn hálójával... És a maga kis bányamérnöki státusbeli állapota... Hogyan, hogy jelenjen meg ez előtt a lány előtt, ő, a társulat legismeretlenebb, kis alkalmazottja... akinek azonfelül még nyomorult múltja van, amely mögötte ül a lovon, mint vészes atra cura... Nem! Most, most el kellene innen tűnnie, rohannia s meg sem állani Amerikáig, ahol készen fogják fogadni: onnan jönni meg... ezért a nőért!
Az ajkába harapott, hogy vérzett bele.
Megérezte, hogy ebben a percben belépett a Vezér.
Odapillantott, s az ajtóban ott állott a magas, sovány, öreg férfi. Volt benne valami merevség és feszesség, amely mintha csak a szórakozottság perceiben lépett volna fel nála, de szinte meghökkent tőle. Ebben a pillanatban egy szegény társulati embernek látszott előtte, nem a mindenható úrnak. Fakó arcával, leesett szempilláival a kihűlt szemeken, mintha egy agyonhajszolt és munkában megrokkant s igazságtalanul díjazott szegény bányamester állott volna előtte... Ő sohasem lehet ennyire megzápult ember. Szinte fölénybe került szemben vele.
A Vezér szótalan lépett közelebb, ő tiszteletteljesen mozdult s meghajolt.
- Valami találmányáról akar referálni - mondta a Vezér.
Rassovszky megütődve nézett rá. Körülbelül egyforma magasak voltak, de ő most megérezte karjaiban az erőt, s az ökleiben a jövő életre való nagy energiát. Erősen ránézett a Vezérre, s látta, hogy a feje alacsony, szinte kockaszerűen szögletes homloka fölött, nagyon ki van fehéredve, az elment hajszálak rendetlen csomókat hagytak hátra, vékonyszálú szőkésbarna hajfoltokat, amelyeket ma is éppoly gondosan kefél, középen elválasztva kétfelé, mint valaha, mikor dús volt. Az álla erősen szögellett ki, s ez még elég telt volt, s kiszökött makacsul az arca alatt, mintha az a makacsság volna alapja egész karrierjének. Fonnyadt bőrű két arca kinyomódott, nyilván a betett fogak miatt, s csakugyan, ha szólott, szinte kísérteties volt a vadonatfehér porcelánfogak teljes sora. Hosszú ujjú sárga kezét letette az asztalra, és éles alaphangú, de szenvtelen szavaival így szólt.
- Figyelmeztetem, hogy ha a Társulatom szolgálatában valamelyik alkalmazottamnak módot adok rá, hogy a Társulatom anyagi és erkölcsi segélyével bárminemű találmányra alkalma nyílik... - s itt leült az asztal mögé a tágas karosszékbe, és jelentős szünet után nagy tekintéllyel jelentette ki: - arra a találmányra abszolút jogot formálok...
Rassovszky fölingerülve nézett rá. Szúrós szemeit ráfeszítette a Vezér májfoltos arcára, s folyvást azt nézte, hogy a felső ajka mitől lehet oly kietlenül duzzadt. Nem, ez nem érzéki lény. Ez egy pedáns professzor, aki a pedagógus elveivel nézi és vezeti a Társulatát.
Nem felelt.
- Tessék előterjeszteni - mondta a Vezér, s ujjai hegyével elsimította pödrött hosszú bajuszát, amely sárgásfehér volt, s szatírszerű kurta vastag szemöldökei alól fölnézett a meglehetős távolban álló fiatalemberre.
- Bocsánatot kérek, nagyságos uram - mondta Rassovszky, s közelebb lépett, és már el volt határozva, hogy kilép a Társulat szolgálatából, csak még a formát nem tudta, hogy jelentse ezt ki -, de lehet rá eset, hogy az, aki valamit feltalál, azt nem a Társulat eszközeivel éri el, s nem a Társulat rovására.
- Én az embereimnek egész szellemi képességére reflektálok.
- Azt nem teszi Vezérigazgató úr, az rabszolgakereskedés volna.
A Vezér egy árnyalattal feljebb emelte a pilláit, de megint csak leeresztette.
- Az nem rabszolgakereskedés... Rendre utasítom... Nem egy harmadik személynek fizetem meg a munkásomnak az árát, hanem neki magának... Tiszta elvi álláspont, amit respektálni kell...
- Bocsánat, vezérigazgató úr, én is csak tisztán elvi szempontból és nem a magam szempontjából mondtam... De méltóztassék meggondolni, hogy bármilyen egyszerűnek és tisztának látszik is ez a beállítás: a Társulat mégis csak rabszolgakereskedéssel foglalkozik. Mert abban a pillanatban, mikor egy munkást megházasítanak, azonnal megszerzi a Társulat azt a harmadik személyt, akinek az emberanyag árát fizeti. Tőlem többször kívánták s állítólag azért nem léptetnek elő, mert nem nősülök. Nagyon bölcsen. Ha nekem családom volna, feleségem, gyermekeim, akkor én nem volnék a magam ura többé, hanem a családom rabszolgája s ezáltal az önöké.
A Vezér ránézett. Egy percig hallgatott. Ő lesütötte a szemét tapintatból, hogy ne zavarja, s engedte, hogy az öregember fáradt pillantása végigkutassa a hirtelen indulattól kitüzesedett arcát.
- Magának anyja van - szólalt meg a Vezér.
Rassovszky lehajtotta a fejét. Elborult. Az anyjáról egészen elfeledkezett.
- Igen.
- És öt nővére.
- Igen.
- S maga a fizetésének jelentékeny részét hazaküldi.
- Igen.
- És ha haza nem küldené, a legnagyobb nyomorba taszítaná őket.
- Talán.
- Talán?
- Nem... Bizonyosan.
- És maga a Társulat elektromos áramát használja a lakásán felállított kísérletező elektromos kemencéiben.
Rassovszky elsápadt.
- Igen - mondta a torkából.
A Vezér hallgatott.
Rassovszky nem bírt uralkodni magán. Hol sápadt, hol pirult. Érezte, hogy meg van alázva a porig. Ő azt hitte, hogy a Vezér mit sem tud őróla, nem is ismeri. Öt év óta volt a kereszti bányáknál alkalmazva, s azóta egyszer sem látogatta meg őket... S mióta a fölvételre jelentkezett, egyszer sem találkoztak.
- S azt meri mondani, hogy ahhoz az acéldarabhoz, amely a zsebében van, nincs joga a Társulatomnak?
Rassovszkyban elállott a lélegzet, de aztán halkan, rekedten, a szemöldökeit magasra felvonva s száját szinte elejtve, lebiggyedt alsó ajakkal, kétségbeesett elszántsággal mondta, hogy:
- Azt.
A Vezér levette róla a szemét, s kinézett az ablakon. A fejét elfordította, s hosszan nézett ki az ablak előtt álló üdezöld fák lombjai között. Kint nem látszott semmi egyéb, csak a park díszbokrai, s a sima zöld fű, amelyet frissen nyírtak s frissen locsoltak. Ha a mély csöndben a gyár távolról beszűrődő búgása nem hallatszott volna be, egy kies fürdőhelyen érezhették volna itt magukat az emberek.
Rassovszky hályogos szemei lassan kitisztultak, s erősen nézte az öregember erélyes profilját. Száraz orra egyenes volt és nyugodt, arcán valami közömbös nyugalom lakott, amelyet úgy látszik, semmi sem tud megbontani, az izgalomnak a legcsekélyebb nyomát sem lehet fölfedezni rajta, mint azokon, akik teljesen biztosak a győzelemben, annyira biztosak, annyira hozzá vannak szokva, hogy még ezek az előcsatározások sem érdeklik már, csupán a szájában volt valami rendkívül fájdalmas vonás, azzal a duzzadt felsőajakkal. Mint egy lázbeteg, aki friss levegőtől fél, s friss élet után sóhajt... S ez a fájdalmasság, mintha még egy vonalban megjelenne, abban a mély barázdában, amely a homlokot kettészeli, amely a homlok felső nemes domborulata alatt keresztül van szántva.
Nagyon előkelő, nagyon nemes, nagyon grófi ez az arc. S van benne valami magyar konokság, s minden összefüggés nélkül jut eszébe Rassovszkynak, hogy ez az ember semmi kitüntetést, semmi polgári címet nem szerzett, mindenkor megelégedett azzal, hogy a Társulat korlátlan császára legyen...
A Vezér soká nem szólt. Egy hosszú percig, vagy kettőig.
Akkor idenézett. A pillantása lassan megenyhült, kiderült, s egész váratlanul, mintha a szeme sarkában valami tréfáló, valami könnyűlelkű mosoly bújt volna elő.
- Üljön le - mondta, s egy kézrándulással helyet mutatott.
Rassovszky meglepetve és gyanakodva egyenesedett ki. Nem értette, ez hova vezet. Erős elszántsággal fogta magát, s leült egy bőrrel párnázott angol székbe.
- Ismeri a várhegyi grófot? - kérdezte a Vezér.
Rassovszkynak tágranyílt a szeme.
- A Herceget? - szólott, s a fiatal Dietrich-Hagenfeld hercegre gondolt, akivel valaha Debrecenben együtt tanult. Ők viselik a "várhegyi gróf" inkognitót.
A Vezér intett.
- A fiát ismerem, a fiatal herceget... Igaz, az öreg Herceg tavaly meghalt...
- Jó barátok voltak, diákbarátok, igen?
- Igen.
A Vezér kinyújtotta az ujját, mintha valamit keresett volna az asztalon. A Rassovszky szeme követte az ujjait. Egy könyvre tette rá s azt lenyomta. Rassovszky nem értette, de mintha távolról csengőt hallott volna.
- A lányomtól tudom! - mondta a Vezér könnyedén, s a lánya arcképére nézett.
Rassovszky mélyen megzavarodott, s a vér lassan az arcába kezdett szivárogni.
Mi ez? Hogy kell ezt a hangot, ezt a kijelentést, ezt az új tónust fogadni?
Az ajtó megnyílt, s nesztelenül az inas jelent meg.
A Vezér intett, mintha azt mondta volna: már megyek, az inas eltűnt.
- Mért nem újítja fel az ismeretséget? - mondta meglepően közvetlen hangon a Vezér, s a szemei mosolyogtak, biztattak, játszottak.
Rassovszky egészen meg volt zavarodva.
A Vezér odanyújtotta a kezét, s a fiatalember mély bókkal akart meghajolni, de az erélyes kézszorítás nem engedte.
- Máskor többet beszélünk a dolgokról.
Mintha a klubban fogott volna kezet vele, valahol kint, a Társulat határain kívül. Meg is hajtotta magát, s könnyedén, ruganyosan elment, azon az ajtón, amelyiken az előbb az inas megjelent.
Rassovszky egészen egyedül maradt.
Teljesen megzavarodva és értelmetlenül.
Hirtelen az asztalhoz lépett s felemelte a könyvet, amelyet az elébb megnyomott a Vezér. A könyv alatt egy csengő fehér gombja volt.
- Á!...
Az inas újra megjelent az ajtóban, de ő már tudta, hogy a Vezér maga adott jelt, hogy simán, gyorsan végét vesse a kihallgatásnak.
Mosolygott. Még nem értett mindent, még át kellett gondolnia az egészet, az egész párbeszédet és minden részletét, de már bátran és fölemelkedetten nézett oda a Nemessály Eugénia arcképére, ahogy ott ült várakozóan és a véghetetlenbe figyelve, várva, s mögötte a kemény mozdulattal csaholó vadászkutya egészen a keze visszfényeképpen, s úgy gondolta, hogy igen: az üstökösnek ott kell feltűnnie, ahol tudatlanoknak vakítja el a szemét... A csillagászok várják a pontosan kiszámított útján... A tömeg, az borul a földre csak az érthetetlen jelenség előtt...
(Folyt. köv.)