Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Ambrus Zoltán: A házibarát
Tizenegy évvel később:
- Micsoda kegyetlen teremtés maga, Iduska! Ezt a kacérságot és ezt a szívtelenséget sohase néztem volna ki magából!
- Miért, Tasziló bácsi? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
- Először is, ne nevezzen engem még most is Tasziló bácsinak!... hiszen már nem kisgyerek!... Én pedig még nem vagyok bácsi, én még öcsém vagyok.
- Hja, erről én már nem tudok leszokni! Hiszen akkor is Tasziló bácsinak neveztem, amikor szerelmes voltam magába!...
- Hát, lássa, ez a kacérság és ez az, amit én a nővel veleszületett lelketlenségnek nevezek!... Előbb taplót dug a fülembe, aztán, mikor látja, hogy no már megvadultam, már jól megbokrosodtam, akkor édesdeden nevet rajtam, fügét mutat és azt mondja, hogy: "Hej, Laboda, Laboda, lábod ide, nem oda!..." Pedig, azon kezdem, hogy ebből a gyerekszerelem-históriából egy árva szó sem igaz... és az egészet csak azért eszelte ki, hogy ugrasson, hogy megvadítson, és amikor már bőszebb vagyok egy húsz sebből vérző bikánál, akkor kinevethessen.
- Az már nem igaz, mert én leteszem a főesküt is, a pótesküt is - kérdezze meg csak az uramat!... neki is elmondtam - hogy Tasziló bácsi volt az első ideálom. Nem, ezzel keveset mondok... én olyan szerelmes voltam magába, Tasziló bácsi, hogy ekkora szerelemre csak egy gyerek képes. Volt idő, amikor egyszerűen maga volt minden gondolatom... és azt hiszem, nem csak úgy, egyetlen embert szerettem magában, hanem a világ valamennyi költőjét, magát az irodalmat, az egész férfinemet, a nagy mindenséget. Istenem, mennyire fájt a szívem amiatt, hogy maga az én nagy szerelmemet sehogy se akarta észrevenni, és egyre csak a mamának udvarolt!... mennyit sírtam éjszakánkint, milyen sokszor álmodtam magáról, hogyan dobogott a szívem, ha egyszer-egyszer rám nézett, hány ezerszer néztem le az utcára, hogy jön-e már, micsoda pillantásokat vetettem magára, lopva, ha senki se láthatta!... Hát azt nem mondom, hogy az ilyen gyerekszerelem valami nagyon tartós volna... hogy amit maga iránt éreztem, ez volt az igazi... de szóról szóra így volt. És ha nem hiszi, hát kérdezzen ki. Szavaljak Bakócz Tamás-ból? Felmondjam Aba Sámuel-t? A nagy monológot, akarja? Ma is hibátlanul elmondom. És mutat maga nekem még egy nőt a monarchiában, aki Aba Sámuel-nek legalábbis a felét könyv nélkül el tudja mondani? Hát ne mondja, hogy nem igaz, mert én be is tudom bizonyítani... úgy, hogy egy óráig szavalok magának, mindig csak a maga munkáiból.
- Ha pedig igaz, akkor nem kellett volna elmondania.
- Hiszen, amíg ez a szerelem megvolt, olyan jól el tudtam titkolni, hogy maga még csak nem is sejtette! És tíz évvel később, amikor már feleség és egy másféléves bébi mamája voltam, ugyan mért ne mondhattam volna el?!... azt, ami olyan régen elmúlt!...
- Mert gondolhatta, hogy ez a fölfedezés meg fog őrjíteni. Hát mi vagyok én? Szent? Anakoréta? Annyira Tasziló bácsi, hogy már nem is számítok? Ördögöt! Én még Tasziló öcsém vagyok. Ha szép az idő és jó kedvem van, önmagamnak az unokaöccse. Szóval, ha azt akarta, hogy maga mellett is ugyanazt a szánalmas szerepet játsszam, amelyre valamikor a mamája utalt, akkor ezt elmondani bűn volt, lelketlen kokettéria, a mély érzésnek pajkos, vásott kicsúfolása. Mert én még, igenis, bolondulok, ha egy szép asszony bolondít.
- Még ha rossz asszony volnék is... pedig tudja, hogy nem vagyok az... akkor se bolondítanám Tasziló bácsit, aki nem tudom, hány évig udvarolt a mamámnak...
- No, a viszonzatlan szerelemből nem származik vérrokonság! És ha csak ez az aggodalma, Iduska, akkor biztosíthatom, hogy köztünk nincs kánoni akadály.
- De az csak akadály, hogy most már nem Tasziló bácsiba vagyok szerelmes, hanem az uramba?!...
- Ez, sajnos, már figyelemreméltó körülmény. De én be fogom bizonyítani magának, Iduska, hogy ez a csibész nem érdemli meg a maga szerelmét. Hogy magának vissza kell térnie a hű, a megbízható irodalomhoz.
- No, hallja, Tasziló bácsi, maga a leghálátlanabb ember a világon!
- Én? Ugyan miért?
- Már megengedjen, de az csak hálátlanság, ha így beszél az uramról?! Egy évvel ezelőtt, amikor a mamáék Bécsbe költöztek... Az igazat megvallva, én még ma sem értem, hogy Tasziló bácsi mért nem ment a mama után Bécsbe?
- Hát Bécsben nem nyithattam ügyvédi irodát. A magyar jogot se tudtam megtanulni soha, és most elkezdjem tanulni az osztrákot? Aztán meg, ha a Nemzeti Színházban sem adják elő a darabjaimat, képzelheti, mennyire nem adják elő ezeket a Burgban!... Mit csinálhattam volna?! Fájt a szívem, de itthon cseppentem.
- Szóval, mikor a papát felvitték Bécsbe bankigazgatónak, és így a mamától is el kellett válnunk, nem volt a világon elárvultabb, hajléktalanabb és megfagyottabb gyermek, mint maga, Tasziló bácsi. Ekkor az én uram, aki olyan Lohengrin, aminő az operában elő van írva, azt mondta: "Azért Tasziló bácsit nem szabad megfosztani az otthonától, a karosszékétől, a megszokott kényelmétől. Tehát mi átvesszük a papáék lakását és bútorait, a papáék majd újonnan berendezkednek Bécsben. Így Tasziló bácsinak megmarad az otthona, a karosszéke, a megszokott kényelme."
- És csakugyan átvettek engem is a régi bútorokkal.
- Elég az hozzá, az uram érdeme, hogy ez a nagy változás Tasziló bácsit érintette a legkevésbé. Hogy míg mi mindnyájan költözködtünk, Tasziló bácsi ott maradt, ahol volt. Hogy míg a családunkban mindenki helyet változtatott, Tasziló bácsinak moccannia se kellett, csak a világ fordult egyet Tasziló bácsi körül. És ugyancsak az uram volt az, aki egyenesen kérte a mamát, hogy a Jozefint ne vigye magával Bécsbe, hanem hagyja nálunk. Ő mondta a mamának: "Tasziló bácsi megszokta, hogy Jozefinnal legyeskedjék, Tasziló bácsinak kényelmetlen volna az, ha ezentúl egy új szobalánnyal kellene legyeskednie." És tessék, Tasziló bácsi azt az embert, aki már régóta mindig csupa figyelem Tasziló bácsi irányában, röviden csak csibésznek nevezi.
- Hát nem az?!... Persze, a kötnivaló azt mondja magában: "Amíg ez a vén fogatlan kutya körüljár a házamban, addig nyugton alhatom!... Sok betörőt ugatott el ez már az apósom portájáról is!... Megérdemel annyit, hogy néha megsimogassuk és azt mondjuk neki: "Tasziló bácsi hű kutya, derék állat!"... Nem kell minduntalan hazanézegetnem, mert Tasziló bácsi, mihelyt tiszti uniformist lát, úgy kezd üvölteni, hogy a klubban is meghallom!" Érdemel az ilyen ember kíméletet? Hiszen rajtam nem is múlnék!... Megmutatnám én neki, hogy nem vagyok annyira fogatlan, mint ő képzeli!... De, hiába, maga még nincs tisztában azzal, hogy ki ez az ember, és hogy ki az, aki magát megérdemli. Jól van, majd át fogja látni később. Hát várok.
- Mondja, Tasziló bácsi!... Nekem olyan furcsa, ha arra gondolok, hogy maga régebben... talán szóról szóra ezt mondta a mamának is?
- Kicsoda? Én? Ugyan hová gondol?!... Én, tulajdonképpen, annyira komolyan, mint magának, a mamának sohasem udvaroltam. Nem is udvarolhattam volna... hiszen akkor még azt se tudtam, mi fán terem az igazi szerelem!... akkor én még gyerek voltam! A mama nekem nem annyira ideálom volt, mint inkább csak barátnőm. Azt mondhatnám, hogy: anyai barátnőm. Ő volt az, aki buzdított, bátorított. Hiszen tudja, hogy milyen finomlelkű asszony és milyen jó ízlése van!... Nagyon tetszett neki Bakócz Tamás. És ez persze jólesett nekem, pedig akkor még nem tudtam, hogy ezt a tragédiámat sohase fogják előadni. Hát hogyne ragaszkodtam volna a mamához!... Igaz... Még nem is kérdeztem... Pedig, mióta hazajött Bécsből, mindig meg akartam kérdezni... Hogyan találta szegényt?
- Köszönöm kérdését, eléggé jól van. Csak nagyon hízik, és ez kétségbeejti. Nem is közönséges dolog, hogy a legutolsó esztendőkben mennyire elkövéredett. Ahogy elnéztem, mennyit hízott azóta is, hogy utoljára láttam, az jutott eszembe, hogy Tasziló bácsi őt valamelyik darabjában "a szfinx"-nek nevezte el. Hát, bizony, olyan széles már, mint egy operaházi szfinx. Igaz!... elfelejtettem mondani... kérdezősködött Tasziló bácsiról is.
- És maga mit mondott neki rólam?
- Elárultam neki, hogy megint darabot ír.
- Csudálkozott rajta?
- Nem. Csak azt mondta: milyen disznóság, hogy még most sem akarják előadni Tasziló bácsinak egyik vagy másik darabját!...
- Igazán? A derék, jó asszony!... Mindig szerette a darabjaimat. Különben is, ő csupa jóság. Lássa, ő sohase csúfolta ki az érzéseimet... Ha nem is vigasztalhatott meg, sajnált és gyöngéden bánt velem. Sohase hittem volna, hogy olyan szívtelen lénynek adhat életet, mint amilyen maga, Iduska.
- Nem értem, Tasziló bácsi, mi kifogása ellenem. Ha hibát követtem el, amikor elárultam, mennyire szerelmes voltam magába, valamikor régen: nem igyekszem-e mindig azon, hogy jóvátehessem a hibámat? Nem gondoskodom-e mindenről, amit Tasziló bácsinak a kényelme megkövetelhet? Kérdezze meg csak az uramat: nem igaz-e, hogy tegnap este majdnem hajba kaptunk, mert ő fel akarta forgatni a lakást, de én azt mondtam: "Erről szó se lehet... Tasziló bácsi így szokta meg, hát mindennek úgy kell maradnia, ahogy van"...?!...
- Na igen. Ha az álnok Iduska nem akarja doktor Lohengrinnek azt mondani: "Fiam, ezt én nem akarom így... és ha a fejed tetején táncolsz, akkor sem lesz így"!... ilyenkor, ürügynek, villámhárítónak, jó a Tasziló bácsinak csúfolt udvarló is. Ennek már úgysem árt, ha férjemuram még egy pár gutaütést utalványoz neki... Tasziló bácsi egyébre már nem való, de mumusnak még megjárja. De kapott-e Tasziló bácsi tegnapelőtt csak egyetlenegy csókot is, bár kész volt ezért örökre eladni szerelmének minden jogát, az ősit csakúgy, mint a szerzettet? Kit nevetnek ki, mihelyt a szerelméről kezd beszélni?... nem az elkábított, fellovalt, bolonddá tett, megőrjített Tasziló bácsit? És lássa, a szegény mama sohase gúnyolta ki bennem a minden részvétre méltó írót. Ellenkezőleg. Ő tartotta bennem a lelket... ő emelt fel és támogatott, amikor elcsüggedtem... kétszer-háromszor is meghallgatta egy-egy színdarab-tervezetemet, rögtön elolvasta, amit megírtam, ő volt a tanácsadóm és a múzsám... ő volt az egyetlen, aki kitartóan hitt a tehetségemben. Maga pedig, ugyanabban az órában, amikor megtagadta tőlem azt az egyetlenegy csókot!... ugyanabban az órában, csak úgy, mosolyogva azt kérdezte tőlem, hogy: tulajdonképpen miért is írok én színdarabokat?
- Bocsánat, ez rosszakaratú magyarázat. Amikor azt mondtam, hogy: tulajdonképpen nem érdemes színdarabokat írni, ha ezeket sohase adják elő, azt is mondtam, hogy: nekem ma is nagyon tetszenek a Tasziló bácsi színdarabjai, pedig ma már öregebb vagyok.
- Nem tetszenek. És sohase tetszettek. Ez a keserű igazság.
- Legalább a múltamat ne vádolná. Hiába tanultam meg könyv nélkül kétezer sorát?
- Kétezer ördögöt!
- Ej, Tasziló bácsinak ma rosszkedve van!... És mert, ha rosszkedvű, akkor nagyon csúnya ember, hát én most egy félórára itthagyom... úgysem olvasta el még az esti lapokat. De ne szökjék ám meg!... Szeretném, ha egy félóra múlva elkísérne a szabóhoz, aztán meg a kiállításba... Emlékszik még, hogy tizenegy esztendővel ezelőtt, az első nagy kiállítás idején, milyen sokat sétálgattunk együtt a ligetben? Mindent maga magyarázott el nekem... de engem semmise érdekelt, csak A szfinx, meg Aba Sámuel... akkor kezdte tervezgetni Aba Sámuel-t... Emlékszik?
- Nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy ma már egyszer eltűnt félórára, és a félórából másfél óra lett, mert Stefike így, Stefike úgy!...
- Nonono! Stefikéről nem szabad rosszat mondani! Még Tasziló bácsinak sem szabad!
- Egyéb rosszat nem mondok róla, csak azt, hogy van egy gyűlöletes tulajdonsága. Nagyon lefoglalja előlem a mamáját. Még csak harmadfél éves, de mert a nőnemhez tartozik, hát máris ellenségem.
- Még nagyon jó barátok lesznek. Tizenkét éves korában szerelmes lesz Tasziló bácsiba, és könyv nélkül fogja tudni azokat a verseket, amelyeket Tasziló bácsi még csak ezután fog megírni. És ha akkor megint kiállítás lesz Budapesten, Tasziló bácsi fogja megmutatni neki az iparcsarnokot, a gépházat, az akváriumot...
- Nem, nem pesztrálok több gyereket. Eggyel már nagyon megjártam.