Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Ambrus Zoltán: A házibarát
- Lenke, Lenke, micsoda szívtelen teremtés maga!...
- Szívtelen? Én? Mért? Mert nem akarom megcsalni az uramat?
- Hogy nem akarja megcsalni, ez egészen helyes. Ha az asszony elhatározza magában, hogy most már aztán slussz, ő bizony meg fogja csalni az urát, aztán odapillant a legközelebb rostokoló udvarlóira, akik úgy leselkednek rá, mint az utcasarkon a hordárok a messziről közeledő hölgy kezében tartott levélre, és ezek közül az udvarlók közül odainti magához valamelyiket, akármelyiket, amelyik a leghamarabb tud elugrani... vagy mondjuk, ha az asszony, ahelyett, hogy ezt gondolná magában: "Én most kocsikázni akarok!"... ezt gondolja: "Én most egy kicsit össze akarom ropogtatni a házasságomat!"... és ahelyett, hogy az utcára kilépve, a véletlenül arra cserkésző fiákeresnek intene, odakacsintja magához azt az udvarlóját, aki éppen arra jár, vagy aki mindig az ablaka alatt ácsorog... hát ez a szerelem, Lenke, annak az odafüttyentett szerelmesnek nem az igazi szerelem. Mert ha az ember csak eszköz és nem végcél, akkor a szerelme nem juthatott el odáig, ahová minden szerelem tör, nem az egyén győzött benne, csak a faj. Nincs szebb dolog a világon, Lenke, mint a házasságtörés, de ennek is megvannak a maga szabályai, a maga szükséges szép formái. Az ideális házasságtörő asszonynak mindig úgy kell megcsalnia a férjét, hogy ez az akarata, a szándéka, a szent fogadalma ellenére történjék. Azért én meg is követelem magától, Lenke, hogy ne akarja megcsalni az urát. Ami a maga dolgában megbocsáthatatlan, az ott kezdődik, hogy nemcsak nem akarja megcsalni az urát, hanem végül: csakugyan nem csalja meg, mert a szent fogadalom még nem hiba, de az már bűn, ha nem engedi, hogy keresztülgázoljak az elhatározásán, és összetörjem-zúzzam, recsegtessem-ropogtassam a szent fogadalmát. Mindezt különben bővebben is ki fogom fejteni a legújabb színdarabomban, hiszen most már úgyis csak nyomtatásban beszélhetek magával!
- Furcsa ember maga, Tasziló. Nem elég, hogy hetenként négyszer-ötször áll elő újra meg újra azzal a bizonyos kívánsággal, amely nem teljesíthető... most már föltételeket is diktál!... és megszabja, hogy nem tudom, micsoda párbajszabályok megtartásával boruljak a karjaiba!... Aztán arról panaszkodik, hogy már csak nyomtatásban beszélhet velem - egy olyan hosszú szónoklat után, hogy ha az új darabját ilyen hosszú szónoklatokkal tömi tele, hát ezt sem fogják előadni!...
- Hát ne adják elő!... bánom is én!... Majd meglátjuk, ki fárad ki hamarabb: én-e vagy ők?!... Elég az hozzá, ezt a színdarabot meg fogom írni, ki fogom nyomatni, és a maga számára zöld selyembe fogom beköttetni!... És hogy beszélhetek?!... Mit ér az, hogy beszélhetek, ha csak halkan, tompán, egyforma hanglejtéssel beszélhetek, mert különben Iduska minden szót meghallana!... mikor én úgy szeretnék beszélni, mint a Nemzeti Színházban Nagy Imre!... És mit ér az, hogy csak a szájammal beszélhetek, de nem beszélhetek a karommal!... sőt még csak le se térdepelhetek maga előtt, mert a nyitott ajtón át Iduska jól láthatja minden mozdulatomat!... hiszen, esküszöm, hogy nem veszi le rólunk a szemét!...
- Ne esküdjék, mert nem szabad elfelejtenie, hogy most nem ír, hanem udvarol!... Szóval, azért vagyok szívtelen, mert Iduska ott ül a másik szobában és olvas?
- Azért szívtelen, mert mulat rajtam. Azaz... hacsak rajtam mulatna, ebben még igaza volna. Mert én csakugyan a legnevetségesebb figura vagyok a világon... egy kifáradt, lihegő cigánygyerek, aki egyre szalad az után a szekér után, ahonnan csak csúfolódást kiáltoznak le rá... minél kegyetlenebbek hozzá, annál inkább elriaszthatatlan... Hát hacsak rajtam mulatna, ezt még érteném. De maga a szenvedésemen, a vergődésemen mulat!... magának örömöt okoz annak látása, hogy én kínlódom!... és ez már szívtelenség, rosszlelkűség.
- Aztán miből következteti azt, hogy én ennyire kegyetlen volnék?
- Abból, hogy ilyen rendeleteket ad a kislányának: "Iduska, kedvesem, ha látod, hogy a Tasziló bácsi látogatóba jön, el ne mozdulj a közelemből, amíg csak el nem ment! Vedd elő valamelyik könyvedet, úgy ülj le, valahol közel, hogy mindig jól láthasd a Tasziló bácsit, függeszd rá a szép, nagy fekete szemedet, és le ne vedd róla addig, amíg ki nem nyitotta az előszoba ajtaját, nem, ez nem elég, még akkor is nézz utána, amikor már az utcán megy, hogy valahogy föl ne merjen pislantani a mama ablakára, a mamának még az ablakát se láthassa a Tasziló bácsi... pedig ablaka több is van a mamának, ha szíve csak egy van is... tehát az ablakai közül egyet néha-néha megmutathatna a Tasziló bácsinak, ha már a szívét, mert csak ez az egy van, sehogyse akarja visszavenni a papától"...
- Nem adok neki ilyen őrült rendeleteket. Nem félek én magától annyira, Tasziló.
- No, azt tudom, hogy nem tart veszedelmesnek! Ezt eléggé érezteti velem. Pedig, ha tudná, micsoda őrült terveket forgatok néha a fejemben!... majd olvassa el a most készülő színdarabomat, ez egy kicsit meg fogja hökkenteni!...
- Nem fog meghökkenteni, Tasziló. Ismerem én magát jól. Maga nagyon jó fiú, aki nem éli le a tragédiákat, hanem megírja. És igaza van. A tragikus érzésnek nincs jobb levezető csatornája, mintha kiírja magából az ember.
- Hát, lássa, ez az!... Ez az örökös csúfolódás... ez árulja el minduntalan a maga szívtelenségét!... Ki mondja azt, hogy maga testőrségnek vezényli ki Iduskát?!... Én nem mondom. Csak azt mondom, hogy mihelyt én megmutatom az orrom hegyét... akárhol... akár itt, akár a korzón, a színházban, a jégen vagy a kiállításban... akkor maga egy pillanatra se tud megválni Iduskától... egyszerre olyan példás anya, mint a Gracchusok szülője. És miért? Mert titkon nagyon mulat azon, hogy Iduska, ez a bájos, angyali gyermek, nekem milyen rettenetesen alkalmatlan. Mert nevetni tud azon, hogy mikor a szívem a legjobban vérzik, még csak nem is beszélhetek erről szabadon... mert vigyáznom kell minden gesztusomra... még csak nem is rikolthatok, nem is sírhatok, bőghetek...
- Még ezt is megteheti. Iduska tudja, hogy maga nemcsak ügyvéd, hanem író is, és hogy egy írónak sokat meg kell bocsátani, ami másnak nem szabad...
- Hát nincs igazam, ha azt mondom, hogy magának külön mulatság, azt nézni, hogyan kell fékeznem magam, és mosolyt erőltetnem az arcomra, amikor a legjobban szenvedek?!... A maga kamatszámításból lelkedzett lelkének humor az, ami nekem az életem szerencsétlensége...
- Remélem, a kamatszámítással nem azt akarja mondani, hogy a papa egy kis uzsora segítségével kapargatta össze a hozományomat?
- Isten mentsen!... Csak azt akartam mondani... de ebben aztán bizonyos vagyok... hogy abban az elhatározó pillanatban, amelynek a maga drága életét köszönhetjük, és azt, hogy a világ így szebb, mint maga nélkül volna, a papája hirtelen valami számítására gondolt... mint Tristram Shandynek az anyja arra, hogy vajon a férje felhúzta-e az órát?!... végre is, ez kereskedőnél nem szégyen... Mert ha nem így történt volna, maga nem lehetne ilyen rémségesen józan.
- Rágalmazza a papát, aki a fiatalkorában, bizony isten, még verseket is írt!... és igazságtalan velem szemben, mert én sohase mondtam Iduskának, hogy legyen itt, a közelemben, amikor maga vizitel. Éppen azért, mert józan vagyok, sohase csinálok ilyen bolondot.
- Hát akkor mért őrizne bennünket Iduska, ilyen következetesen, akkor is, ha ide jövök, akkor is, ha valahol kívül csatlakozom magukhoz?!... Nézze, most is, becsületszavamra, csak bennünket őriz!... Pillantson csak ki, és ha nem hiszi, meggyőződhetik róla, hogy Iduska nem a maga mulatságára ül a karosszékben, már vagy háromnegyed óra óta. Az igaz, hogy úgy tesz, mintha olvasna. Könyvet tart az ölében... és kitalálhatom, hogy micsoda könyvet, mert ráismerek a bíborszínű selyemkötésre... ez a könyv az én tragédiám: Bakócz Tamás. Hát én csak szeretem Bakócz Tamást, ha valaki szereti... amint, sajnos, rajtam kívül nincs még egy második lény a világon, aki szeretné... de azt ne mondja nekem senki, hogy egy tizenkét éves lányka háromnegyed óra hosszáig tudná olvasni Bakócz Tamást, csak úgy, minden kényszerítő ok nélkül!... Nem is olvassa, csak azért tartja a térdén, hogy ürügye legyen ott maradnia, az őrhelyen. A szeme mindig rajtam van, mint az Isten szeme Káinon... Mért? Mert, amint némelyik anya azt mondja a kislányának: "A szemed mindig a csupron legyen, és aztán, ha hallod, hogy már forrni kezd a tej, húzd el csuprot, hogy a tej ki ne fusson!"... az ő mamája azt mondja neki: "Ejtsd zavarba Tasziló bácsit az őzike-tekinteteddel!... mert Tasziló bácsi nagyon mulatságos olyankor, amikor majdnem meghal a nagy szerelemtől, és mégis úgy kell ülnie a székén, mintha a békekonferencián Gróf Morfeuszt hallgatná."
- Az csakugyan nem lehetetlen, hogy Iduska magát lesi. Csakhogy nem az én megbízásomból teszi, ha véletlenül így van. Iduska, fájdalom, rettenetesen tiszteli az irodalmat, a nyomtatott betű valóságos áhítatot kelt benne, és mert maga az egyetlen író, akit a személyében is ismer, maga neki tulajdonképpen: az irodalom. És cudar hálátlanság, ha magát ez a tisztelet idegessé teszi. Várjon csak! Ha majd Iduska is megtudja, hogy Bakócz Tamást a rossz emberek sehogy sem akarják előadni, meglássa, ő se lesz többet ennyire alkalmatlan!... Tőlem ugyan nem tudja meg... én még ebből sem ábrándítom ki, pedig maga megérdemelné, hogy elveszítse a leghívebb tisztelőjét is... Különben én nem csodálkozom rajta, hogy ennyire hálátlan Iduskával szemben, maga mindenkivel szemben hálátlan, maga a leghálátlanabb lény a világon.
- Csupa kegyetlenség, amit mond. De jól van, ne beszéljünk Bakócz Tamás-ról, beszéljünk csak arról, hogy: hát kivel szemben vagyok én hálátlan?
- Először is: az urammal szemben. Ő magának igazán a legjobb barátja. Azonkívül unokatestvérek is. És maga mégis képes volna rá, hogy elcsábítsa a legjobb barátjának és rokonának a feleségét.
- Na, őróla ne beszéljünk! Ez a semmirekellő, a nagy tekintélyű méltóságos úr, alattomban mindig röhög magában, ha arra gondol, hogy én milyen sokat üldögélek maga mellett, őhelyette, folyton epekedve, sóhajtozva, döglődve. Csak azért beretválkozik, mert ha ma is megvolna a szakálla, ez folyton rezegne, annyit nevet azon magában, hogy az ő háza neki "otthon", nekem pedig "itthon". Jól tudja, a betyár, a csirkefogó, hogy Korponay Tasziló nemcsak ügyvéd, hanem költő is, tehát: nem veszedelmes. És bár sohase olvasott egyebet, csak pénzt meg étlapot, Musset Alfrédnak pedig soha a hírét se hallotta, bölcsen tudja, hogy az óvatos és előrelátó férj olyan valakit választ házibarátnak, aki iszonyúan szerelmes, tehát - mert minden asszony égetnivalóan gonosz - a legkevésbé se veszedelmes, ez majd vigyáz az asszonyra, és elhessegeti azokat az udvarlókat, akik veszedelmesek, vagy ha ez nem sikerül neki, mint a jó házőrző kutya, vonítani kezd. Micsoda hálát érezzek az ilyen üzérrel szemben, aki rendelkezésemre bocsátja a karosszékeit meg a zsámolyait, annak fejében, hogy a szemem mindig ott legyen a maga szobájának az ajtaján?! Ellenkezőleg. Az ilyen számító és elbizakodott fráter nem érdemel könyörületet. Hiszen, ha csak rajtam állna!... De mikor maga nem akarja elismerni, hogy ez az ember ugyancsak rászolgált arra a dekorációra, amelyet a férjek nem keresnek, de...
- Mivel szolgált volna rá? Megcsal?
- Azt már nem hiszem, hogy ennyire szemtelen volna. Ha valaha erre is rávetemednék, és én megtudom, akkor az isten legyen irgalmas neki!... mert én menten el fogom árulni magának, lovagiatlanul, vénasszony módra...
- Nem képes maga erre...
- Kárörömmel, kéjjel!... Mégcsak az kellene, hogy meg is csalja!... Hát, ami nem igaz, azt nem mondom. De enélkül is régen megérett rá, hogy maga megcsalja. Így elhanyagolni egy asszonyt!... egy ilyen asszonyt!...
- Mit tudja azt maga?
- Látom, hogy egész nap nincs itthon. Látom, hogy van ideje kártyázni, de nincs ideje magát ide vagy oda elkísérni...
- Nagyszerű!... Őt nem mulattatja mindaz, ami engem mulattat.
- Ez éppen elég. Én mindent szeretek, amit maga szeret. Ha maga az én feleségem volna, a másik szobába se mehetne át anélkül, hogy utána ne menjek...
- Hat hétig, nyolc hétig. De ezen már túl vagyunk. Elkésett, Tasziló. Akik nagyon szerelmesek, azok mindig elkésnek.
- Ne csúfolódjék. Tudom, hogy elkéstem volna akkor is, ha véletlenül én kérem meg legelőször... és újra el fogok késni, amikor majd az én Béla barátomat utoléri az a végzet, amelyet már régen kiérdemelt. Csak azt nem értem, mért nem mondja meg ezt most is, a szokásos kíméletlenséggel?!... Hiszen azt már számtalanszor megmondta, hogy nem szeret, hogy engem nem tud szeretni...
- Azt mondtam, hogy se magát, se mást... csak az uramat szeretem. Ez még nem kíméletlenség. De velem szemben is hálátlan. Mondja, nem bánok én jól magával? Tulajdonképpen nem volna szabad megengednem, hogy ilyen sokat legyünk együtt. Van asszony, aki megmondta volna az urának: "Nézd, ez a Tasziló, akit te a barátodnak tartasz, képes volna rá, hogy elcsavarja a fejemet, ha ez nem ülne olyan jól a nyakamon!"... És én nem árultam el magát, pedig semmi mást nem titkolok el az uram elől... még azt se kívántam magától, hogy ezentúl csak ritkán lássuk egymást...
- De mért? Mert azt mondja magában: "Szegény Tasziló!... ő nem számít!..." Mert mulattatják a sóhajtozásaim. Mert azt gondolja, igen helyesen, hogy az olyan házibarát, akit senkise tart veszedelmesnek, se a férj, se más, az asszonynak legszebb dicsérete. Mert minden cselédje közül én vagyok a leghasznosabb, a többi folyton kimenőt kér, én meg azon rimánkodom, hogy minél többet lehessek a szolgálatára. Mert amióta engem ismer, nem kell az ernyőjére meg a retiküljére vigyáznia, nem kell semmiféle jegyről gondoskodnia, és ha Iduska nem tizenkét éves volna, hanem csak három, nem kellene pesztrát tartania...
- Nézze, Tasziló!... édes, drága, egyetlen Taszilóm!... nem én mondtam, maga mondta!... Hát igen, tegyen meg nekem egy nagy, igen nagy szívességet!... Pesztrálja egy kicsit Iduskát!... vigye ki egy kicsit sétálni!... vigye ki a kiállításba!... A szegény angol nő elkéredzkedett... nem tagadhattam meg tőle ezt a kimenőt... megint elvesztette a szívét valahol... hadd keresse meg. Nekem pedig itthon kell kucorognom. Asszonyok jönnek hozzám, egy kis jótékonysági pletykára... mert hiszen az élet olyan szomorú, hogy kétségbe kellene esni, ha az emberszólás vidámsága nem enyhítené meg a bajainkat!... végre is, az alelnökük vagyok ezeknek az amazonoknak... az uram bankjának az érdeke megkövetelte, hogy vállaljam ezt az alelnökséget. És Iduska egy idő óta olyan fakó!... az egész gyerekből csak a két nagy szeme maradt meg. De nem csuda, mert hisz egész nap csak olvasna... mindig erőszakkal kell kicipelni a levegőre. Hát ha maga olyan aranyos volna, hogy kivinné a kiállításba és egy kicsit megsétáltatná... magával szívesen elmenne... megnéznék az iparcsarnokot meg a gépházat, s közben elmondaná neki Bakócz Tamás életrajzát... ugye?... no, lássa, ezért már kapna tőlem egy szép puszit... persze csak a homlokára!...
- Hja, a homlokomra?!... Értem. Ez a jótékony alelnöknő külön puszija a külön megmosdatott púpos fiúcska számára!...
- Jaj, be kiállhatatlan!...
- Csudálkozik, hogy az ajánlata nem ragad el? Hát nézze, nekem ezek az amazonok iszonyúan gyanúsak. Félek, hogy egy huszártisztet küldenek maguk helyett...
- No, hallja!...
- És hogy még magának az iparcsarnok nem elég, hanem még a gépházat is be kell járnunk...
- Ezt csak azért mondtam, hogy a gyerek valamit tanuljon is...
- És Bakócz Tamás életrajza?... ez semmi?... De mindegy. Azt nem éri meg, hogy én nemet mondjak, amikor maga valamit kér tőlem. És ha azt kívánná, hogy másszak fel az iparcsarnok tetejére vagy a gépházban pattanjak fel a leggyorsabban forgó acélkerékre!... Én azért jöttem a világra, hogy vakon, süketen, némán, meggondolás nélkül teljesítsem minden parancsát.
- Lássa, így szeretem magát!... Ez a maga igazi formája!...
- Csakhogy ezen a világon minden adsza és nesze, még az olyan őrjöngő szerelem is, mint az enyém. Meg kell ígérnie, hogy még a héten ad nekem egy órát... csak nekem magamnak!... és meghallgatja új darabomnak, A szfinx-nek az első felvonását.
- Ez a szfinx... én vagyok?
- Ön mondá.
- És Iduska sem lehet jelen a felolvasáson? Senki se várja A szfinx-et nagyobb érdeklődéssel, mint ő.
- Fölösleges, hogy ő is jelen legyen, mert már előbb, még ma délután, meg fogja ismerni A szfinx tartalmát. Úgy számítom, hogy Bakócz Tamás életrajzával még az iparcsarnokban el fogok készülni, és a gépházban már rákerülhet a sor A szfinx-re...
- Jól van, megalkudtunk. Iduskám, lelkem, gyere!... hadd öltöztesselek át!... Tasziló bácsi, ez a kedves, jó, imádott Tasziló bácsi kivisz a kiállításba!...
- Ne öltöztessem át én? Ne fésüljem meg? Ne törüljem meg az orrocskáját?
- Menjen, maga utálatos!... Még meg se tette, amit kértem, és már felpanaszolja?!...