Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám
"Kissé szégyenlem, ebben a kinőtt ruhában megjelenni az emberek előtt. De íme: ha kinőtt is, tiszta ruha, és sehol se foszladozó. És régi napok illata szívódott szövetébe." Ezekkel a szavakkal fejezi be Babits Mihály azt a néhány sornyi előszót, melyet első könyve, a Levelek Irisz koszorújából második kiadásának elébe írt.
S ezekben a szavakban, aki ismeri, megtalálja Babits Mihályt. Szerénységét, amely tulajdonképpen szemérmetes, érzékeny önérzet takarója. Egyszerűségét, melyben csodálatos komplikációk egyensúlyozódnak ki. Tudatosságát, mellyel önmagát nézi, s ugyanazzal a pillantással mérlegelni tudja a környezetében való viszonyát is. Tömörségét, amellyel éppen csak annyit mond, amennyit mondani akar, de azt egészen megmondja. Átható intelligenciáját, amely tulajdonképpen az érzés intelligenciája: amit gondol, azt egyúttal érzi is, és gondolja is, amit érez. Kifejező képességét, amely egy halk mozdulattal, egy könnyen odatűzött képpel meg tudja érzékíteni, amit mondania kell. Tartózkodását, amely nem egyéb, mint közvetett közlékenység: nem lármás szavakban, hanem a szavak mögött rejlő finom árnyalatokban, a szavak összerakásának, egymásra következésének, összehangzásának titkos ritmusaiban árulja el magát.
S akárhol fogjuk meg Babits írását: mindenütt megtaláljuk benne ezt az ő arcképét, minden versében s minden versének minden szakaszában megvan ennek az arcképnek minden lényeges vonása, mint ahogy a vízcseppben megvan az egész tenger vizének minden tulajdonsága. Elbújik álarcok mögé, kölcsönvett hangok mögé - megismerjük. Ha Horatius ritmusaival és szavaival szól, ha hűvös, objektív hangon teríti elénk az élet valami jelenségét, ha életétől látszatra teljesen távolálló dolgok leírásával bíbelődik - mindig elárulja magát. Néha mint a gyermek, aki nem bírja sokáig a bújócska rejtekezését és odakiált a keresőknek: itt vagyok! Néha csak a mozdulata árulja el alig észrevehetően, mint ahogy a mozdulatáról modern ruhában is felismernénk az ókori rómait, néha az izgatott hang, amelyen közömbös dolgokról szól, figyelmeztet arra, hogy a közömbös dolgok valami különöset akarnak velünk közölni. De mindig, minden versében, tárgyuk, hangjuk, terjedelmük, formájuk, mondanivalójuk minden rendkívüli változatosságán keresztül folyton érezzük az összetartozást egy egyetlen egységgel, a költővel magával, sohasem halványodik el tudatunkban, hogy itt Babits Mihály beszél. Mintha minden verséből látható sugarak vezetnének az egy fókuszba, a költő egyéniségébe. Olyan egyéni, mindenki mástól elkülönített a hangja, hogy lehetetlen összetéveszteni mással. Mint ahogy ráismerek élő hangjára, akármit mond és akármilyen hangsúllyal, akármilyen lélekállapotban mondja, éppígy ráismerek az írott hangjára is. Ez nem olyan gyakori dolog, mint az ember gondolná. A legtöbb íróra rá lehet ismerni, de ha pontosan megfigyeljük, hogy miről, hát rendszerint azt találjuk, a modorosságairól, nem pedig a hangjának egyéni voltáról. Ha az egyéniség az, ami az embert elkülöníti az egész többi világtól, akkor Babits a legpregnánsabb, minden egyébtől legjobban körülhatárolt egyéniségek egyike. Belepillantani az egyéniségnek ebbe a zárt világába azokon a réseken át, melyeket a versek gondolatai, szavai, ritmusai és rímei nyitnak, a legérdekesebb látványok közé tartozik. Tudatossá tenni, amit az ember odabenn látott, szavakba és formulákba fejteni nem könnyű dolog, s nem is szándékom e sorokban, melyek nem akarnak egyebet adni, mint egy megértő kézszorítást a költőnek azok szeme láttára, akik jóformán egész fejlődésének rokonszenvező tanúi voltak.
Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi kíváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül, keresve minden jelenség értelmét és lényegét, s minden érzéke minden pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és világrészt, éppúgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia mélységeibe, a matematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba - ez állítja meg minden könyv előtt. Tudni mindent: ez is az élet teljességének egyik eszköze, a tudás is a benne dolgozó kielégíthetetlen világérzés egy megjelenési formája, ezért vágyik rá, nem azért, hogy mint a tudós, az ismeretek mennél nagyobb halmazát hordja össze magában, s ezáltal új ismeretekre jusson rá. Kifejezni mindent szintén az élet teljességéhez tartozik, s ez vonzza az íráshoz, s ez vonzza vissza mindig a vershez, mert mégis csak a versben lehet legjobban, legteljesebben kifejezni az embernek az élethez és a világhoz való viszonyát, a versben lehet legteljesebben élni az életet annak, akinek számára az élet a lelki élést jelenti. Babits, mint minden az ő típusából való ember, teljesen lelki életet él, a materiális életjelenségek csak formák számára, amelyekbe a lelkiek beleömlenek. S ehhez a lelki élethez is úgy fordul, mint az élet teljes átélésének módjához: materiális életünk lehetőségei korlátoltak, a nagy mindenségnek csak parányi részét tudják magukba foglalni - a lelki élet ezzel szemben korlátlan, kiterjeszthető a csillagokig és az alvilágig, behatol az élet legrejtettebb titkaiba. Mit tudunk fizikailag átélni? Majdnem semmit ahhoz képest, amit lelkünkkel magunkba tudunk ölelni. A világtól elzárt fogarasi szoba maga válik az egész világgá a költő számára, aki a lelkével néz bele az életbe. Még a realitások határánál sem kell megállni, ezen túl egy másik, még nagyobb és korlátlanabb világ nyílik számára, a fantasztikum világa, amelynek a számára nincsen idő és nincsen tér, és amelynek számára csak egy korlát van: a forma, amelybe ömlik minden, ami költő lelkét érinti. A fantasztikum a nagyon erős lelki életet élők kiterjeszkedése, aki a fizikai életet éli erősen, az hozzátapad a valósághoz, legfeljebb ha meg tudja változtatni arányait és széttágítani formáit - a lelki életet élő el tud lebbenni a valóságtól, meg tud szabadulni a nehézkedési erő nyűgétől, s át tud röppenni a végtelenségbe, ahol a fantázia éli a maga korlátlan játékát. Valami a fantasztikumból Babits majd minden munkájában, csaknem minden versében van, ha több nem, hát egy-egy képben, amely egy pillanatra túlbillen a reális valóságon, egy élettelen tárgy megelevenítésében, egy irreális rímben. Kedvelt játéka a szavakkal, némely rímeinek sajátságos, első pillanatra mesterkéltnek látszó, de finomabb fül számára azonnal meggyőző összecsendülése, a különös vagy elavult vagy nagyon is újszerű formákkal való kísérletezés sem merőben filológiai kedvtelés eredménye, hanem a fantasztikumra való hajlamában gyökerezik. Szójátékai a nyelv fantasztikumát érintik, és technikai kísérletezései a fantasztikumnak a technikába való bevitelét próbálgatják. A fantasztikum a művészet metafizikája, ugyanaz a kíváncsiság vezeti Babitsot hozzá, amellyel időnként elmerül a filozófia meg a matematika tanulmányozásába. Megszabadulás ez neki az élet milliónyi apró realitásának terhétől, mely éppen az erősen reagáló s belül koncentráltan élő lelkeket azzal fenyegeti, hogy agyonhalmozza és elfödi előlük önmagukat. Lehetőség arra, hogy a részleteken túl megtalálja az összefoglaló nagy egész hatalmas körvonalait.
Teljesen hamis beállítás, mikor Babitsot, mint a való élettől elvonatkozott, önmagával játszó art pour l'art művészt akarják megérteni. Ellenkezőleg: az életérzés benne minden, az életnek semmi benyomása nem marad idegen tőle. Csakhogy az élet drámája nem kívüle, a külső világban játszik, hanem belül a lelkében, nem gesztusokkal és cselekvésekkel éli az életet, hanem belső izgalmakkal, s ezért alapjában véve intenzívebben éli, mint a cselekvők, mert mindennek azt kapja meg, ami a lényege: a feszültségét, az izgalmát, a hangulatát. S ahogy így, mintegy leszűrten kapja a benyomásokat, éppúgy szűri át önmagán az érzést, többnyire nem közvetlenül, a maga primär mivoltában közli, hanem közvetve, objektív képek és gondolatok közegén át. Sokszor első pillantásra úgy tűnik a szava, mintha egyszerűen, egész tárgyilagosan csak konstatálni akarna bizonyos jelenségeket, de a hangjában mindjárt megérezni az áruló remegést, amely tudtunkra adja, hogy a költőnek valami nagy köze van a dolgokhoz, amiket elmond. Mint ahogy nyugodt szavakkal beszélő embernek megérzik a hangján a belső feszültség, amely fűti. Egy helyen "rejtett kincsnek" és "takart sebnek" mondja ő maga a líráját. Úgy is van: mintha el akarná rejteni objektív képek mögé, szimbólumok mögé. Az önérzetesen érzékeny, tartózkodó ember szemérmes lírája ez, amelyet elfogódottá tesz a teljes nyilvánosság, félszegül érezné magát benne. Ebben lelki rokon Arany Jánossal - e rokonságának tudatában is van, hozzá fordul a sérelemnek órájában, mikor hidegnek, érzéstelennek mondják. Ellenkezőleg, az érzékenység túlsága van benne, ami másoknál kitombolja magát a cselekvésben, őbenne az is érzéssé fojtódik le, s azt az értelmi fölösleget termi, amely szüntelen nyugtalanságban tartja. Ez a meggyülemlő belső izgalom néha áttör a magára vont fátyolon, s ilyenkor mintha maga az ezzel a megnyilatkozással járó izgalom izgatná, mintha megmámorosodnék a saját merészségétől, ideges, lelkendező szavakkal, önmagából kikelve mondja el dithirambusait. Ilyenkor mindenki megláthatja, a belső nyugtalanságnak milyen lávája kavarog benne, olyan ez nála, mint a vulkanikus kitörés, mikor a belső tűz egy szempillantás alatt leolvasztja a külső, kihűlt fedőréteget, s a mélyből jött forróság sustorogva, a kráter szélein túláradva robbanna ki. Van néhány verse, amely úgy süvít fel, mint egy önmagába bebörtönözött léleknek sikoltása a szabadulásért. A félénk, érzékeny ember, amint átvetette magát félénkségén és érzékenységén, a legnagyobb vakmerőségekre képes. Másfelől azokban a dolgokban, melyek kívül esnek félénksége körén, szeret játékból is vakmerősködni - Babits bizonyos vakmerőségeit a tárgy megválasztása s a kifejezés módja dolgában ez magyarázza.
Aki a maga érzését megszokta rajta kívül álló dolgokba vetíteni, abban idők folyamán bizonyos élénk közösségérzés fejlődik ki minden körülötte levő dologgal, mindenbe bele tudja önmagát érezni, és mindent magába tud átömleszteni. Innen az intim együttérzés a környezettel, az élet körén kívül eső tárgyakkal és gondolatokkal. Ruhadarabok, házak, tájak éppoly benső intimitást nyernek, mint a könyvekből hozzá áradó eszmék, objektív szemlélet útján hozzájuttatott emberi jelenségek. Amihez Babits hozzányúl, amire szemét ráveti, amit elgondol, az valami különös életet kap: a költő az önmaga életét leheli bele. Élettelen tárgyak is idegeket kapnak, izgalmakon mennek át - a lachrymae rerum nagyon kevés más költőnél szemlélhető annyira, mint nála. Ebből néha bámulatosan finom hatásokat tud kiváltani, néha monumentális arányokig tudja sejtésünket kitágítani. Van benne erős misztikus érzés, amely nem ismer igazán élettelen dolgot, a maga életének fölöslegével elárasztja az egész külső világot. Még a szavaknak szokott súlya és értéke is elváltozik, új értéket, új tartalmat kapnak egy rájuk vetett hangsúly, egy finom, alig észrevehető moduláció révén. Babits nyelvművészetének legfőbb értéke éppen abban áll: újra teremteni a maga számára a nyelvet, magáévá, egyéni tulajdonává teszi a szavakat és szó-összerakásokat - olyan különös zamatot kapnak, mintha külön az ő számára volnának kitalálva. Aminthogy minden dolgában nagyon tudatos, erősen tudatos a nyelvhasználata is, nem csupán a nyelv elméletében, történetében és a különböző nyelvek összehasonlításában jártas filológus tudatossága ez - bár ebből a filológiai szellemből is sok van benne -, hanem az az ösztönszerű tudatosság, amely mindig ismerni igyekszik a maga eszközeit és örömét találja biztos, merész, mindig célbataláló használatukban. A nyelvvel való bánásnak ez a gyönyörűsége vitte nyilván a műfordításra, s tette a legkiválóbb magyar műfordítók egyikévé. A fordításban, mikor másvalakinek más nyelven megadott mondanivalóit kell egy más nyelv formáiba átönteni, a nyelvvel való bánás eszközből öncéllá válik, s a velejáró gyönyörség kedvére kitombolhatja magát. Babits fordításai mindig tele vannak e gyönyörűség izgalmával.
Ennyire tudatos és emellett önmagába zárt lélek tulajdonképpen mindig kettős sugártörésű lélek. Az egyik átérzi az élet izgalmait, a másik pedig figyeli ezt az átérzést, hol a rokonszenves figyelő, hol a bíráló ellenőr módján. Éppen ott, ahol Babits leglíraibb, ahol legközvetlenebbül adja magát, ott érezni ezt a kettősséget legjobban, az érző lélek mintha a másiknak, az ellenőrzőnek mondaná a maga szenvedéseit és elragadtatásait. Máskor a gondolatok sora mintegy párbeszéd formájára láncolódik a két lélek között. Vannak versei, melyekben szinte látom az előtérben az egyik, a figyelő lelket, amint lejegyzi a másiknak a jelenségeit. Ez a kettősség az elfogódottságnak, a közvetett megnyilatkozásra való hajlamnak a forrása: ami az emberben ösztönszerű, tudattalan, tehát közvetlen, az a tudat folytonos ellenőrzése alatt áll, az ember mintegy tükörben látja mindig magamagát, kihelyezkedik énjének egyik részével önmagából, s ez sokkal tudatosabbá, szándékoltabbá teszi mozdulatait, semhogy megmaradhatnának teljesen ösztönszerűeknek. Babits mélyen a lényében gyökerezhetik ez a kettősség, s nyilván ez vitte - akár tudatosan, akár tudat alatti indítékok révén - a kettős élet fantasztikus képének rajzára a Gólyakalifa regényében. Többé-kevésbé mindegyikünk ilyen kettős életet él, csak nem mindegyikünk és nem mindig tud róla, a bomlasztó és alkotó, a rossz és jó, tiszta és tisztátalan elemek, amelyekből össze vagyunk téve, nem alakultak bennünk szerves vegyületté, csak össze vannak keverve, s pillanatnyi körülmények dolga, hogy mikor melyik kerül a cselekvés, az élet előterébe.
Babits költészete kétségkívül az új magyar irodalom legtöbb figyelmet érdemlő jelenségeinek egyike. Bár bizonyos pontokon Arany Jánoshoz, itt-ott, sokkal közvetettebben, Vörösmartyhoz csatlakozik, mégis egészen új jelenség, aminthogy a mi kultúránkban új az az emberi típus is, amely benne megszólal.