Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Disputa
Schuhsohle wird teuer und Schuh platzt am Rand, Der Heini von Steier ist wieder im Land - Reinhardt megint itt jár, a műveltek megint ott páholyoznak előadásain, s az egész megint és jobban mint valaha olyan, mint mikor Mme Paquin vagy M. Poiret leküldi az emberét, hogy két napig megmutogassa a legújabb mintákat a Hungária két szobájába csődített zsidóasszonyoknak és mágnáshölgyeknek.
Egészen olyan. Még abban is, hogy mint közönségesen ismert, a nagy créateurök s créatriceok még ilyenkor sem az igazi kreációikat küldik ide le, l"ŕ-bas, a Balkánra, mert ezeket csak otthon mutogatják, saját palotájukban, s ott is legbelül, a szentek szentjében, az amerikai milliardaireknek. Másodrendű műsor s másodrendű szereposztás - ami komolyat végzett az idén Reinhardt, a Shakespeare-előadások, azokra nem méltoltatunk tőle.
Ezt nem szemrehányásul mondom, mert látatlanban az a gyanúm, hogy e shakespearei előadások is annak betegei, aminek az ideküldött második osztásúak: hogy a genialitás klisévé lett bennük. Ez a baja minden olyan genialitásnak, melynek ötlet a testformája. A színpad eshetőségei számára Reinhardtnak mindig volt egy-egy geniális ötlete, mely előszörre meglepő és elragadó, de idővel megszokja az ember, még időbbel pedig megunja. Elvégre a színpad eshetőségei összefoglalhatók tíz-tizenöt főeshetőségben - idestova tehát pontosan tudjuk, hogy egy-egy reinhardti előadásban mit hogyan fognak játszani, ki hol fog állani, s mit hogy fognak danolni - hármas-hármas csoportok libasorában mint emelik karjukat égnek, s akkordhangokban hogy zúgatják a tömeget. S mint ahogy idővel arra is rájózanszik az ember, hogy e tizenöt ötlet, egy apától nemzetvén, egymás közt is egyforma, tehát alapjában csak egy ötlet, s valamennyi együtt monoton: úgy megérzik az előadásokon is, hogy nem a színészekre vannak rárendezve a szerepek, hanem minden színész és minden színésznő, kivétel nélkül, Reinhardtot játssza, vagyis azt, ahogy Reinhardt játszaná az ő szerepét, a végén tehát ez is minden lárma közben egyhangú. Kivált mióta Reinhardt a pompás Moissiban fölnevelte azt az ideális Reinhardtot, azt a Reinhardtot, ki még ő maga sem tudna lenni. Most Moissi elmoissizza a főszerepet, a többi köré moissizza a többi szerepet, s a vége olyan általános moissizás, hogy az embernek kedve volna lerúgni a cipőjét, s közébük hajítani, mint tavaszi éjjel a macskáknak. Reinhardt nagy rendező, Moissi nagy színész - de ez a nyervogás tűrhetetlen.
Aztán a költészet. Végighallgattam A tékozló fiú históriáját, melyet a Reinhardték felfedezettje írt, a jó Schmidtbonn. Szó sincs róla: értékes ember, mély intellektus, s tagadhatatlanul ott jár a mondanivaló körül. Csak megmondani nem tudja. Látja, hogy a tékozló fiú története nagyszerű példázat, csak nem tud vele mit példázni. S kihozza, nehéz fortéllyal, hogy az apa a kisebbik fiát szereti, s megbocsát az eltévelyedett fiúnak, de semmi oráció és inartikuláltság nem takarhatja el, hogy a költő nem tudja megmagyarázni: miért érez és tesz így az apa? Az életben ilyesmit nem kell magyarázni, mert természetes és magától értetődő. De ha témának teszik meg, színpadon, akkor valamiből következnie kell, s valaminek következnie kell belőle. A tékozló fiú úgy kerül ki a tehetséges Schmidtbonn kezéből, mint akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak. S mindent összevéve a mai német irodalom is kezd olyan ábrázatot vallani, mint a német festészet: tudják, hogy mi a szín, de képeik fakóak.
Kár. A németek megérdemelnék, hogy tehetségesek legyenek, tehetségeik megérdemelnék, hogy geniek legyenek, genieik megérdemelnék, hogy teremtőek legyenek. Ám manír és routine... és tett helyett gesztus... a renaissanceok mégiscsak másképp festenek.