Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Figyelő

Felvinczi Takács Zoltán: Dobrović Péter rajzához

A történelemnek idestova átadott Művészház első zsűrimentesén egy Ferenczyre emlékeztető női tanulmányfej ötlött szemembe. Fiatalos munka, minden különösebb gyakorlat és fegyelmezettség nélkül, de annál feltűnőbb artisztikus érzéssel festve. Gazdája is kéznél volt. Így ismerkedtem meg Dobrović Péterrel.

Azóta szemmel tartottam a Műcsarnokban, Művészházban, a "fiatal művészek" kiállításán. Alkalmam volt látni legintimebb tanulmányait is. A most érvényesülni kezdő generáció természetes fejlődési útján haladt, a szubjektív tónusfestéstől a szilárd szerkezeti értékek kiemelése felé. Hallottam rajongani nagynevű vérrokonáért, Mestrovićért. Láttam vázlatait, tanulmányait, miután Párizsból visszatért. Akkor már az akadémizmusnál tartott. Erős hangsúlyokkal dolgozott. Térértékek, tektonikus elemek foglalkoztatták. A kubizmus szele is érintette, anélkül azonban, hogy a pozitív formákról elterelte volna. Ma már az egyensúlyozottságot keresi, azzal a kellemes tudattal, hogy fiatalos, temperamentumos kilendülései nem ártottak, nem okoztak felesleges idő- és energiapazarlást.

A művészet nem keresi a valóságot, hanem a formát. - Helyesebben: az optikai észlelésekből kifejthető törvényszerűséget. E forma azonban az alkotó művész egyéni kvalitásaitól eltekintve is pozitívum, ha a kornak s társadalomnak, melynek képét tükrözi, stílusa van. Nálunk e stílus, alighogy mutatkozott, újra veszendőbe ment, mert hiányoztak felépítésének alapfeltételei. A most még uralkodó művészgeneráció nem állíthatott fel egységes látószöget, mert nem hajtotta az az egységesítő nagy mozgató erő, ami csak öntudatos társadalmak szelleméből sugárzik át az alkotó tehetségbe.

A látásnak, érzésnek ez az erőkihasználást megkönnyítő jótékony egysége úgy hiszem, a most fejlődő nemzedékben fog megnyilatkozni.

Ne ijedjünk hát meg, ha azt látjuk, hogy fiataljaink újra akadémiát alapítanak, általánosításokra törekednek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy intellektuális életünkben kialakult újra valami egységes érzés, valami szilárd pontokra irányuló kristályosító törekvés. Az új nemzedék joggal várhatja, hogy igyekezetét magunkévá tegyük, nemcsak azért, mert az ifjúsággal legérdemesebb szövetségre lépni (akik később jönnek, később mennek), hanem mindenekfölött azért, mert a fejlődésképes erők gazdaságos kihasználására égető szükségünk van az egész vonalon.