Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám
Szórakozottan, lesütött szemmel lépegetett a nagy vaslapokon, amelyeket sűrűn hintett be a szénpor és salakhulladék.
Balról a tömérdek nagyságú, fehér izzásig hevített vasgerendák világlottak, előtte hosszú csíkban csúszkáltak a vastag tűzkígyók, mint a lelke mélyén.
Szinte fel-felhördült, a szeme vakon, hályogosan meredt szét, s nem látta, ami előtte volt.
Hát az utolsó pillanatban rajtaütöttek. Az utolsó percben feltámadt neki a múlt. S nem engedi ki a karmából. Szégyen, hogy ő, a modern ember, aki oly tiszta logikával s annyiszor elintézte már magában ifjúkori bűnének minden lehető konklúzióját, ebben a pillanatban, mikor szembetalálta magát a leszámolással, gyáván és félőrült rémülettel reszketett, s a rettegése, minél több gondolat kezdett feltünedezni benne, bölcs és megnyugtató gondolatok, annál inkább erősbödött fizikailag. Mint a kihűlt vasmagot, a harmincmázsás vastuskókat, ha leeresztik a mély kemencékbe, az ezerhatszáz fokos hőségben előbb csak lassan, hosszú órák tüzében izzik át lassan befelé, hogy elérje egész tömegében azt a magas hőfokot, mikor az olvadás határán teljesen nyújthatóvá válik, egy ilyen tűznek közepében érezte most magát. Míg a szeme vakon s párásan bámulta a nagy gőzdarukat, amelyek vígan siklottak a tetőszerkezet alatt futó síneiken, s a messzevilágló érctömböket biztos karmokkal hurcolták a hengerek sorai között: csak úgy engedte a teste, hogy a rászabadult tüzek átforralják a csontvelőkig. Kínokat izzadott, s míg lassan, meg-megállva, minden pillanatban századokat vénülve lépegetett a forróságban, ahol a talpa fölégett a vaslemezeken, memóriája elpusztíthatatlan pillanatokat hozott elé, amelyektől le-lesápadt az egész testében...
Fejjel bukni előre, itt szörnyet halni a Dante poklának legégőbb körében, s nemegyszer lobbant rá, hogy karral átöleli a szeme előtt elsuhanó tűzbálványt, hogy egy pillanat alatt levezekeljen ezzel a nyomorult, értéktelen élettel, az eltüntetett életért...
Hiszen mindig ott élt az öntudata alatt a rettegés a jövő fenyegetésétől, de sohasem hitte volna, hogy ennyire tönkretegye, hogy ennyire lesújtsa a legelső pillanat, amely az ítéletet hozza méhében.
Megállott a keskeny vashídon, amely átvezetett a lent futó forró vas, az izzó vashabok patakja fölött, s belebámult a görgő kerekek csillogó zúgásába, mintha az erdei patak morajlana alatta. Süvöltve, buzogva, csattogva rohant lába alatt az érckígyó, amelyet a rengeteg vasszörnyetegek kaliberei bocsátottak ki magukból, tarajos lánggal, füstöt és fényt szikrázva rohantak felé és bújtak tova mélyen a lábai alatt, meg ismét visszahúzódtak a medrükbe, mint a tenger apálya, s csikorogva, sziszegve bujkáltak vissza a kegyetlen markú üregekbe, hogy dupla hosszúságban folyjanak tova távol a túlsó oldalon. Így tűnt reménye és kétsége. Előbb mint alaktalan lávatömeg, zsarátos vasmag bukkant fel benne a félelem, s míg elmélkedő lelkének kínzó kaliberein átgyúródott, egyre hosszabb, egyre borzalmasabb tűzkötelekké csavarodott, amely hol kicsapott a távoli űrbe, hol megint itt volt alatta, körülte, s szinte végét érhetetlen zsibbasztó vörösfényben folyt vissza egy újabb végtelenségig.
Itt van a nő... Nyomában a bűntárs... A nő!... Minden férfi bűnnek gyöke... A nő...
Talán egy figyelő szem minden lépését lesi már.
Már itt van... A fölébredés... Itt kerülgeti a biztos félrelépés... Holdkóros, aki jár a tető gerincén, biztos léptekkel és kúszik az élet falain, majom őseitől örökölt állati fürgeséggel: a pillanatban, mikor emberi létére ébred, mikor sok ezeréves emberi agytekercsei kivonják a vezető pálcát az ős agysejt ösztönösségétől: nyakát szegi...
Két kézzel kapaszkodott meg a vashidacska vékony korlátjába, s szédülésében forogni kezdett vele a gyár csodálatos erdeje, a maga külön egével, amelyet mint erek szőnek tele a roppant magasságban a vasváz szövedékek, a ligetesen elterpeszkedő hengerek távoli csoportjai, a mindent betöltő lüktető zúgás, amely idegfeszítőbb minden szeleknek morajlásánál, a sötét apró emberek meg-megrebbenő alakjai, mint félénk őzek a lombok alatt. A tropikus hőségben álomszerű zsibbadás telepedett rá, zsibbadt álomszerűség, amelyben már megszűnt a józan ítélet, amelyben az ember elveszti kezéből, szívéből, öntudatából az élet minden felelősségének érzését...
Átadta magát a természet idesűrített ereje minden behatásának. Füleiben zakatolt a gőzdugattyúk egyhangú távoli zúgása, gerincén kopácsolt, mint a harkály a bükk törzsén, a néha felcsendülő kovácskalapács csengése, az egész testet betöltötte, csordultig, mint egy palackot, a rőtt acélcsermelyek zsurló muzsikája.
Ha innen soha mozdulni nem kellene. Ha itt meg lehetne állítani a természet folyását, az időknek szemléletét, ha erre a pillanatra lehetne rögzíteni, ó, ha az érzések egymásutánja meg tudna merevedni, hogy csak ebben a félig ájult, ijedt, kínokban felfőtt s mégis életet érő minutumban válhatna részévé a természet öröklétének... Ah, Philemon, derék órómai, aki roskatag lábaiddal gyökeret tudtál ereszteni a pázsitos földbe, s érezted, hogy körmeid nőni kezdenek, és boldog kéjek között fúrják be magukat a szent anyaföld barna hantjába, aki még emberi szemmel láttad, hogy jő fel a kéreg lábszáraidon s szebben, mint minden emberi ruha, üde simaságban, karcsún felpattogó héjjal borítja be elfásodó csontjaidat, s aki jónak érezted ezt, aki boldogan engedted, hogy szíved fölé domboruljon a természet örök csöndje, s karjaid ágakká, ujjaid lombokká sokasodtak, ahogy egekig emelted kitárt örömmel és kevés ősz hajad szálai fiatal vesszőkké szökkentek, amelyek között a kismadarak kerestek, még emberi látásod pillanataiban, szerelmi tanyát... Ah, Philemon, ha tudnád, milyen boldogság volna evvel a megfáradott testtel végigfeküdni itt a gépek sora közt, és lenni egy ezertonnás, egy páratlan hengersor testévé, s a két kinyújtott karral a két kar görgőkké lett ujjaival futtatni a kihevített fekete kínok vasmagvait, keresztül ezen a szíven, amely a teremtés befejeztéig vágyna vassíneket gyártani, a nálánál boldogabb és szerencsésebb emberpárok szerelmes bérelt szakaszai számára, hogy boldogan csicsereghessenek, míg a föld körül röpíti őket a szerelem egyetlenegy célra teremtett gerjedelme.
Philemon, Philemon!... Neked megadatott... Mert te boldog voltál, s a boldogoké az örök boldogság... Te végső, gyantás könnyet gyöngyöző pillantásodat Baucisodra vetetted, aki melletted élt át egy emberéletet, aki veled egy szívdobbanást tanult, aki gyermekeket szült neked... s aki nem vitt téged bele az élet legnagyobb bűnébe... az egyetlenbe, amelyre nincs bocsánat a Természet örök rendje előtt...
Ráhajtotta a kezére a fejét, s lenézve a lent suhogó tűzbe, amely az arcát vadul perzselte, könny csordult a szeméből. Lefutott a bőrén, lecsöppent az ezerkétszáz fokos hőségű vasba... s párává lett, mielőtt elérte volna...
Egyszerre összeszedte magát, kiegyenesedett, megrázta a fejét, s vad tekintettel mintegy szembenézett a sorssal...
- Nem. Nem adom meg magam. Olcsón nem...
S villogó szemmel, véres szemeivel, nekihajszolva úgy nézett körül a vaderdőben, a gépek vadonában, mint a kiűzött betyár a Bakony tölgyei alatt.
Egy nő miatt elpusztulni!... A női gyáva, agyatlan ösztönélet önzése miatt?...
Nem!... Azt nem, nem!... Soha...
Pfuj minden asszonyi állat!
Az acélgépek világerőktől mennydörgő zúgásában, ártatlan szemérmetlenséggel az Ember...
(Folyt. köv.)