Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Szabó Dezső: Gulliver tovább utazik
Újból elért bánatok, elébe került kérdések, felbukkant csodálkozások után Gulliver elérkezett a faluba. A levegőben nagy nyugodtság volt. A meghajlott nap nézése szelíd hajlásokba pihentette el a mozgásokat. Gulliver szemeiben édes otthonossággal ültek meg a dolgok: mint az esti ágakon az álmos madarak. Az egyik udvaron egy kisleány ült, s nagy viaszbabája fürtjei közé vörös szalagot font.
A mezőkről nagy csapatban jöttek haza a tehenek. Maguk elé hajolva csendes, lágy mozdulatokkal ringottak előre. Föld felé tágult szemükben a lemondás mély csendjében ült a panasz és a szeretet. Gulliver érezte, hogy ezek a szemek dolgok és mozgók titkos örök fátumát szegzik. A nyári föld vergődését, szerelmes termését, a kalász megcsalt akaratát, a szántó jajgató testét: minden elítélt élet bús meredését a szó után, mely megmond és felszabadít. Gulliver tudta, hogy az ő lelke is egy ilyen megtelt meredt szem, mely várja a felszabadító szót.
A gyermek, a tehenek, a pásztor, a kutya megilletődött elhalkulással mozogtak a várakozó levegőben. A meghimbált harangocskából olyan lágyan bomlott alá egy csodálatosan aranyszőke hang, mintha egy fehér apáca lemondása hajolta volna benne csókjait csituló sebek felé. A kis folyó bágyadt ujjakkal morzsolgatta a fövénypartot, s az ellankult mezőkön egy áldott nagy várakozás terült el.
Egy tyúkól tetején egy kakas nyújtózott, és finom hosszú hangot bontott a levegőbe. A hang sokáig megtartotta finom felfelé lobogó szalag-alakját, hogy Gulliver szemei végigtapogatták melegségét. Valami mély, távoli, közeli, nagyon Gulliver-féle dologra emlékeztette őt e hang.
A falu egyik vége dombba magaslott, s rajta bús szökéssel meredt fel a kereszt. Mintha a fájó földnek kiszakadt jajgatása volna, mintha a vak falu kérő, tapogató karja nyúlna a végtelenbe. Gulliverben mélyen, mélyen, messze valahol régen hallott harangok kondultak meg.
A kút felé egy öregasszony ment olvasót-morzsoló meghajlással. Nagy, eres, nedves ijedt gyermekszemei fáradtan hulltak Gulliverre. Tipegő lépteinek buzgó anyasága tele volt azzal, aki Gullivernek mindig fájt, mint egy letagadott adósság. A kút mellett megállt s nézte a kút gyepét tépdeső ludakat, de úgy, mint aki imakönyvet lát.
Gulliver odaszorította lelkét a faluhoz, s érezte, hogy mélyéből ölelés száll feléje. Hogy az elhunyó falu, a megnyugvó természet fölött ajkak lebegnek, s rajtuk a szó, melyben meg fogja hallani magát.
Szemeiben a dolgok beszélgetni kezdtek, és szóltak a ludak:
- Gulliver, Gulliver, egyél papsajtot, egyél papsajtot. Papsajt az élet.
A kislány szólt: - Bácsi, kell bábu? Az öregasszony: - Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk.
Gulliver kitátotta karjait a csendes élet megbúvó gyermeksége fölé, és azt mondta: - Szeretlek. - Azután nagy álmosság jött rá, mint egy cirógatás, mint egy súgott ígéret, mint egy rászeretett meleg, anyás takaró.
Az egyik házból kijött egy öregember és behívta Gullivert. Megjött az öreganyó is a vízzel, és asztalhoz ültek. Az asztalnál az öregeken és a gyermeken kívül még egy fiatal lány is volt, ki nagy föld-barna szemeit néha rálopta Gulliverre. Kenyér és főtt káposzta volt a vacsora.
Gulliver, amint evett a kenyérből, érteni kezdte a testek és dolgok beszédét. Hallotta, hogy a két öreg test fáradtan zakatol, mint két kehes cséplőgép. A szobában levő dolgok pedig csendesen sóhajtozták: - Ma, holnap - holnap - ma.
Az istállóban feküdt le, s célhoz ért, édes, mély megnyugvással aludt el. Álmában ő is paraszt volt, s hamvas reggelen indult a mezőre munkálni. Vele együtt indultak ásító emberek s retkes lábú leányok, kiknek félretolt vonásain még látszott az éji ölelés vastag öröme.
A reggel hűvösen nyalta körül Gullivert. De az első ásóhajlásokra vére fölzsendült, s a nap szétterjedt testében. És az örvendő vér azt mondta: - Megtaláltad a helyed, Gulliver. - És Gulliver tele volt békével, és csak az izmaiban volt. Így dolgozott egész nap. Este evett, ölelkezett a fiatal lánnyal, és azután elaludt.
Azt álmodta, hogy két napot töltött így, és a harmadikon ünnep volt. Elment a templomba. Nekifeszített lábbal énekelte a többiek közt a zsoltárt. Csak a tegnapi vacsora böfögése zavarta néha. A prédikáció alatt melegen gyűlt köréje a csizmák és testek szaga, s ő el-elszunnyadt. Csak néha-néha mászott át tudatán egy-egy gondolatféle: - Holnap ki kell herélni a malacokat. - De megmutatta a combját Marcsa a kútnál. - És orrát megtöltötte a készülő ebéd szaga.
És egyszerre csak nagyon öregnek látta magát, és hozzájött egy ember mondván: - Gulliver, én vagyok az embernyitogató. Felnyitom az embereket, és megnézem, mi öröm gyűlt fel bennük az életen át, mert ez az élet értéke, ez az elvégzett munka, az el nem fogyó kincs. - És felnyitotta Gullivert, mint egy öreg koporsót. És rozsdás bánatok, kopott káromlások között talált egy-két jó ételízt, egy-két friss lélegzetet, húsos ölelést s a nap melegét. És az embernyitó azt mondta: - Gulliver, nem ilyen cserépből építik fel a Mennyország kristálypalotáját. Hol van a többi ember, aki benned volt? Szegény Gulliver, te megint elvesztetted magad.
Hajnalban ébredt fel Gulliver. A kakas kiáltott, s ő ráemlékezett a szomorú Jézusra. Nagyon szomorú volt, és érezte, hogy tovább kell mennie. Előtte dideregve, könnyesen nyúltak a mezők a hegyek felé.