Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Csáth Géza: Tálay főhadnagy
Tálay főhadnagy elvarázsolva, mereven ült a helyén. Az első másodpercekben, amikor Klári megjelent a színpadon, csak a csodásan szép, izgatóan öltözött test foglalta le, és valami különös, határozatlan öntudatlan érzés. Amikor pedig - tíz-húsz másodpercre rá - hirtelen megvillant benne valami, és ráismert a lányra, ez az érzés hirtelen elmúlt, és helyet adott valami epedő, önvádló, gyötrő vágynak. Annak a gondolatnak, hogy ez a nagyszerű, isteni test az övé lehetne, az ő jussa volna, s hogy ő könnyelműen, ostobán elherdálta, el engedte sikkadni drága jogát. A színésznő bájossága, frissessége, izgatóan öntudatos és mégis nemes mozdulatai, hangjának érzéki zamata mind jobban fokozták fájó, heves vágyát és kínzó féltékenységet érzett.
Nem mert a feleségére nézni, és az asszony halk megjegyzéseire csak egy-egy gépies igennel felelgetett.
...Rajongott és szenvedett. A múlt és különösen az utolsó augusztusi hétnek az emlékei szinte félelmes elevenséggel és részletességgel kavarogtak benne. Sohase érzett így életében. És az elsötétített nézőtér homályában teljesen átadta magát ezeknek az emlékeknek, amelyeket most először tudott igazában értékelni, s amelyek mint valami lázálomban keveredtek össze a valóban látott és hallott dolgokkal, az éneklő, táncoló szép Klára hangjával és trikós, hajladozó, ringó alakjának vérforralóan buja, vénuszi látványával.
Csak a lány szavait hallgatta és élvezte, a mondatokat már nem tudta követni. Amit mások beszéltek a színpadon, az a füléig se jutott. Agyának minden atomjával a primadonna mozdulatait, járását, mosolyát figyelte. Egy pillanatban, amikor a nő finom könnyed vonalú, izmosnak, de nem keménynek, sőt puhának és egyben nemesen ruganyosnak látszó lábát profilban és egészben látta meg: szinte elviselhetetlen tisztasággal jelent meg neki egy ölelkezésüknek az emléke. Csak most ébredt tudatára, hogy mi is volt az. Tisztán érezte a kislány finom és üde testét, amint szemérmetlen öntudatlansággal szorosan hozzásimult. Érezte a bájos és már asszonyos arányú combokat, a lábszárakat párosan, amint meleget sugározva és kissé remegve hozzátapadnak... Ebben a pillanatban érthetetlennek, megbocsáthatatlannak és elviselhetetlennek tűnt föl, hogy azóta minderre soha nem is gondolt vissza, hogy nem tekintette egyetlen céljának beváltani az adott szavát, hanem más nőt vett feleségül. Elöntötte a meleg erre a gondolatra és elpirult.
- Katonatiszt vagyok, és megfeledkeztem az ígéretemről! - mondta magában, és hirtelen csaknem könnyekig elérzékenyült a fájdalomtól és a megbánástól.
A primadonna ekkor nem volt a színpadon. A darab folyása szerint éppen a szomszéd szobába ment, hogy toilettet csináljon. Majd egy térdig érő, átlátszó rózsaszín selyemruhában megjelent a középső ajtóban.
És ebben a pillanatban szemei egyenesen a főhadnagy szemeibe néztek.
A közönség, mint egy neveletlen kamasz, sóhajtott fel a fejedelmi látványra. A férfi szíve pedig oly kegyetlen hevességgel dobbant meg, hogy szinte ütötte belülről a feszes atillát. A lány valóban fölismerte. Kedvesen, egészen meghatottan, gyöngéden és egyáltalán nem színpadiasan mosolygott rá. Csak a szemeivel. A közönség nem látta és nem láthatta ezt mosolynak.
Két másodperc volt az egész.
Tálay főhadnagy szinte szédült az örömtől. De rögtön föltámadt benne a kétség: hátha nem, hátha csak képzelte az egészet. A zenekar azonban bevezetést játszott, a primadonna a rivaldába állt, és ugyanazzal a tekintettel, ugyanazzal a mások számára láthatatlan szem-mosollyal neki kezdett énekelni. A dal első sorát és a refrén első sorát énekelte oda ily módon Tálaynak, és a második strófánál is pontosan ugyanígy cselekedett. Tálay már ismerte a dalt, és így az eseményben rejlő rendszeresség jelentőségét rögtön meg kellett értenie. Ez a játék igen diszkrét volt, a második strófa refrénjénél azonban mégis észrevett valamit a főhadnagyné. Odasúgta a férjének:
- Magára kacsingat!
A főhadnagy akaratlanul is vállat vont, egyszersmind azonban úgy érezte, hogy itt az idő, amikor cselekednie kell. Mert azzal már tisztában volt, hogy bármi módon, még az este beszélnie kell Klárival. A legegyszerűbb terv látszott a legjobbnak. Megmondja a feleségének, hogy gyermekkori játszópajtását fedezte föl a primadonnában, és a szünet alatt az öltözőbe megy gratulálni csak egy pillanatra, pár szóval. Mindez egy másodperc alatt átvillant az agyán, és máris e szerint felelt:
- Igen, azt hiszem, fölismert, képzelje, ez a lány gyermekkori játszópajtásom volt.
Az asszony bólintott és nem felelt, nagy gonddal látcsövezni kezdte a színésznőt. A főhadnagy megváltoztatta a tervét. Először úgy akarta, hogy mindjárt bejelenti a feleségének a szünetbeli látogatást, azután jobbnak látta mégis a felvonás végére hagyni a dolgot. Nem szabad megengednem, mondta magában, hogy addig netalán kieszeljen valamit, és mindent megakadályozzon. Esetleg a felvonás végét be sem várva rosszullétet jelent, és akkor haza kell kísérni, orvost hívni, s azután az egész találkozásból semmi sem lehet.
Jó nőismerő volt, tisztában volt az asszonyi fogások egész rendszertanával, és mindamellett, hogy a feleségével másféléves házasságuk óta még sohase volt semmiféle hasonló afférje, a vágy ereje parancsolta, hogy erre az eshetőségre is előre gondoljon.
A felvonás hátralévő részében a színpadról több pillantást nem kapott, ez azonban most már nem csappantotta meg a bátorságát. Arra gondolt, hogy milyen bámulatosan finom és találékony volt a színésznő jelzése. Eszerint a lány is gondolt arra, hogy ő kételkedni fog a pillantások jelentőségében, és hamarosan kieszelte, hogy ha bizonyos időközökben csillantja felé a szemek izzó jelzőlámpáját, akkor a földszinten ülő ebből a felismerés bizonyosságát és talán a régi vonzalom bizonyosságát fogja megérezni és megérteni.
A szíve tele volt hálával és szerelemmel Klári jósága és édessége iránt. Majd hirtelen elkomorodott. Klára eddigi életén kezdett gondolkodni. Vajon mi történt azóta, hogy tizenhét éve utoljára látták egymást. Kiknél volt Pesten, mialatt a színi iskolát végezte. Eszébe jutott mindaz, amit a színinövendékek könnyelmű életmódjáról hallott. De hamar megnyugtatta magát: nem, ez lehetetlen!... - Az öreg intéző, aki annyira szerette a kislányát, nem engedhette csak úgy szabadjára. Bizonyos, hogy gondoskodott megfelelő felügyeletről.
A főhadnagy most pár perc alatt részletesen meglatolta az összes eshetőségeket, és végre arra az eredményre jutott, hogy Klára még valószínűen érintetlen lány, legrosszabb esetben pedig az első szeretőnél tart, akit mindenesetre úgy választott ki, hogy hosszú ideig kitartson mellette. A következő pillanatban a színésznőnek egy mozdulata megerősítette őt feltevésében.
A lány a lábát emelte föl, és a rúgást markírozta. Ez a frivol és markáns gesztus nála modorosan ügyes, azaz ügyetlen volt. Hiányzott belőle minden meggyőződés, ami különös szelídséget és tisztességes jelleget adott az egésznek.
- Bizonyos - kombinált tovább a főhadnagy -, ha valakivel viszonya van, akkor csak igazi, őszinte szerelemből adhatta át magát. Ha pedig így van, akkor viszont lehetetlen, hogy a régi szerelem jogait, az ő közös emlékeiket ne tartaná szentnek, mert hiszen nincs férje, akinek tartoznék vele, hogy mindent, ami a múltjában szerelem volt, elfelejtsen és elhárítson.
A zenekar most teljes erővel dolgozni kezdett. Az első felvonás fináléja vége felé közeledett. A kar és az összes főszereplők egy hosszan kitartott magas hanggal befejezték az éneklést, és a függöny lassan lefelé indult.