Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Csáth Géza: Tálay főhadnagy

Csáth Géza: Tálay főhadnagy
II.

Tizenhét esztendő előtt együtt jártak iskolába. Amikor a lányka az első osztályba került, ő a negyedikbe tartozott. Azután apja - aki még egy évig otthon akarta tartani a kissé vézna fiút - beíratta az ötödik osztályba is. Ilyenformán két esztendeig voltak iskolatársak. A kislány bájossága, korán érő, egészséges szépsége - ó, mennyire emlékezett mindenre - nagyon hatott reá akkor is. Szerették egymást. Klári özvegy apja, az uradalmi intéző: szívesen látta a barátságukat, és a nagy grófi parkban kedvükre futkoshattak, karikázhattak, játszhattak a gyerekek.

Azon a nyáron, amelyre következő őszkor a fiút a városba adták, már elválhatatlanok voltak. Reggeltől estig a nagy park széles tiszta utain virágot, málnát szedtek, labdáztak, és tíz órakor, meg délutáni uzsonnaidőben, amikor a gazdasszony hozta nekik a nagy vajaskenyereket, együtt fogyasztották el - a kis tó partján üldögélve - a nagyszerű ételt. Klári mindig hamarább készült el az evéssel, és ilyenkor a fiú nem akart tovább enni, míg azt a darabot, amely neki még hátra volt, meg nem felezték. A kislány elfogadta. Vérbő, egészségtől duzzadó kis gyomra igen szívesen köszöntötte a ráadást. De egy napon szégyellni kezdte a dolgot:

- Nem eszem, te vagy a vendég, és én egyem meg a tiédet is? Nem, ne adj nekem!

A fiú nem tágított. Kijelentette, hogy akkor a tóba dobja a vajaskenyeret. A lány ez alkalommal még engedett, de a következő naptól kezdve mindig nagyon vigyázott, hogy csak akkor harapjon, amikor a barátja.

Egy gyönyörű meleg, napsugaras augusztusi délutánon, amikor mindkettőjük szívében szinte túláradt a nyár boldogsága és a hála egymás jósága és kedvessége iránt, a park mélyén egy szűk árnyas ösvényen így szólt a fiú:

- Te olyan szép vagy, Klárikám, nagyon szeretlek tégedet!

- És én is nagyon szeretlek téged, Jani - felelte a kislány egyszerűen, komolyan.

- Ha nagy leszek, te leszel a feleségem!

- Jó, nagyon jó lesz, a feleséged leszek.

- Csókolni foglak mindig téged, mint az édesapám a mamát.

- És én mindig az öledbe ülök neked, mint a menyecskék.

Némán álltak egymás mellett, lesütötték a szemeiket, és e pillanatban először kínzó és édes elfogultságot éreztek. A kislány közelebb lépett, egészen a fiú mellé, s míg kezecskéivel a köténykéjén babrált, lassan kicsücsörített ajkakkal megcsókolta a fiú arcát. Jani erre felbátorodott. Átölelte Klári nyakát mind a két karjával szorosan, és szenvedélyes csókokkal borította a kipirult arcocskát. Ezen a délutánon kézenfogva és egymást ölelve járták a park legtávolibb, legelhagyottabb útjait. Szótlanul, boldogan, öntudatlan remegő elégedettségben. Csak a gazdasszony kiáltásaira rezzentek össze, és vették észre, hogy késő este van, amikor már otthon kellene lenniük a vacsorázó asztalnál.

Egy boldog - az izgalmas elégedettségtől nyugtalan - túl boldog hét következett. Azután el kellett válniok. Janit a városba vitték a gimnáziumba. És szülei fél év múlva szintén a városba költöztek. (Apját a kórházhoz nevezték ki főorvosnak.) Így történt, hogy Klárival többé nem látták egymást. Egy csók, egy ölelés künn a kapu előtt a szürkületbe borult falusi utcán, ez volt mindegyiküknek az utolsó emléke a másikról.

És most ez a viszontlátás!...