Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám
Sebők Zsigmondot mint Mikszáth tanítványát szokták emlegetni. Az is. Talán közelebb áll Mikszáthhoz, mint a korából valók bármelyike: egy ideig mellette újságíróskodott Szegeden, ahova ő is idegenből került, s érdeklődve, kicsit a Mikszáth szemén át nézte a szegedi nép életét A népies iránti érdeklődését megtartotta akkor is, mikor Mikszáth érdeklődése már más szférák felé fordult, s a magyar paraszt rajzának néhány tipikus vonása, melyet Mikszáth vett először észre s melyet tőle tanult mindenki, megismerszik Sebők paraszt genre-képein is. Néha egy-egy fordulat, egy-egy elmés közbevetés is emlékeztet a mai Sebők írásában a Jó palócok és a kaszát vásárló paraszt - a legszaporább ivadékú magyar írásmű - szerzőjére. Effélék: "A subás ember átillegett a téren és eltűnt egy akkor nyíló boltajtóban, melynek tábláján ezt lehetett olvasni: Hitelszövetkezet. - Sejtettem - gondoltam magamban. Úgy van, ez az ősmagyarokkal jött be."
Ezt a Mikszáth-hatást azonban, melyen keresztülment csaknem mindenki a közvetlenül Mikszáth után jött generációból, Sebők teljesen kiforrta, már csak egy-két olyasféle apró vonás maradt meg belőle emléknek, mint ahogy kora fiatalkorunkból átjön a férfikorunkba egy-egy diákos szólásmód, amiről a hozzáértő ráismer, hol jártunk iskolába, még akkor is, mikor minden iskola porát már réges-rég leráztuk magunkról. Sebőknek már akkor, fiatal korában is megvolt a saját hangja és mondanivalója, s ma már csak ez hallatszik ki a szavából, tisztán, teljesen egyéni mivoltában, mindenki más hangjától és mondanivalójától elkülönülten. Ha azokat a novelláit olvassuk, melyeket Ifjúkor és néhány más elbeszélés című legújabb könyvében gyűjtött össze - egy bevégzett, önállóan kifejlődött és mindenfelől elhatárolt körvonalú írói egyéniség képét kapjuk.
A magyar tradícióból jött, abból, amely Jókaiból indult ki. Ez a tradíció a három egymás után következő nemzedékben érdekes fejlődésen ment keresztül: a fonala, mely kezdetben csodálatosan sokrétű, de kissé egyenetlen szövésű, fokonkint keskenyebb lesz, de egyúttal finomabb szövésű is. A széles, minden dimenzió felé életkedvtől duzzadtan kitáruló Jókaira a már jóval szűkebbre befoglaló, de finomabb és érzékenyebb ideg-kultúrájú Mikszáth következik, őrá pedig a kilencvenes évek írói, akik a kört még szűkebbre szorítják, de ezen a körön belül még több kultúrát vesznek fel. Mint mikor a robusztus apáknak egyre vékonyabb pénzű, de fogékonyabb idegrendszerű ivadékai következnek a fajok örök degenerálódó processzusának folyamán. A lelkialkat kisebbszerű lesz és egyúttal komplikáltabb. Jókai gondtalanul optimista gyermekkacagása Mikszáth férfias, csintalanságában is könnyen melankóliába vagy iróniába forduló derültségévé érik, ez pedig a Sebők szomorkás mosolygásává.
A csöndes, halk, elmélázó szomorúság hangja csendül Sebők minden írásából. Az ő emberei csupa apró, igénytelen emberek, akikkel apró, igénytelen, mindennapi történetek esnek meg. Öreg parasztasszony, aki unokája születését jelenteni s egyúttal okulárét venni megy be a városba, s az úton találkozik az öreg paraszttal, aki meg tizenhatéves lánya halálát indult jelenteni. A hajóállomás szolgája és a kisvárosi rendőr, akik élő csecsemőt találnak a Dunában, kinyomozzák a lányt, aki beletette a vízbe a bibliai Mózes késői, de nagyon is korán jött utódját, s aztán ráborítják a fátyolt a dologra, mert hát az apa a polgármester tulajdon fia. Az elzüllött mérnök, aki favágó lesz, és ha ki akarják emelni züllöttségéből, váltig visszaszökik bele. A szocialista parasztlegény, aki emésztetlen szocializmusa ürügye alatt szerelmi bosszúját hűti le... Csupa efféle alakok és történetek. Mind olyanok azonban, mint a hirtelen, pillanatig tartó villanás az éjszakában, amely ha csak egy szempillantásra is, megvilágítja az egész tájékot, mintha hamar becsukódó rés nyílt volna a sötétségbe: az apró alakokon és történeteken átvillan az élet nagysága, bonyodalmassága, és leplek hullanak le letakart titkokról.
Az egyes és esetleges dolgok mögötti nagy összefüggéseket, mindennek, kicsi dolognak, nagynak egyetemességét megmutatni: ez Sebők novelláinak örök tárgya. Az élet organikus valami, minden parányi részecskéje az egészet tükrözi - az az írói művészet, a részecskéknek az egészhez való viszonyát megmutatni vagy legalább megéreztetni. Sebőknél ez nagyon finom munka: a novella minden szála többféle színt mutat, aszerint, ahogyan nézzük, és minden szál számtalan új, még finomabb szálra bontható. Fölfejteni ezeket a szálakat nagyon kényes dolog, roppant finom mikrotom kell hozzá, mert egyetlen rikítóbb vagy a többiből kifoszló szál sincsen, valamennyi pontosan össze van hangolva, alig lehet őket széjjelfejteni. Csöndes, szinte észrevétlen szavakban, halk hangsúlyokban sokszor súlyos dolgok rejlenek, melyeknek súlyossága csak utólag derül ki. Sebők olvasójának figyelmes, fogékony és kényesen reagáló olvasónak kell lenni, aki lármás, erőszakos hatásokra van berendezve, az éppen azt ejti el, ami benne lényeg. S aki bármit is elejt, az többé nem tudja megkapni az egészet, mert a legapróbb vonások is szorosan összefüggnek, mindnek megvan a maga jellemző szerepe, mindre szükség van a kép teljességéhez. Még az a körülményesség is, amellyel néha tulajdonképpeni elbeszélnivalóját előkészíti, hozzátartozik komponálása lényegéhez: gondosan, apróra meg kell csinálnia a levegőt, melyben története lejátszik, mert ez a történet így, csakis ebben a levegőben játszhatik le, s mert az aprólékos milieu-rajz minden vonása valamiképp belefűződik a tulajdonképpeni történet szövetébe vagy pedig a milieu és a történet összekapcsolódásából kél ki az életnek az a tanulsága, amelyért az egész megíratott. Ez bizonyos párhuzamosságot hoz magával: Sebők szeret úgy jellemezni, hogy két egymás mellé állított alakot ragad meg, akiket egy-két vonás közössége hoz egymáshoz mind közelebb, hogy a mondanivaló során mindjobban egymáshoz fűződjenek, vagy két eredetileg egymással csak érintkező történet fonódik egy közös személy tapasztalatain vagy érzésein át egymásba, máskor mint kép és ellenkép vannak az alakok és történeteik egymás mellé állítva. Az első mód érdekes példája az A két piros című novella, az öreg parasztasszony és parasztember egymás mellett haladó történetével, mely csak a véletlen találkozás révén fonódik egymásba, mint két külön szálból összefont fonál: hol az egyik kerül fölülre, hol a másik, könnyen szét lehet őket bontani, de amíg együtt vannak, egy fonalat alkotnak. A parallel történetek összefonódása az Ifjúkor című novellasorban látható legjobban: itt az író együtt, egyszerre mondja el, ahogy emlékében összeszervesedett, a maga kamaszkora botorkáló tapogatózását az előtte nyiladozni kezdő életben, mely meghozza első szerelmi válságát és öreganyja történetét, akinek lelkén rideg, kemény kéreggel hegesedett be egy folyton fájó seb, legkedvesebb gyermekének, fiának nyomorúságos elpusztulása. (Ez a novellasor tulajdonképpen koncentrikus perspektívájú képekben egységes novella, körülbelül a legszélesebben kihangzó és legmélyebb intimitású dolog Sebők minden eddigi írása között.) A kép és ellenkép konstrukciójára A mennyei orgonabokor ad legjobb példát: a paraszt kasztszellem, kicsinyes vagyoni különbségek miatt való elkülönülés és engesztelhetetlen irigykedés csöndes szatírájú képe a gazdag Csabainé és a szegény Csabainé imakönyvének egyszerű történetében.
A csöndesen folyó, temperált hangon elmondott történetek mögött szemérmetes líra búvik meg, gondosan rejtőzködve, hogyha napfényre kerül, annál erősebben hasson. Az emberek mind kicsiny, tehetetlen eszközei valami fölöttük álló hatalmas erőnek, nem csinálják, csak viselik sorsukat, és úgy menekülnek tőle, ahogy tudnak, vagy a fásult beletörődésbe, mint a gályarabok, akikről Mikes Kelemen néhány sorát megelevenítve szól Sebők, vagy pedig félreállva az útból és beleroskadva önmagukba, mint a Baráber. Az író a maga lelki egyensúlya magasságából nézi őket, bizonyos atyáskodó jóindulattal és részvéttel, de mindig melankolikusan elboruló szemmel. Minden történeten halk, rejtett szomorúság lebeg végig s mint levegő veszi körül őket, az író nem lázad fel semmin, nem háborog, de a szomorúságán és a bágyadt mosolyán érzik, hogy közösséget tart alakjaival és történeteivel, csak éppenhogy ő már lelkileg átélte azokat a dolgokat, amelyekben ezek az alakok most előttünk vergődnek, és túl is van már rajtuk. Humora is olyan, mint a szomorú mosolygás, mint a túlélt és legyőzött bánat. Jó messze van Mikszáth anekdotázó humorától, nem olyan magával ragadó, de intimebb és személyesebb. Egy harmóniába jutott jó ember csöndes beletörődése a világ gyógyíthatatlan szomorúságába ez a humor. Néha derültebben csillog, néha halk, csípősség nélküli szatíra futtatja be, de a mélyén mindig ott van a melankolikus alaphang.
Jószívű, atyáskodó hajlama tette Sebőköt a gyermekek írójává is. Az a meghatott szeretet, mellyel egyik-másik novellájában gyermekalakjait körülveszi, elárulja benne a gyermekek barátját. Lényének gyökeréhez tartozó szomorúságától csak a gyermekszobában tud teljesen szabadulni. Itt még hangosan kacagni is tud, bohóckodni, messzire elfeledkezni a realitások keserűségeitől, és fel tudja éleszteni önmagában az évtizedek súlyos rétegei alá temetett egykori gyermeket. A mi ifjúsági irodalmunkban, melynek legfőbb baja, hogy mindig felnőttek beszélnek a gyermekhez, a felnőttek fölényes, igazi naivitás nélküli hangján, s ezzel eltévesztik a gyermek szívéhez vezető utat - Sebők Zsigmond mackó-történetei páratlanul állanak friss, igazán naiv vidámságukkal, bohón csapongó fantasztikumukkal, melynek mindig megmarad valami köze a realitáshoz, és az emberi és az állatvonásoknak azzal a játszi, szeszélyes és mélyértelmű összeszövésével, amely Lafontaine állatmeséinek is a lényegét teszi. S ha a felnőttek között Sebők megbecsültetése inkább a finomabb lelkek által őszintén érzett, zajtalan, de megtisztelő renomé - a gyermekek tetszése annál hangosabban és édesebben kacagó ünnepléssel veszi körül. Sebők gyermekkönyvei az utolsó két évtized legnagyobb irodalmi sikerei közé tartoznak, és nem tudom, nem a legkedvesebb és legboldogítóbb sikerek-e mindazok között, melyeket korunkból bárki elért.