Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám
Apám a második vasárnap is mindjárt mise után felöltözött, megcsókolt, szelíden rámnézett:
- Én elmegyek, kislányom, jó legyél, Márta veled lesz mindég, és ha később jönnék haza, ne félj és ne sírjál megint, hanem aludj el szépen.
Kocsira ült, az öreg Márta még utánavitte az esernyőt, s zörögve szaladt ki a parasztkocsi az udvaron, s ahogy átfutott a deszkahídon, olyan furcsán tompán dübörgött a fülembe. Hirtelen a múlt vasárnapra gondoltam, a nagy Lenci temetésére, ahova Márta magával vitt, a deszkakoporsóra, így dübörögtek azon is a száraz göröngyök, ahogy ráestek. Szerettem volna utánakiáltani, de nem mertem. Csak néztem utána, szomorú lettem, megint nem megyünk ki a mezőre.
Márta kézen fogott, bevezetett, és olyan különösen nézett rám, hogy megijedtem, s magam sem tudom, miért, de hirtelen azt kérdeztem tőle, hova ment apám.
- Majd megtudod, kedves - felelte halkan -, most csak gyere, ebédeljünk, tudod, úgy, mint a múlt vasárnap...
Mosolyogtam, ó, az igazán kedves volt. Márta a porcelántányérok helyett megint elővette a két kis cseréptányért, fakanalat hozzá, ételt merített bele, kiültünk a konyhaküszöbre, s úgy ettünk, egyik kezünkben a tálka, másikban a kanál. Márta ehhez jobban értett, mert ő a kanál mellett a karaj kenyeret is a kezében tudta tartani, én az ölembe tettem a kenyeremet, s ha harapni akartam belőle, előbb vissza kellett tenni a kanalat a tálkába. Márta kinevetett ezért, hogy ügyetlen vagyok, nem tudok szép parasztosan enni, úgy, ahogy az illik... Kenyérmorzsák hulltak a földre, a csirkék körünk gyűltek, és vígan felkapkodták. Nevettem. Hogy tudnak tolakodni egy kis morzsáért, Fifi, a szemtelen kakas hirtelen az ölembe kapott s már szaladt is az egész kenyeremmel az udvarra, a többiek utána, s most már egész hangos háborúság ütött ki köztük a zsákmányért. Még Márta is nevetett rajtuk, s jókedvűen tört le egy darabot az ő karéjából.
Délután szépen felöltöztetett, ő is felvette fekete ternóruháját, imakönyvét, szomorúan sóhajtott, aztán szelíden és elégedetten rámnézett:
- Ő mosolyogni és örülni fog rajtad, hogy milyen szép vagy.
Még hátrasimította hajamat a homlokomról:
- Most pedig szedd le kedves a legszebb virágokat.
Csodálkozva néztem rá, talán nem jól értettem. Márta úgy szerette és féltette a virágokat, mint a szemevilágát. A sárga kotló most is sántított, mert a rezedaágyban garázdálkodott. De ő újra még biztatóbban nézett rám:
- Csak szedd le, kedves, a legszebbeket, és amennyit akarsz.
Mind szépek voltak, s csak úgy nevettek rám, szinte hívtak, s én ide-oda futkároztam köztük, egyiktől a másikig, még a piros rózsák is, amik tele voltak tövissel, most olyan szépen le hagyták magukat tépni. Mikor már több nem fért a kezembe, Márta hárssal körülkötötte, kézen fogott és elindult velem. Lassan haladtunk végig a kis falusi utcán, emberek, asszonyok ültek kint a házak előtt a padon vagy tönkön, a gyerekek árkot ugráltak, parittyáztak, Márta csendesen köszönve ment velem köztük, némelyikkel pár szót is váltott. Fejes néni, akitől mindég olyan szép piros almákat kaptam, bólintva szólt Mártához:
- Kiviszed, Márta...
- Ki.
Én piros almáira gondoltam, úgy szerettem volna kérni tőle, de nem mertem.
Márta a temetőbe vezetett. Szép volt az, mint egy nagy, csendes kert. Sok fűzfák, télizöldek és vadrózsabokrok voltak benne, minden kis halom mellett egy fejfa, és a fű olyan puha és zöld, mint a legszebb bársony, gyenge szél fújt, minden úgy integetett, hajlott, mintha játszani akarna. Úgy örültem, és megsimogattam a márványkeresztet, ahol megálltunk. Márta azt mondta, tegyem a sírra a virágot, és itt maradunk, ameddig nekem jólesik.
A sír mint a többiek, nem volt nagyon magas, és tele volt futva télizölddel. Letettem a virágot rá, Márta keresztet vetett magára, imádkozott, én állva maradtam, néztem rá, hogy mozog a szája, és nagy könnyek hullnak szemeiből. Márta sír? Szomorú lettem, szerettem volna megkérdezni, miért kell neki imádkozni és sírni, s már úgy gondoltam, tán jobb is volna hazamenni, mikor befejezte imáját, megtörölte könnyes arcát, és hozzám fordult:
- Így kedves, most leülünk ide a jó fűbe, és beszélgetünk azokkal, akik az égben vannak.
Leültem a fűbe, és felnéztem a szép kék égre, fehér fellegek úszkáltak rajta, mint a nagy szárnyú madarak, jó melegen sütött a nap, Márta mosolygott, és megint olyan jó és szép volt itt lenni. Egyenként simogattam a füvecskéket, egy katicabogár szállt a kezemre, ott sétált az ujjaimon, aztán megint kinyitotta piros szárnyacskáját és felszállt a keresztig. A sötét kövön aranyos betűk csillogtak, lassan összefogtam őket: Hantó Ferencné, Alkay Erzsébet, élt 27 évet.
Én meg Hantó Ferenc leánya vagyok, szintén Erzsébet, éltem hét évet.
És most egyszerre, mint egy-egy kis nap, melegen és ismerősen ragyogott rám minden aranybetű. Mártára néztem, ő imakönyvébe mélyedt, feltérdeltem a fűben, és hirtelen megcsókoltam a követ. Nem volt hideg és nem volt kemény, mint a más kövek. Feloldottam a hársat, szétvettem a virágokat és kiraktam őket szálanként a síron, egymás mellé, szép szívalakban. Így játszottam sokáig, aztán lehajtottam fejemet a télizöldbe, és sokáig felnéztem a kék égre, a felhőmadarak olyan szépen szálltak rajta. Márta szavaira gondoltam. Ki van az égben? Kikkel beszélgetünk mi most? Ki örül nékem? Még erősebben néztem fel, egyenesen az égbe látni, szemem belehomályosult, és mintha valami vinne fel, fel a magasba, fehér szárnyakon sebesen repülnék. A nap hirtelen a szemembe sütött, lehunytam, először színes karikák, fekete pontok táncoltak előttem, aztán elsötétült, mintha minden egyszerre megfordult volna velem, és én most meg esnék le, le sebesen és szédítően a feketeségbe. A nagy Lenci koporsóját láttam, ahogy a nagy emberek kötélen leeresztették a sötét gödörbe. Kocsi zörgött át az udvaron, keresztül az árok deszkahídján, és én szaladtam, szaladtam utána, de a kocsi menekülve felemelkedett a levegőbe, küllői mint aranyos betűk napsugarat szórtak, repülni szerettem volna én is, karjaimat mint a szárnyakat libegtettem, de nehezek lettek, letörtek, már menni is alig bírtam, hátranéztem, mi olyan nehéz rajtam. Mint egy hosszú fehér uszályt, két törött szárnyamat vontam magam után. Csillag ragyogott ki a homlokomból, de most másik parasztszekér zörgött mögöttem, nem tudtam kitérni, a kemény patájú igáslovak bambán átgázoltak rajtam. Egyszerre mintha minden lehullott volna rólam, s tejfehér levegőben úsznék...
A nap már egészen oldalt hajolt, mikor felébredtem.
Most még szebb volt itt minden, még gyenge szél se fújt, semmi se mozdult, csak a nap sütött lágyan, Márta jóságosan mosolygott rám. Nem néztem az égre, nem hunytam be a szemem, és mégis olyan jó volt, mintha tejfehér levegőben úsznék. Mintha valahonnan csodálatos szépség ragyogna rám, olyan, amit sohasem lehet elfelejteni.
A következő vasárnap nagy szomorúság ért. Reggel Pipit, a kis kanárimat akartam megfürdetni, kalitkájából kivettem a bádogmedencét, és szaladtam vele a kúthoz, hogy vizet merítsek bele. Mire visszajöttem, a nyitott ajtóból Lindát, a fekete macskát pillantottam meg, fényes szőre kékesen villogott, ahogy hirtelen ugrással, mint a fekete villám rácsapott a kalitka nyitva felejtett ajtaján Pipire.
Sikoltásomra Márta szaladt be, de már késő volt, szitkozódva vette üldözőbe Lindát, csontos karjai a feltűrt ruhaujjából csupaszon meredtek ki, ahogy a sodrófával le-lecsapott, de csak a szoba padlóját érte, mert Linda ugyanolyan villámgyors mozdulatokkal kifutott. Márta ezen még jobban feldühödött, s kint is üldözőbe vette. Dermedten néztem utána: nagyon rossz volt így látni Mártát. Lassan felocsúdva a kalitkához mentem, kivettem kis kedvencemet belőle és néztem. Szemecskéi, mikkel oly okosan tudott nézni, lecsukódva, összeszorított, néma csőre, az örökké dalos; rózsaszínű, gyenge lábacskái, mikkel játszva ujjamra kapaszkodott, még melegek, lágyak, de mozdulatlanok. Szólni akartam hozzá, a régi becéző, játékos hangon, de ajkaim némán összecsukódtak. Puhán feküdt tenyeremben, mint egy lankadt tearózsa. Elhullott tollai mint a lehullott szirmok. Néztem, be nem telő szomorúsággal és elragadtatással. Márta szótlanul állt meg az ajtóban, öreg karjai lankadtan lecsüngve, résztvevőn és aggódó szemekkel nézett rám. Az én jó Mártám állt itt megint, s tele szívem csillogva nyílt meg neki:
- Ó, nézzed, nézzed! ilyen szép még sohase volt... - Elébb csodálkozva, értetlenül nézett rám, de később mintha megnyugodott volna.
- Te kis madár, te is... - mondta halkan, és lassan kiment. Furcsa volt Márta, hogy egy szava sincs több. Ő most olyan más volt, mint én, most nem is kívántam hozzábújni, kék konyhakötőjébe temetni arcomat, és érezni, ahogy kemény kezével vigyázva simogatja a fejemet. Nem, nem, most jobb volt, hogy kiment, és mi ketten egyedül maradtunk ott bent, sokáig, mozdulatlanul - Pipi és én.
Kint a kertben melegen sütött a nap, hosszúkás üvegdobozomat, amiben szentképeimet tartogattam, félig ágyaztam tearózsa szirmával, vigyázva, gyengéden belefektettem Pipit, föléje is szórtam egy piros rózsáról valót, és úgy éreztem, hogy nagyon szép, és nagyon jó nekünk most így. Itt a kertben, ahogy a nap melegen és fényesen néz ránk, úgy, mintha mindnyájan az övéi volnánk, a nevető virágok, lepkék és méhek körülöttünk. Zümmögnek, szállnak, villásfarkú fecskék csicseregnek az ágakon, és nyílsebesen repülnek el a levegőben, a földön apró hangyák nyüzsögnek, morzsával megrakodva a fű közt, mint erdőben, vagy föl-le a hegynek a göröngyökön. Minden él, nevet, dolgozik, vidám. Csak Pipi nem mozdul, fekszik a rózsalevél közt, gyönyörű szépen, mint egy királylány. Ő a legszebb a világon. Mint Hófehérke. Mintha én volnék a törpe, és nézem, őrizem, el nem mozdulok mellőle...
Márta jött át a kertbe, arca ki volt pirulva a konyhamelegtől, ruhájából pecsenye és vajastészta szaga áradt, kezei zsírosak voltak:
- Kis madarat sütöttem neked a vakaróból - mondta jóságosan és felém nyújtotta. Minden vasárnap kaptam én egy ilyen kis tésztából sült madarat tőle, és mindig örültem neki. Farka ki volt cifrázva, idomtalan kis tésztafeje pirosra pirulva, előre csípett csőre felett két fekete borsszem. De most ijesztő és csúnya volt nekem, mint egy kis szörnyeteg, nem tudtam volna a kezemmel hozzá se érni. Márta részvéttel nézett rám:
- Nem kell, kedves, szomorú vagy mégis. Ó, az az utálatos. - Öklével fenyegetve nézett a háztetőre.
Ott ült Linda, fekete szőre kékesen villogott a napfényben, meg se mozdult, és olyan gonoszul szép volt. Nem tudtam megérteni, miért is lehet haragudni rá.
Apa mondta egyszer Mártának, soha senkire se szabad haragudni.
Harangoztak, Márta ijedten fogta meg kezemet és magával húzott:
- Hamar kedves, gyere öltözni, mindjárt itt lesznek.
Pirosbabos ruhámat adta rám, hajamba sötét szalagot kötött, mikor kész volt velem, mosolyogtam:
- Szedhetek virágot, Márta?
Elkomolyodott:
- Nem, nem, kedves, most nem te, majd én...
Tiszta abroszt tett az asztalra, kiszedte az ünneplő edényeket, és megterített három személyre. Rezedát és sötét mályvát tett az üvegvázában az asztalközépre.