Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Móricz Zsigmond: Jó szerencsét!
Az ablak előtt a gyár tágas udvara nyílt. Vörös kohósalakkal volt fölhintve a nagy udvar, s az apró sötét barakkok s a hátrább emelkedő nagy fekete gyárépületek előtt vastömegek voltak felhalmozva. Az ég borús volt még a kétnapos eső után, de a ködök foszlottak, a távoli háttérben az alacsony hegyoldal zöld fái egyre tisztábban úsztak a szürkénkék ég alján.
Rassovszky szórakozottan nézte az előtte kitárt, bizarrul érdekes képet, az ő csöndes, nyugalmas bányavilága után most élénknek, lázasnak érezte a gyár levegőjét. A kereszthegyi gazdag, májusi díszben pompázó hegyoldalakból, völgyekből és természeti szépségekből itt mi sem volt, csak a füstökön átszűrt túlsó dombsor fáinak pasztellképe s a gyárudvaron, itt az igazgatóság ablakai alatt egy-két fa.
A nagyszerű, kedves csönd helyett, amely az ő megszokott és megszeretett bányavidékén boldog és ősi háborítatlanságban uralkodik, amelyet csupán a madarak csiripelése ver fel, s amelybe holmi távoli üzemzaj, a kohók, zúzók felől, csak úgy csap bele, mint a nagyobb madaraknak, az embereknek élethangja: itt viszont a gyári mennydörgés szakadatlan, levegőt reszkettető, embertelen kolompolásába, a faágakon pityegő néhány madárka csipegése éppoly bizarrul, idegenül játszik bele, mint a néha felhangzó emberi szó.
Régen vár ebben az ablakban. Ebben a szobában. Órák óta. De úgy tetszik neki, mintha ez a néhány óra, amelyet itt tölt, várva a nagy pillanatra, melyben életének fordulását akarja megérni, hosszabb volna, mint a hét esztendő, mely alatt ezt a percet előkészítette. Mennyi magánosság, mennyi munka és tanulás van mögötte, a zavartalan kísérletezés hosszú esztendeiben, s most, hogy a kész találmánnyal a zsebében itt áll: úgy érzi, ki van forgatva rendes temperamentumából, az ereiben gyorsan lüktet a vér s láza van, a gondolataiban is láz, jó magas hőfokú láz. S a Vezérnek még mindig nincs ideje arra, hogy vele tárgyaljon. Úgy tele volt izgalommal, hogy szeretett volna szabadulni tőle, de még csak a kis titkár sincs, akinek a szobájában várakozik, már foszladozott is benne a hosszú várakozás alatt a rendkívüli feszültség és villamos battériás, ki-kisülő nagy energiakészlet, s szemei hályogosan el-elfáradtak a befelé nézésbe s pihenésül már észrevett egyet-mást a külső világból.
Néha végigment a kis szobán, s rá-rátette a kezét a vörös mahagóni asztalra, amelyen telefon s pedáns rendbe rakott íróasztali holmik, kezelési könyvek, kézbesítendő, elküldendő akták s levelek és más, titkári ügydolgok voltak.
Rámeredt erre az asztalra, szórakozottan, aztán hirtelen fölkapta a fejét, s vissza az ablakhoz. Olykor megtapogatta a zsebét, az írásait, aztán a mellényzsebéből kivette a vékonyra csiszolt kis acéllapocskát, s boldogan simogatta meg. Ha erre nézett, földerült az arca, fölgyúlt, mintha az áramot bekapcsolta volna vele a lelkének izzólámpáiba, s teljes boldogsággal ragyogott fel. Boldogsággal, büszkeséggel, reménységgel.
Aztán megint kinézett az ablakon. Az öreg portás vedlett, rőtvörös új gumiköpenyében cammogott elő a vörhenyes fekete udvaron. Mulattatóan látszott rajta, milyen cinikusan viseli a furcsa ruhadarabot. Azzal az elszánással, hogy az egész világ gúnyjával kész szembeszállani, de viseli. A legújabb rendelet. Az igazgatóság gyámkodása. Bizonyára senki sem csodálkozik rajta, de ő mentegetőzik a szembejövő elegáns, alacsony sapkás főportás előtt:
- Olyan vagyok, mint a paprikajancsi benne - mondja erős, éles, recsegő hangján, amely mintha ahhoz lenne ráspolyozva, hogy a gyári hangelnyelő dörgéseken is áthallatsszék.
Rassovszky elmosolyodott az emberi hiúság kis megnyilatkozásán. Elnézte az öreget, ahogy nehéz lépésekkel megy tovább, mintha a rugók már mind megpattantak volna a csuklóiban, ízületeiben, s megdörgöli vastag orrát, amely lemoshatatlanul fekete volt a félszázados gyári szolgálat után... De lám, a kedélye, az fiatal maradt, gyermek maradt, a ruhában restelkedni tudó naiv gyerek a gépek szigorú világában, ahol az ember látszólag elvész, megsemmisül s eltűnik róla az emberi báj...
Önkéntelenül körülnézett, hogy valakinek elmondja reflexióit, de senki sem volt a szobában.
Végigsétált megint a kis titkári szobán, ahol reggel óta vár, mint egy börtönben, s megállott új mély szórakozottsággal a falon függő képek előtt. A nagy tölgyfarámás fényképekre is lassan eszmélt, s egyszerre csak összevont szemöldökkel appercipiálta a páratlanul ízléstelen felvételeket a gyártelep munkáskolóniáiról. Mértani perspektívában s egyetlen élő alak nélkül mutatta be a kép mind a rosszul szabott, lélek nélkül tervezett házak sorait. Kísértetiesen üres és nyomorult volt ez a lefényképezett világ, minden vétkével és nyomorultságával túlozva azt a könyörtelen felfogást, amellyel a régi rendszerek géprészeknek vették a gyárüzemben felhasznált embertömegeket. Pedig ugye, a hetvenéves öreg kapus szégyellni tudja a vörös gumiköpenyt, mert még olyat nem viselt...
Bosszantotta, hogy senki sincs, aki előtt hangosan mondja tovább, hogy: nem lesz ez így már soká. Rá kell arra jönni az emberiségnek, hogy ez nem élet így. Hiszen ő maga is fotografál, s pompás fölvételeket sikerült lekapnia bányászcsaládok kedves kis életéből. A kolóniák régi ridegségét hogy meg tudják szépíteni a sarkokban, a lehullott cementvakolatokkal megszépült sarkokban, holmi odatámasztott teknőkkel és moslékos dézsával, meg egy szál napraforgóval, mivel, s a furcsán feltűzött szoknyákkal, ahogy a gyerekekhez lehajlik az anya, meg a nagy falépcsők alatt hancúrozó gyermekek csoportja, a szénfüstös barakk mélyéből kivilágító sütőkemencék vörös lángja, az esti vacsorázó bányászok emberi, zilált, akaratlanul művészi csoportjai... Még a vadidegen is felcsillanó tekintettel kell hogy meglássa ezeket a zsánerképeket. Kell, hogy a legelfogultabb idegen is megérezze, hogy ebben az irodai korlátoltsággal embertelenné szabott világban is első dolga az embernek, hogy a maga lelkéhez, a maga jókedvéhez, életöröméhez illő átalakulásokat végezzen a maga környezetén...
Érezte, hogy ő már itt áll a csúcson, ahonnan ellátni a jövő pompás téreire. Dagadt a melle, és bízott a reménye, hogy csak kerüljön szembe a Vezérrel, végre üt az órája. Hétévi megfeszített munka, vasmunka, kitartó vergődés után itt van a szabadság, a hatalom, az emberi fölszabadultság előtt, s most már egykettőre meg kell találnia az őt megillető egyetemes, minden emberi erő kifejtésére alkalmas vezető helyet.
Újra a kezébe vette a kis acéllapot. Megnézte, megsimogatta, szinte megcsókolta. Úgy nézett rá, mint a betlehemi csillagra, ez, mert ez fogja őt bevezetni a rég áhított, titokban vágyott, várt nagyszerű jövőbe. Haha! - kacagott fel kurta, ideges kacagással -, csak jó szerencsét s pár hónap alatt tagja leszek a Társulat igazgatóságának!... - Magasra emelte kezének bátor lendületével a kis acélt, s annak a hideg, gömbölyeg, sima érzése, amint tapintó idegeire hatott, a hozzáfűződő nagy reményei miatt több erotikus kéjt öntött el a testén, mint a legszebb nő érintése...
- A Vezér a miniszteriekkel alkuszik.
Rassovszky kedvetlen nézett a konfidens szemű kis titkárra, aki széles, egészségtől duzzadó kerek arcával simán és elevenen mosolygott neki.
- Csak hadd alkudjon, Lajoska... Az a jó ipar bázisa: a jó alku... egy ilyen vállalatnál, mint a Central, a dolog kereskedelmi része csak olyan fontos, mint a műszaki. Az minden percben változhat, s megváltoztathatja a termelés egész irányát, mert nemcsak azt kell eladnunk, amit előállítunk, hanem azt kell előállítanunk, amit el tudunk adni!... A jó alku majdnem olyan fontos, mint a jó áru...
A kis titkár nevetett s kihúzta a fiókját, és szivaros, meg cigarettás dobozt vett ki belőle.
- Láttam ma a Vidovszky Marcsát. Hogy megerősödött.
- Igen - mondta szórakozottan Rassovszky -, egészen megszépült tőle.
- No hát azt nemigen éri el szegény soha.
- Hát.
- Nem szép... Határozottan nem szép... De szép a melléklete.
- Igen... Négyszázezer.
- Forint! Nem korona! Forint!... Hát, negyven év alatt sokat ki tudtak szedni abból a kis provizorátból... Parancsol?
- Köszönöm - hárította el a kínálást Rassovszky -, csak a saját keverékemet szívom. Van egy elég jó összeállításom... Akarja megkóstolni, Lajoska?... Mért bízza rá az ember magát a dohánygyárak bölcsességére... Ott még ma is a régi megcsontosodott bürokratizmus él, amely nem vet számot azzal, hogy élvezeti cikket produkál, tehát az élvezőket kell elsősorban tanulmányoznia.
- No ja, ha az ember úgy veszi, akkor sose gyújtana rá büdös trafikra, kimustrált lószőr és öreg vacak...
- Azt nem... - mondta kedvetlenül Rassovszky, s rágyújtott az odatartott gyufán -, köszönöm... Na ne, ne gyújtson így rá - szólt oda a fiatalembernek, aki eldobta a nagyon leégett gyufát, aztán kettőt-hármat meggyújtott, s míg felszippantotta a lángját, már el is lobbant. - Bámulatos, hogy az emberek semmit sem figyelnek meg. Nem úgy kell rágyújtani. Mikor már a gyufa feje elégett, s a farészek lángolnak, akkor gyújtson rá. Ha a gyufa fejében képződő gázokkal teleszívja a dohányt, az egész cigaretta elveszti az értékét.
- No ja, ha az embernek ideje volna... Nem vagyunk ám bányaurak! - kacagott konfidensen a szemébe a kis titkár -, hanem egy szép asszony van a Kereszten - tette hozzá minden átmenet nélkül, s cuppantott a nyelvével a duzzadt, undorítóan vörös ajkán -, a főnöknő... Mese asszony...
- Na...
- Mese... Olyan asszony... Hát olyan még egy nincs a Társulatnál... A Vezér is nagyon utánanéz, ha meglátja... Úgy ugrál előtte, mint egy hatodik gimnazista... Mese asszony... Magának nem tetszik?
Rassovszky összevonta a szemöldökét, fekete vékony szemöldökei hegyes, bizarrul éles metszésű orra fölött idegesen játszottak. Szerfölött bosszantotta ez a szemtelen kis alak, aki olyan fesztelenül tudja a szavait rászórni akárkire, s őt olyan nagyon lerántja a köznapiságba ezzel a szinte visszaverhetetlen impertinens magázó modorával.
- Mese asszony... Csak azért irigylem a bányaurakat, hogy körülötte lehetnek... Aki egyszer...
Megnyalta az ajkát, mint a kutya, ha jó falatra gondol, s elhallgatott, mert megijedt a Rassovszky hallgatásától. Még bemondja valahol, szóval jobb az a begyakorolt tisztességes modor, s egy nagyot szippantott a cigarettjéből.
Berregett a csengő, s letette a szivarkáját, nevetett és szaladt.
- Piszok fráter - mondta utána Rassovszky. Magasra emelte az arcát, az ablakhoz lépett, s kifújta a füstöt a levegőbe.
Lehunyta a szemét kissé, s a főnöknére gondolt. Fejedelmi nő. Mit tud arról az a szájas kis csahos, milyen egy fejedelmi nő az...
Sóhajtott.
- No, majd egy hónap múlva...
Ez a legbosszantóbb az ember életében. A várakozás.
Várni előszobákban, mikor már az ember zsebében, a fejében, a szívében nagy-nagy dolgok vannak készen. Becses, fontos, az emberiség közsorsára elsőrangúan fontos nagy dolgok. Mikor akkora kincs van a mellényzsebében, szinte érezte, hogy rádiumsugarakat bocsát a kis acéllapocska a szíve fölött, a szemüvegzsebben, akkora kincs, amely megszázszorozza az emberiség közvagyonát, amely a föld mélyében el van raktározva a számára... S itt várni előszobában, apró senkik és semmik között... Hétévi agymunka s egy öröklétre szóló szerencsés találás eredményével, itt ácsorogni, míg a Vezér a miniszteriekkel alkuszik... No nem baj... Sebaj... Az ember várhat, mikor a győzelemre vár...
A fiatal fák lombja felnyúlt az ablakig. Frissen mosott zöld levelek borzasan álldogáltak a vékony zegzugos gallyakon, kissé már a májusi fiatalságukban is zsugorodottan, úgy látszik, nem szeretik a kénes füstöket. Hisz ez, ez a nehézség csak a gyárak körül. Az élő szervezeteket valahogy védeni kell a szétömlő vegyi hatások alól... Felnézett a szemközt álló nagy, vörös, újonnan épült s még használatba sem vett gyárépület falára, s az előtte álló rengeteg nagy kéményre, amely még egészen piros volt, friss, és a csúcsán a fekete téglákból hímzett sapkát más füst még nem érte, csak amit a szomszéd kéményekről vert ide a szél.
Mennyi ilyen új épület fog emelkedni végig a völgyön, végig a völgyeken. Szinte egy kis kárörömmel gondolt az emberek ezreire és millióira, akik a szabad mezőkről lassan be fognak vonulni a gyűlölt gyárak falai közé, s meg fogják tanulni szeretni a bő kenyeret adó világot... Az épület magas, ablaktalan falain, a vörös téglákon kiverődött a salétrom. Lent a tövében egy tofla kis ács fabrikált valami gyatra kis deszkalapot, három darab deszkából körüllécelve... Lomhán, sután, mesteremberesen fűrészelte körül.
- Ez nem, ez nem gyári ember - mondta magában -, ez a nemes polgári munka képviselője. Mesteremberesen: ez azt jelenti, hogy ezek a mi kis mesterembereink minden munkának tudják a klasszikusan legrosszabb és leglassúbb elvégzési módját, s azt beidegezve állanak dologba.
Egyéb ötlet híján kivette az óráját, hogy megfigyelje, mennyi idő alatt készül el a mester. Fel-felszisszent, mikor az ács új-új szörnyűség szenzációjával lepte meg... Előbb a fűrészének történt baja: elvitte valamerre kireszelni, s tíz percig járt oda. Aztán egy elgörbült szöget talált s ment, vaskapcsokat keresett a sarokban, és jó hosszú öt percig kínlódott, hogy a nem hozzá való szerszámmal kifeszegesse... Majd jött a pallér, lógó kezeivel, mint egy sétáló gorilla, megnézte a munkát, léniát vett, kiplajbászolta, az ács bólogat, nézi, érti: hogyne, szakember... S kezdődik az egész dolog elölről. Újra körülfűrészeli az egészet ugyanazon a nyomon, ahogy már egyszer megtette...
Ah, idegesen fordított hátat. Így volt az régen. Így végezte a munkát az ember, mikor még nem érezte a Munka rettenetes hatalmát maga fölött.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy menjen, bemenjen a gyár titokzatos mélyébe, s szemtől szembe találkozzék a nagyszerű, a csodálatos Munkával, egész félelmetes komolyságában.
Gyorsan kalapot tett s kiment a titkári szobából.
A rideg, dísztelen folyosón egy-két szolga állott, a díszesebb sapkájukban, a Vezér tiszteletére.
- Ha keresne a Nagyságos úr, a hengersornál leszek...
- Igenis...
A szűk előcsarnok két kapuja közül egyik kinyílik a telepre, az emberek életére, a sötét ércbetűket viselve homlokán: Jó szerencsét! A másik befelé a gyárudvarba, a bekerített szent helyre, ahová idegeneknek bemenni nem szabad, csak a beavatottaknak, mint a szent hajdan szentélyeibe.
Végiglépkedett a puha vörhenyes földön, át a keskeny sínek között, amelyeken fehér füstbe burkolózva tologatott egy parányi gyári mozdony, a gázfejlesztők előtt elment, s egy pillantást vetett a vastag gázvezető vascsövekre. Kék zubbonyos munkások ültek a kohóknál, kinn az ajtók előtt, s megszokott fáradt mozdulataikkal ültek, vagy ácsorogtak, beszélgettek. Várják, míg a kohójukban felfő az izzó érc, várják az öntés csodálatosan szép perceit. S addig diskurálnak, mint az esős napokon a kapuban, a falusi földmívesek.
A tágas csűrkapun bement a hengersorhoz, ahol a vastömbökből a hosszú síneket nyújtják. A nagy fekete épület, fönt a komor, füstös gerendák csodálatos szerkezete, a hosszú vaskígyók földön futó, égő tarajú siklása, s a néha keresztülsuhogó szél egyszerre rohanták meg túlságosan megfeszített idegeit. Jól érezte itt magát. Otthon volt itt. S kivált, hogy a megszokás mindennapisága nem koptatta el idegeiben a benyomások frissességét, látni s élvezni tudta a természeti szépséget a kiválóan mesterségbeli jelenségben. Gőz és füst s a gyári emberek arcának verejtékezése, ahogy a kézi kohókban felduzzadt égő vas az első vasmarokban nagyokat dördült és szikrákat szórt szerte, a kékfekete munkásnadrágokban furcsán, de csodálatos biztossággal futkosó emberek, a vastagsarkú fapapucsokban a tűzkígyók körül, ahogy a hákkal, a mennyezetről alácsüggő vasollókkal elkapják s továbblendítik az izzó vörös vasat, a villámlásszerű ezernyi részlet kápráztató erejével hatottak rá, s ő be akarta szívni mindazt, ami kitárult a szeme előtt.
Aztán folytatta a pörölő mélázását. Itt nincs megállás, itt nincs pipatömés, itt nincs méricskélés, tétovázás, naplopás. Itt csak egy élet van, a Munkáé, amely egyformán szakadatlan iga alatt tartja a technikai szerveket, a gépeket s az embereket, akinek minden idegszálát éppen úgy kihasználja, mint izmaiknak teljes energiáját. Mert íme, mily csodálatos. Milyen komplikálttá s emberivé válik a legegyszerűbb gépmunka, ha embernek kell azt végeznie. Ennek a két munkásnak, akik a vasollóval átveszik és továbbadják a rohanó sínt, együtt kell dolgozniok. S ez az együttdolgozás, két élőlénynek egymással s két élőnek együtt egy géppel, ez annyira idegmunka már az emberre, annyira nem mechanikai, hogy szinte azt lehet mondani, hogy méltó feladat az ember képességeihez. Milyen könnyű volna ezt géppel, géprészekkel helyettesíteni. S már készen is volt a fejében a javított hengersor, ahol a kidolgozott síneket nem emberek fogják fel s taszítják vissza a következő kisebb nyílású nyújtó présbe, de válu sor, amelynek mozgását tetszés szerint irányíthatja egy ember. Játszva és könnyedén, egy helyben állva. Körülnézett s látta a sorban álló hengereket, az előttük álldogáló és a maguk idejére váró munkásokat. Egy hengernél tizenkét munkásmegtakarítás és éjjel-nappal egyforma erővel dolgozhatik a gép... Háromszor annyit produkálhat egy hengersor, mint ma, ötödrésznyi napszámmal. Tíz embert mentett meg már gondolatban egy emberibb feladatra... Ha már bent volna a Társulat igazgatóságában, azonnal kiadná az utasításokat a hengerek átalakításának megtervezésére.
Majd megjön... Minden megjön a maga rendjén... S felemelte a fejét és vidáman nézett maga előtt a mélységes, erőteljes képre.
- Szervusz!
Valaki a vállára tette a kezét.
- Ah, szervusz - fordult hozzá nagy örömmel -, szervusz - kiáltotta újra, mert pillanatról pillanatra nőtt benne az idegáram.
- Szervusz János, szervusz.
A barátja, ki eszébe sem jutott volna, mérnök volt a gyárban, s egyik üzem, a szöggyár vezetője. Együtt indultak a pályájuknak, együtt voltak gimnazisták Debrecenben, s a gyermekkori barátság és az ifjúkori vetélkedés kötötte össze őket. János szokott gúnyos mosolyával fogadta a Rassovszky egyre növekvő örömét. Zömök, formátlan, vastuskóforma teste mereven állott barátja ingó, hajló, ideges, magas alakja előtt.
- Nahát, sokért meg nem tudnám mondani, mennyiért nem adnám - kiáltotta Rassovszky extázisban -, hogy látlak.
A hangját elnyelte a zsivaj, a lárma, a dörgés, amely néha fel-felroppant, de mindig valami emberi hangokat felülmúló energiával dörgött a rengeteg tetőzetek alatt. De az arcából kisugárzott a fény, a szemeiből a szeretet csillogása, és a fogai fehéren csillogtak, amint megrázta barátja két vállát ágáló két finom hosszú ujjú kezével.
- Nem jössz fel az irodámba? - szólt egyszerűen János.
- A Vezér keresni fog.
- Majd betelefonálunk.
- Persze.
Kimentek az udvarra. A szürke ég alól átszűrt, színes fény ömlött rájuk, s a rengeteg tömeg rozsdaette vascsapokra és vaságyakra, amelyek a hengerektől kerültek ki használat után, s úgy állottak ott, mint valami bizarr, vasból való virágos kert, óriás tömegekben, ahogy a modern kertészek ültetnek ezerszámra egyszínű tulipánt.
A fűrész sikítása vágta a fülüket, ahogy neki-nekiszaladt a kinyújtott vassíneknek, s egyetlen rohammal kettémetszette. Átmentek a tisztelettel köszönő munkások csoportjai közt, akik a kész síneket rakták az egyenesítőbe, s aztán félszer alatt halomba s a vastönkök borzas nyája között értek ahhoz az osztályhoz, ahova Rassovszkyt vezette a barátja.
- Elragadó! - kiáltott fel Rassovszky, amint beléptek. - Hát nem elragadó természeti kilátás ez! - s végignézett kitágult szemmel és élénk gesztussal a szöggyár tömérdek, mély sötétségű épületében, a hosszú, hosszú sor szögkazánkán, amelyek kék és lila lánggal s ezer szemmel világítottak. Fönt a gerendák, szíjak kivehetetlen nyugvó, mozgó tömkelege, lent a hosszú sor villogó fény, amely bűvösebb, mint az ingoványok lidércfényei, káprázatosabb, mint a Dunapart Buda alatt, este, körülöttük a félig megvilágított alakok vidámsága, a fekete orrok és bemázolt fényes arcok bizalmassága, a világos nagy szemek s a kivillogó fehér fogak, ahogy az emberek félelmesen néztek erre, mint a fekete bivalyok s ártatlanul, mint a szoptató farkasok. A kovácsoló gépek szakadatlan zúgása, kopácsolása, sirítése...
- A Munka temploma! - kiáltotta Rassovszky, s a hangját elnyelte a hangrengeteg.
Föntről kis napfény szüremlett át a tető homályos üvegjein, a jobb sarokban egyszerre a kovácslegények pompás ütemű, négyes kalapácsolása a szétpattogó tündéri szikrák bűvkörében.
- Az ember érzi, hogy él! - kiáltotta újra Rassovszky, s továbbindult, felszippantva a szénszagot, s beeresztve pórusain a meleget, amely láthatatlan sugarakban áramlott szerteszét.
- Forró nyugtalanság és abszolút precizitás. Fekete ördögök és szegény érző emberek. Nagyszerű eredmények az emberiség számára és jóravaló, kihasznált páriák! - kiabált Rassovszky, s nem törődött vele, hogy nem érteni a szavát. - A Munka él itt, a Munka nyűgöz le itt, a Munka világában vagyunk... Megszületett a Munka, s hátára ült az embernek, ahogy hátára ült az ősidőkben az ember a lónak...
Kis víztócsák fénylettek meg az üllők alatt. Fénylett bennük a nap kizárt fényének némi sugara s szürkén, alacsonyan hevertek a lábuk alatt a szétteregetett vaslapok.
A világos sarkakban fiatal legénykék piperézkedtek, fésűvel vájva a szemükbe csapzott, kimosott hajukat. Ing nélkül várják, a kék nadrágjukban, a barna rezervoirvízben megmosódva várják a delet, s már túl vannak, már kint élnek a Munka hatalmán. Ahogy egy kis szabadulást nyertek, már emberi furcsaságukra ébredtek. A nagy, félig behajtott fakapura, amely a finom-hengersortól választja el a helyiséget, krétával, csúfolódó gyerekes betűkkel fel van írva:
"OROSZ MIHÁLY - KORSÓS MARISKA - JEGYESEK"...
Felmentek a szűk vaslépcsőn a tetőben elhelyezett irodai helyiségbe. Piros arcú fiatal gyakornok köszöntötte őket kollegialitást sejtető alázattal, János utasítást adott a telefonálásra, s bementek a sötét és cúgos tágas irodába, mely barna volt s elhanyagolt, de az alattuk levő mennydörgő zaj csak távoli morajképpen hangzott be hozzájuk.
- Barátom, igazán - mondta s újra mind a két kezét vállára tette barátjának Rassovszky. - A sors kezét kell látnom abban, hogy ma, éppen most, éppen az utolsó órában most találkozunk.
Megrázta a kis öreget s felkiáltott, némi meghatottsággal a hangjában, mert sorsszerűnek érezte, hogy ifjúságának barátjával tölti a döntő pillanat előtti perceket:
- János, János! - és a hangja remegett a belső izgalomtól, amellyel tele volt a melle.
János lehúzott szájszéllel mosolygott rajta. Szőke, lassan gyarapodó kevés bajsza nem takarta széles és rendetlen nagy szájának mozdulatait, csak a Kálmán forró felhevülése nem vette észre a kicsinyesen kicsinylő gúnyos rángásokat.
- Ülj le - mondta János, hirtelen kibuggyanó, kurta szavaival.
Kálmán nagyot lélegzett, eleresztette a vállát, felhúzta a szemöldökét pompás, intelligens szabású alacsony homlokára. Mintha megérezte volna az örök ellentétet, amely őt a tömzsi kun fiútól mindenkor elválasztotta, s amely mégis úgy összekapcsolta vele, hogy állandóan izgatta, forralta a vérét ennek a fiúnak a kivívandó őszinte becsülése.
János is leült az íróasztala mellé, s amint alacsony lábairól leszállt és a székben széles vállaival más emberré lett, kissé merev feszengéssel keresett az asztalon cigarettát, közben parányi szembogaraival lopva leselkedett többször a barátja felé elő-elővillanó gúnnyal, aztán megint szanaszét fordította a tekintetét, amelyet csak igen ritkán lehetett szembetalálni, ahogy szavaiban is ritkán volt egyenes és nem kerülgető.
- Parancsoljon, nagyságos úr - tartotta oda a cigarettáit.
- Köszönöm, inkább te az enyémből.
- Magad csináltad?
- Igen.
- Akkor inkább nem - mondta János, és belülről kiziháló nevetés rázta meg, s rossz kis, apró, barna fogait nem bírta soká eltakarni széles ajkaival.
- Ejnye, János, ejnye - mondta szeretettel Rassovszky. - Hát te csak megmaradsz a régi komisz fráternek, mi?
János, mintha bókot kapott volna, újra fölnevetett s nem felelt. A szón habozott, szokása szerint a szája többször megmozdult, meg elhallgatott, míg végre kibökte petyegő szóval.
- Nem szeretem a nagyon is egyéni ízléseket.
- Jó, jó, most jókedvemben találsz. Látod, hogy mennyire túl vagyok fűtve.
- Tán házasodunk, házasodunk?
- Á.
- Pedig nem rossz volna már pár százezer forintocskát hazahozni? - mondta erős, hangtalan nevetéssel János.
- Már megint bántasz! Tudom, mit akarsz mondani... Úgy látszik, egészen el van intézve a Vidovszky Marcsával való házasságom...
- Pedig sajnos még nincs elintézve?
- Mondom, hogy ne bánts. Hát az az ember vagyok én, aki "pénzért mindent"? Eh, hagyjatok békén az asszonynéppel. Én végeztem velük...
János mosolygott, valami jutott eszébe, de csak elhallgatott és rágta az ajkát.
- Beszéljünk másról - mondta Kálmán s felugrott. - Ma nagyon forró a levegő, ma ne kezdj ki velem, mert istenemre, megkapod a magadét.
- Miért? A Vezér nem paríroz eléggé?
Kálmánnak a fejébe ment a vér. Nem erre s nem effélére gondolt, hanem hogy nagyon is magasztos, nagyon is fölhevült hangulatban van. S most ez a sunyi és belerúgó célzás arra, hogy reggel óta ott strázsálja a Vezért a titkár szobájában...
Szigorúan nézett a másikra, csodálkozva és kutatva.
Ki is ez az ember?
Mi köze is van neki ehhez az emberhez, akit valamikor egy zseni hordozójának nézett, akiből nagy dolgokat várt és rendkívüli lelki kvalitásokat... Ez a kis alamuszi itt leselkedik utána, s itt piszkálódik szemtől szembe... Lángoló arccal hallgatott, s az is megérzett valamit, mert önkéntelenül elbújt előle, lehajlott, hogy a földről valami leesett írást fölvegyen. A háta szinte púpos volt a rövid nyakával, a válla széles, mint egy díjbirkózóé, de a karja rövid, mint a lába, s a homloka kiszögellő, nagy, konok. Ezt, ezt a gyerek előtt annyira imponáló nagy fejet nézte a zseni fészkének, mikor kisdiák fejjel Büchneren vitatkoztak, akit véletlenül János hamarább olvasott, s ezzel fölényt szerzett magának előtte.
- Csak konok egy jószág vagy te, János - mondta kissé megenyhülten. Valahogy egy pillanat alatt fontosságát vesztette előtte az ember. S most már érezte, miért beszélnek ők állandóan, ha éveken át egyszer-egyszer találkoznak, ugyanazon a diáknyelven, ahogy tíz éve, tizenöt éve beszéltek, azon a nyelven, amelynek minden szava arra van irányítva, hogy a másikkal szemben való tisztelettől mentesítse őket...
- De nem baj, János, nem baj... Most már legázollak öreg, a torkodra teszem a lábam, fiacskám... No ne haragudj - mondta, megijedve, mert érezte, hogy neki ma nem szabad így beszélnie. Annak, aki győz, akinek kezében van minden, annak jónak és gyöngédnek és irgalmasnak kell lennie a nemtelen baráttal szemben is. - Nem akarlak én bántani...
- Pedig nagyon meg vagyok ijedve - mondta János kunkutya kevély nevetéssel.
Kálmán hallgatott. Erre nem volt mit mondani. Nem volt helyén e percben a fölösleges szó. Ebben a pillanatban váratlanul s előkészítés nélkül komoly párbaj, életre szóló összecsapás tört ki köztük. Szemben találta magát a Múlttal, a jövő kapujában. A homlokán a csont dagadt ki, s az orra megfeszült, mint a lóé. Kalapácscsapással akart lesújtani, mint a gőzkalapács, amely abszolút erővel formálja mássá amire sújt... S bár szentül megfogadta, hogy senki előtt sem vall ki egy szót sem a nagy, a drága fölfedezéséről, érezte, hogy most egyetlen szót sem szólhat, csak azt, csak azt az egyet... S nyugodtan és halk előkelőséggel mondta ki:
- Megvan a titanit titka.
Merően nézett a barátja arcába.
Tudta, hogy János teljes mértékben honorálja a dolgot. Bizonyos volt benne, hogy mióta elárulta neki, hogy ezen dolgozik, azóta ez is azt csinálja. Ahelyett, hogy szétnézne a saját üzemkörében s felszedegetné a lába előtt heverő aranydarabokat, persze odarohant a szomszéd hegybe, ahol azt hallja, aranyat keresnek... Tudta, hogy most lesújtotta és összetörte... Nézte a szája vonaglását... Rossz ember ez mégis. Kicsi és rossz állat. Ahelyett, hogy osztozni tudna a nagy érzésben, a nagy boldogságban... Ezerszer elgondolta, hogy Jánost veszi maga mellé hadsegédnek, mert ennek a tudása, kitartása, szívóssága, pontossága, megbízhatósága szinte kiegészítője volna az ő robbanó, szakadatlan explodáló fantáziájának, de most látja, még idejében látja, hogy az választja el egymástól, ami összeköti őket: a fiatalságuk, az indulásuk közössége... Talán ő is úgy volna, ha ő maradt volna alól?... De nem. Annak, aki alól van, annak éreznie kell, hogy ő a gyengébb... s akkor tisztelnie kell azt, aki a fejére hágott... Ő szakadatlan, kiirthatatlan tisztelettel van mindenkivel szemben, a priori, aki eredményt ért el az életben, mert mindenkiről fölteszi, hogy a közönséges emberek méretein túlnőtt tehetségének köszöni a polcot, ahol áll...
János csakugyan irigységtől vonaglott, ha nem is olyan démonikus mértékben, s azzal adott könnyebbülést magának, hogy kicsinylően és hitetlenül mondta:
- Csak a titka?
- Csak.
- Kár... Gondoltam, hogy legalábbis az eredménye...
S újra fölnevetett, a vállai rázkódtak kurta nevetésétől.
- Az eredménye? - mondta Kálmán, és a hangjában ott remegett a biztos győzelem, tele tüdővel, tele gőzzel állott, s szinte a túlságos erő fojtotta vissza a hangját, a túlrohamos energia. - Az eredménye?... Az természetesen még messze van... De a titka, az itt van a nyitott tenyeremen... Itt...
- S hogy vesztegeted?... Remélem, legalábbis te leszel az öreg után a Vezér!
- Én.
János elvonta a vékony sárga szemöldökét a domborúan magas, nyúzottan sima homlokán, amelyen csakúgy feszült a bőr:
- Ennyit vártam is... Ennyi elismerést... a Centráltól...
- Bizony igen: én!... - s a mellére tette a kezét, és előrehajlott magas felsőtestével, a finom szabású zsakettjában, s a csokornyakkendője alatt csillogott a gyöngyházgomb. - Én bizony. Mert ennek a Centrálnak a mai Vezér volt az első alapítója. Mert ő volt az, aki most negyven éve - épp annyi idős volt akkor, mint én ma - a Társulatot megcsinálta. Centrálba olvasztotta a parasztkohókat és a kapakovácshámorokat. Mert ő volt az, aki egy országos nagy vállalatot csinált a maga furfangos ravaszságával és ügyes szerencsés kezével a Centrálból... Földet szerzett neki, az egész Érchegység minden vasértékét együvé hozta... De ezt a földet én ajándékozom igazán és végleg a Társulatnak... Mi az a százmilliónyi vastömzs, amely a hegyek mélyében csavarog, az egész világon, az öt földrészben valami 125 millió tonnát feltételeznek, amit ma, a mai eszközökkel ki tudnak bányászni, száz meg száz méter mélységbe leeresztett aknákkal, a föld alól... Én ezer meg ezer millió tonna vasércet ajándékozok az emberiségnek a föld színén... Itt. A lábunk alatt... Megint itt lesz a rómaiak, a kelták kora, mikor csak fel kellett emelni a hegy oldaláról a vaskövet, és tűzön piríthatták belőle a kövér, kilencven percentes vasat. Én a negyven százalékos, a harminc, a tizenöt százalékos vastartalmú kőzetet kiolvasztom, ha színig van titánnal, ha nem öt, de tizenöt, húsz, harminc százalék, ha akármennyi is benne a titánsav... Senki sem tudta eddig. A svédek vergődtek vele, Amerikában milliókat ölnek bele hiába. A titánvasérc abszolút értéktelen ma, a leghíresebb kohómesterek meg vannak ijedve, ha titánvasérchez érnek, mert nem bírják a módját, hogy ki lehessen olvasztani. Jön a nitráncyanid és ez abszolúte nem olvasztható, visszamarad a pestben, s a kohó medvét fog...
Nagy hévvel beszélt, a szája sarkán kis buborékok jelentek meg, s éles, hegyes orra, mint egy zászló lobogott. Az egész ember kigyúlt, a két keze hevesen dolgozott, s magas, acélosan sovány termete ingott ruganyos karcsú lábszárain.
- Persze, míg van elég titánsavmentes vasérc, addig nem olyan égető a szükség. De a Kereszten éppen most konstatáltuk, hogy már a tiszta vastömzs is legalább három százalék titánsavat kezd adni, s ha csak egy-két százalékkal erősebb lesz a titán benne, hát felhagyhatjuk az egész üzemet... Éppen jókor jövök én a magam felfedezésével, mert úgy imádkozunk, mint a dobsinaiak valamikor, hogy ments meg uram a titanittól, de az én vasárnapom után éppen úgy fogjuk áldani a titanitot, mint ők az antimont. A legáldottabb elem a titanit. A föld kérgének fél százaléka, vagy tán egy egész százaléka ebből van. Ebből vagyunk, mert az emberi testben is van és minden növényben van, a titánnitridet nitrogéntrágyához használjuk, egész Magyarországot el lehet látnunk a legolcsóbb és leghasznosabb műtrágyával, ezer haszna van a tiszta titánnak az orvoslástól kezdve a festékgyártásig. Ma Virginiából kell titánmágnesvasat és titánkarbidot hozni, amit ők tisztán a rutilból tudnak nyerni: én annyi titánt szolgáltatok, hogy az egész világot elláthatjuk ezzel az egy cikkel. Az elektromos lámpák gyártásához töméntelen titán kell, hát olyan piacunk lesz, ami veri a vasértékeket... Amellett az én vasam értékesebb, az én acélom szilárdsága és keménysége magasabb, az én öntött vasam dupla értékű a közönséges öntöttvassal szemben. Az én vasbányáim értéke megsokszorozódik, és az üzemi költségek évszázadokig a minimumra esnek alá...
János lesütött szemmel, hallgatta. Látszott az arcán, hogy unja és fárasztja a heves és lelkendező beszéd. Ez már megint a szertelen Rassovszky Kálmán, aki belelovalja magát az ideáiba, s akkor se lát, se hal, se él. Benne viszont szinte önkéntelen forrt valami ellenséges vágy, hogy gátat vessen ennek az ábrándozásnak, s egy villanásban felötlött a téma, amelyről biztos volt, hogy Kálmánt ki fogja zökkenteni sodrából.
Hirtelen fölkapta a fejét s szúrósan nézett Kálmánra. Mosolyogva.
- Igaz - szólalt meg.
Kálmán megállott s zavartan várt, megzavarva a beszédében. Egy pillanatban megérezte, hogy ő most, amint a Vezérigazgató számára elkészített értekezését föltálalja, kellemetlen egy figura lehet.
- Tudod, kit láttam a minap?
- Kit?
- No, nem dobog a szíved?... Illenék, hogy megérezd...
- Kit!
János várt, s aztán gúnnyal mosolygott, gúnnyal, mert éppen úgy nem vette komolyan barátja hajdani lázas szerelmét, mint a mai fantaziálását:
- Lórát.
Kálmán megrémült. Az arca elmeredt, a szemöldöke fölszaladt magasra, s a szeme kerekre nyíltak. Lassan elsápadt, az ajkai elfakultak s a nyelve megkövült.
- Lehetetlen... - suttogta. - Laurát... Hol?
- Rimaszombatban.
- Rimaszombatban!!... Mit keresett ő itt?
János vállat vont.
Kálmán nem mert kérdezni. Elfordult, végigment a szobán s leült egy székbe. Minden hősége és lelkesültsége a fagypontig leszállott, s a homlokán hideg verejték ütött ki.
- Laurát...
Fázott, összedidergett.
- És ezt éppen most kell mondanod... Éppen most kell... Most, abban a percben, mikor...
Összecsuklott s démoni erővel érezte magára rohanni a múltjának ezt a titkát. Lelkiismerete, mint tőr tövise jelent meg benne, ott szúrt a szíve táján, s egyre kínzóbb lett az érzés. Nagyokat lélegzett, sóhajtott, nyögött. Igyekezett úgy szenvedni, hogy a másik ember ne lássa, ne tudja meg egész kínját.
- Mit keres itt ő, a szegény, itt...
- Azt nem tudom - mondta János és vállát vonogatta -, én az utca túlsó oldalán láttam meg. Ő is meglátott és elfordult. Nem mehettem utána, mert az aligazgatóval voltam, aztán többször nem láttam...
- Laura... S hogy éppen ma, éppen most, hogy éppen ebben a percben kell a nevét hallanom... Ah!... Ő az egyetlen oka, hogy itt vagyok, hogy ez lett belőlem, ami lett... Hogy megindultam ezen az úton...
Felugrott és hevesen járkált. Suttogta és lihegte a szókat.
- A sors ellen nincsen oltalom... Nincs menekülés előle... Abban a pillanatban csap rá az emberre, mikor kell... Most kellett ezt nekem... hallani... tudni... ráemlékezni, hogy ő él... van...
Mélyet sóhajtott s az ajkát rágta.
János nem nézett rá. Az asztalán babrált.
- Hát iszen semmi közöd hozzá.
- Semmi.
- Diákszerelem volt... Ő férjhez ment, te meg...
- Férjhez ment... - mondta Kálmán rémülten.
- Hát nem tudod?
- Semmit sem tudok azóta róla... Semmit sem hallottam róla, mióta Debrecenből eljöttem...
- Azt se tudod, hogy tönkrementek?
- Tönkrementek!...
- Az apja öngyilkos lett.
- Öngyilkos... Az apja...
- És ő férjhez ment valami pincérhez.
- Pincérhez...
Mint az őrült, szaladgált le s fel. Leült meg újra felugrott. A homloka égett, a vér le s fel rohant benne.
- Hát mi közöd neked hozzá?
- Mi közöm!... Mi közöm!... Hiszen...
Elharapta a szót s a szeméből könnyet törölt ki.
- Ő volt az, aki erre az útra űzött. Hogy jutottam volna én különben arra a gondolatra, a tönkrement alföldi földbirtokos fia, hogy bányamérnök legyek... De menekülni akartam abból az egész világból... Új világot akartam meghódítani... érte... vagy miatta...!
- De hát... tíz éve annak a dolognak...
- Kilenc... Júniusban lesz kilenc.
- Nevetséges... Ki emlékszik olyan régi időre...
- Nincsen olyan éjszakám, hogy vele ne álmodjam.
- Á...
- Nyomorult ember vagyok... Becstelen... nyomorult...
- Nevetséges.
- Értsd meg... nekem kötelességeim vannak... vele szemben. És én elloptam magam előle... Kilenc év alatt milliószor gondoltam rá, és egyszer sem kérdezősködtem utána. Ha debrecenivel találkoztam, letagadtam, hogy valaha jártam ott. Ha debreceni hírt olvastam, elfordítottam a szemem. Még a város nevét se mertem kimondani, még az Alföldet se bírtam el. Még a magyarságomat is igyekeztem átoltani valami felvidékiességgel. El akartam szakadni a múlttól... De nem lehet... Megjelent abban a pillanatban, mikor a jogai követelheti...
Verejtékcsöppek ütöttek ki a homlokán. A nyelve kiszáradt.
- Mit keres ő Rimaszombatban...
Leült s eltakarta tenyerével az arcát. A tompa fásultságába belehallatszott a mélyről a gyár tompa, fel-felrohanó dübörgése, a gépek sikoltozása, csattogása, zúgása, mintha az ő belső szerveinek automatikus hangjai volnának. Az agya majdnem szétszakadt. Két tenyerével szorította halántékait, az ujjait összefonta nedves homlokán. Tudta, hogy meglátszik rajta a lelki összeroppanása, s reszketett, hogy a másik ember kitalálja, hogy belelát, hogy leleplezi.
- Szép asszony... - mondta János -, nem látszik rajta valami szegénység, vagy mi. Elég elegáns volt... Még azért bámultam rá, hogy milyen fess asszony...
- Megismert? - kérdezte tompán, rekedten Kálmán.
- Biztos.
- Rád nézett?
- Elfordult.
- Mosolygott?
- Ijedt volt... És félt... A szemét lesütötte...
- A nagy, sötét szemét...
- Kis kerek szalmakalap volt a fején, olyan csákóforma kalap, szalmából volt fonva valami szárnyféle rajta. Tavaly Grácban láttam ilyen kalapot egy nőnek a fején. Azért is emlékszem rá. Kék kosztümben volt, egészen fess volt...
- Sietett?
- Sietett.
- Megvénült?
- Dehogy, egész fiatalos, lányos. Olyan, mint egy lány. A vállát most is egy kicsit úgy felkapja... Szép asszony. Hosszú, vékony nyaka van.
- A fehér nyaka... Az aranyos barna haja...
- És...
- Ne beszélj róla... Ne beszélj róla... Minden találmányomat, mindent odaadnék, ha többet nem látnám... Ha többet nem láthatna...
Sötéten nézett maga elé... Mért is maradt ő itt... Magyarországon... Külföldre kellett volna mennie... Amerikába... Amerikába... vagy az idegen légióba beállani... Vagy még akkor golyót az agyába... S újra eltompulva meredt bele a gyár mennydörgéseibe...
Csíkos szélű sárga selyemzsebkendőt vett elő, s azzal törülte meg a homlokát.
- Hát mért félsz tőle?
- Félek?... - összeharapta az ajkát. - Nem... nem félek... Nem őtőle félek, hanem magamtól... Eh, ne beszéljünk róla...
- Nagyon kiábrándultál belőle - s Jánosban újra kitört az egészséges, bajtalan ember egyszerű, ziháló, gúnyos felnevetése.
Kálmán felemelte rá a kísérteties sápadt arcát, amely el volt torzulva, mint akit a vesztőhelyre visznek.
János most rajta felejtette a szemét. Lehetetlen volt meg nem látnia, hogy itt valami rettenetes dolognak kell lennie, amiről ő mit sem sejt... S eszébe jutott a selmeci éjszaka, mikor a szerelméről kezdett mesélni Kálmánnak. Hogy ordított ez rá, hogy elhallgattatta, hogy kifakadt a női nem ellen... S csakugyan, soha azóta nem beszélt vele nőről, lányokról, kéjekről, sohasem tudott semmit meg róla s asszonyhistóriáiról azóta... Mintha a nők helyett a munkába szerelmesedett volna bele... Nem. Itt valami titok lappang... Valami nem közönséges dolognak kellett köztük történni... hogy Laura, a debreceni egyszerű kis úrilány az egész életére kifizette a nemi vágyaiért...
S Kálmán érezte, olvasta a gondolatait, s remegett, mint az eb a korbács előtt, hogy egy szóval is célzást tegyen rá.
Kint a másik szobában a telefon csengett. Akaratlan arra figyeltek mind a ketten. A gyakornok egy perc múlva belépett.
- A Vezérigazgató úr kéreti a mérnök urat.
Rassovszky felugrott.
- Megyek.
Még egyszer megállott s tétovázott. Mintha azon gondolkodnék, egyáltalán menjen-e, vagy ne. Éljen-e, vagy ne vesse magát a legelső gépkalapács alá... Itt maradjon-e, vagy elutazzon a föld túlsó oldalára... Ne dobja-e a pokolba a találmányát, s ne álljon-e be lovásznak, vagy konyhaszolgának valahol New Yorkban...
- No, szervusz - mondta s kezet se nyújtott, elment.
- Ebédnél találkozunk. Szervusz - mondta János és gyanakodva, gondolkozva nézett utána, s mikor az ajtó már bezáródott Rassovszky mögött, csak akkor állott fel, akkor eszmélt rá, hogy ki kellett volna kísérnie.
(Folyt. köv.)