Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Családalapítás

Ambrus Zoltán: Családalapítás
IV.

Sipos Emil úr akkor este csak három mulatóhelyet látogatott meg, de arra gondolva, hogy vasárnap következik, amikor akár estig alhatik, a harmadik mulatóhelyen sokáig elidőzött. Csak reggel felé érkezett haza, miután előbb, egyedül üldögélve az egylovasban, kissé kapatosan, háromszor is elmondta valakinek, aki már csak mint vízió volt jelen:

- Isten veled, Teca, engem egyhamar nem látsz!

Vetkezés közben egy másik látomás jelent meg előtte, olyan hirtelen, mintha a süllyesztőből emelkedett volna fel: a fő bankszörny, akitől esti nyolc óra tájban, abban az izgalmas percben vált meg, amikor a legtehetségesebb tisztviselője a balkezével torkon ragadta, a jobbkezével pedig egy Browningot szegezett az orra elé.

A fő bankszörny szemrehányóan nézett rá, és szomorú tekintete ezt mondta:

- El tudtál hagyni, a legérdekesebb jelenetben!... És most sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem a felvonás végén?!...

- Fütyülök rád!... - felelt neki Sipos úr. - Hordd el magad, és az őszig ne lássalak!... De rögtön takarodjál, mert különben megtudod, hogyan szoktam elbánni azokkal, akik tolakodva figyelmeztetnek az adósságomra!

Levetette a mellényét, és olyan lendülettel hajította a lehető legmesszebbre, amelyet se a véralkata, se a fölhevültsége nem magyarázhatott meg eléggé. Ilyen lendületet csak a testi erő érzése, a zavartalan jókedv és a nagy elszánások adhatnak meg a karnak.

A mellény hatalmas ívben röpült a szoba másik sarkába, s a kísértet ijedten bújt le a süllyesztőbe.

Még öt perc, és Sipos úr már horkolt.

Olyan jót húzott a frissítőből, hogy délben még aludt, s csak arra ébredt fel, hogy mind erősebben kopogtatnak az ajtaján.

- Ki az? - kiáltott ki.

- Én vagyok - felelt Brunnerné, bedugva a fejét. - Bemehetek?

- Hát hogyne! Mi baj?

- Semmi baj, csak nagyon türelmetlen vagyok. Tudja-e, hogy dél van? Vagy már elfelejtette, hogy ma délre ígérte a választ?

- Nem én, nem felejtettem el, csak még nem vagyok egészen magamnál. Félig még alszom.

- Hát térjen magához! Úgyis már éppen ideje, hogy fölkeljen. Vagy estig akar aludni?

- Estig aludni? Bizony isten, nagy kedvem volna. Tökéletesen igaza van: estig kellene aludnom, hogy egészen kialudjam magam.

- Micsoda lelketlen ember maga!... Így játszani egy anya szívével!... Térjen már magához!... És feleljen gyorsan: igen vagy nem?!

- Ne legyen olyan ideges!... Hiszen nem felelhetek addig... kellő ünnepiességgel... amíg ásítok, amint láthatja... egyre ásítoznom kell!... Aztán, becsületszavamra, csak most tértem egészen magamhoz!... Hja, persze, maga türelmetlen!... Hát: igen!... Nem hallotta? Igen, igen, igen!

- Igazán?!... Jaj, maga aranyos!... Szeretném összevissza csókolni!...

- Csak tessék!... Sőt kérem!... Hadd menjen ki az álom a szememből egészen!... Nincs jobb ébresztő, mint két puha asszonyi kar!... Nincs az a vekker...

- Hát meg is tenném, ha már fenn volna. De így!... valaki benyithat...

- Eh, hát aztán?!... A leánya vőlegényét csak megcsókolhatja?!... Ezen a szent napon akár estig csókolózhatnánk!...

- Most már ne ezen járjon az esze, istentelen!... Hanem azon, hogy odaát, a harmadik szobában, van valaki...

- Aki most a Félszűzek-et olvassa!...

- Honnan tudja?

- Csak úgy gondoltam. Hallottam, mikor beszélték, hogy a Soma megvette neki.

- No és baj az, ha olvas? Ha majd asszony lesz, úgysem fog olvasni. Legalább remélem... Elég az hozzá, gondoljon arra, hogy minél hamarabb tápászkodik fel, annál hamarabb lesz boldog az a kislány, aki most még semmit se sejt...

- Igaza van, ne várakoztassuk tovább! Addig is, amíg felöltözöm, mondja el neki, hogy megkértem a kezét...

- Dehogy mondom!... dehogy mondom!... A világért sem!... Majd, hogy elrontsam ezt a szép jelenetet!... Hogy lefölözzem a meglepetését és az örömét!... De hiszen ezt magának kell neki elmondania!... Nem örül előre, hogy láthatja, amint kis menyasszonya arcán egyszerre csak felsugárzik a boldogság?!...

- Ne sírjon, Brunnerné lelkem, mert én is mindjárt sírok!... Nem képzeli, hogy milyen érzékeny természetem van!...

- Lássa, ez már beszéd!... Így szeretem én magát, amikor nem titkolja el, hogy akármennyire szeret mókázni, azért mégis van szíve!... Hát siessen, siessen, siessen!...

Mire az utolsó "siessen"-t kimondta, már az ajtónál volt.

A szobaúr, mikor magára maradt, megdörzsölte a szemét, kiugrott az ágyból, lemosta magáról a mulatóhelyek füstjének és italainak meg Teca pacsulijának az emlékét, aztán, tisztálkodás közben, egy kissé elmélázott.

- Az én házasságom - elmélkedett, miközben a fogát kefélte - rezon-házasságnak a legjobb akarattal se mondható, az édes testvérem se mondhatná, hogy az. De, édes Istenem, hány ember van, aki veszedelmesebb uzsorába is belemászott valaha, és azért ma is vígan szaladgál az utcán!... És ki tudja?!... Minden házasság csupa rejtelem, még az is, amelyik csupa szépet ígér... sohase tudni, mi lesz belőle. Mindenesetre, nap-nap után kötnek házasságot olyan körülmények között is, amelyek több bajjal fenyegetnek, mint az a rózsaszín szegésű, barna felhő, amelyik az én fejem fölött borong. Sohase légy büszke, és sohase mondd, hogy a tied a legrosszabb házasság a világon!... mindig találsz rosszabbat is. És a legrosszabb házasság sem olyan nagy szerencsétlenség, amilyennek a bölcsek mondják... mert a legrosszabb házasságnak is megvan az a jó tulajdonsága, hogy: ha nem akarom, nem tart örökkön!...

Mialatt a haját fésülgette, az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen egészen csinos fiú, aki a szépen kiöltöztetett Hellácska társaságában igen jól fog festeni a hajón, újdonatúj útiruhájában, admirálsipkával a fején.

- Az az egy bizonyos - biztatta magát -, hogy szép, nagyon szép utat teszünk a tengeren, ha nem is éppen jachton, hát a legjobb gőzösön, az első osztályon, ahol minden csupa kényelem! És aztán?... Ha majd hazajövünk?... Eh, mit aztán?!... Utánam az özönvíz!... Ki láthat a jövőbe?!...

Mikor benyitott Brunnerék ebédlőjébe, már csak arra gondolt, milyen nagyot fog nézni Hellácska, most mindjárt, amint azzal kezdi, hogy megcsókolja a kezét.

Egy félóra múltán Brunnerék lakásában nagy lárma támadt. Szidi néni, aki minden vasárnap Brunneréknál ebédelt, megérkezett a fiával, a Fáni már az ajtóban lelkendezve beszélte el nekik a nagy újságot, de Tilla is kirohant, és hogy túlkiabálja a Fánit, aki nem hagyta a jussát, acsarkodni kezdett:

- Mit szól hozzá, Szidi néni?!... Micsoda meglepetés!...

Szidi néni sápítozott, Soma olyan csataordításokat hallatott, mint egy sziú indián, s megjelent az előszobában, a vendégeket fogadni, Brunnerné is, az örömtől könnyes, vörös szemmel és telesírt zsebkendővel a kezében.

- Milyen boldog lesz az én szegény öreg Lipótom!... - mondta. - Hogy éppen most nem lehet itthon!...

- Szegény nővérem, ezt már megszokhattad volna! - felelt Szidi néni.

- Hja, ilyen az élet! - jegyezte meg Soma. - A boldogság sose tökéletes!