Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Családalapítás
Még egy utolsó kísérletet tett rá, hogy a bankszörnyeknek szentelhesse a figyelmét. De ezek már olyan messzire voltak tőle, hogy csak éppen búcsút inthetett nekik.
Különben is, hallotta, hogy Brunnerné a konyhában nagyban konferál a Fánival. Ebből kitalálhatta, hogy nemsokára szerencséje lesz a háziasszonyához.
Csakugyan, alig pár perccel azután, hogy a leányok elvonultak a rokonaikkal, az előszobába nyíló ajtó felnyílt - nem egészen, csak kacéran, igen kevéssé -, és Brunnerné bedugta rajta a szép szőke fejét.
- Nem zavarom? - kérdezte a lakóját, mikor a pillantásuk találkozott.
- Maga? Maga sohasem!... - felelt a lakó.
A háziasszony előbújt s betette az ajtót.
- Azt hittem, dolgozik - mondta, miután rápillantott az íróasztalra, melyen semmi nyoma se volt a szellemi erőfeszítésnek.
- Nincs olyan munka, amelyet abba ne hagynék, amikor magát láthatom - udvariaskodott a lakó, és kezet csókolt a szép asszonynak.
- Hát, szépen beszélni, azt tud!... - szólt Brunnerné, félig elismerő, félig panaszkodó hangon.
Eközben belemélyesztette az öt ujját az előtte ülő fiatalember dús hajába... egy kicsit ott is felejtkezett, mintha jólesnék az ujjainak ez a fürdőzés... aztán kihúzta a kezét a sűrű fekete hajból, és barátságosan megpacskolta a szobaúr arcát. Ami csak azt jelenthette, hogy: a lakónak sok van a rovásán, de azért mégse haragszik rá nagyon.
A lakó megfogta a nyájaskodó kezet, még egyszer megcsókolta, és mintha hamarjában nem akart volna megválni a gyűrűtlen, kövér ujjaktól.
De a háziasszony nem akarta még jobban elkényeztetni a szobaurat. Kiszabadította a kezét, tekintete, melyből előbb barátság és elnézés sugárzott, egyszerre komollyá vált, elhúzódott a fiatalember közeléből, s otthoniasan helyezkedve el a lakó egyetlen bőrszékében, így szólt:
- No, ne ostobáskodjék, hanem beszéljünk komolyan. Hát, mondja, gondolkozott a dolgon?
A szobaúr is elkomolyodott.
- Gondolkozni gondolkoztam - felelt. - De nem lettem okosabb. Amint tegnap is mondtam: nem tagadom, nagy kedvem volna hozzá, de, lássa, az elszánás... az már nem olyan könnyű!
- Ugyan, mért ne volna könnyű? Hamarjában nem kaphat maga több hozományt, mint amennyit Hellácskával, még akkor se, ha egyebet se csinál, csak ez után jár. És magának, Sipos úr, csakúgy kell a pénz, mint nekünk. Magának is vannak apró adósságai, ha ezek nem is macerálják annyira, mint bennünket... és magának is jólesnék, ugye, egy kis szünetet tartani a robotolásban, elutazni hat hétre... vagy amennyi szabadságot kap... egy kicsit költekezni is egyszer... egy kis világot látni... van-e szebb dolog a világon, mint a nászutazás, egy tizenhat esztendős, gyönyörű kis feleséggel, ha ez hatezer koronát visz erre a kirándulásra?! Gondolja meg, ha most azt mondja nekem, hogy: igen, mához öt hétre már megvan a pénz!... Még a napokban megtartjuk a kézfogót, és beszerezzük a szükséges írásokat, attól fogva pedig, hogy ez megvan, már nem sok idő kell az esküvőig. Az esküvő napján Brunner kézhez kapja a tízezer koronát, ebből hatezret nyomban leolvasunk a maga kezébe, a másik négyet pedig megkapja tőlünk apránkint, mihelyt egy kicsit jobbra fordul a sorsunk.
- Ez mind igen szép volna, de hogy a legelején kezdjem, a számításnak mindjárt az alapjában is van egy kis hiba. Mert én nem tartom olyan bizonyosnak, mint maga, hogy az öreg Tinka néni az esküvő napján csakugyan le fogja szúrni a tízezer koronát.
- Az egészen bizonyos. Amilyen konok ez a vén Tinka, olyan becsületes. Amit ő egyszer kimondott, az szentírás. Ha megfeszülünk, akkor is hiába kérünk tőle ezer vagy akár csak száz koronát is, de megmondta a férjemnek: "Öcsém, Hellácska esküvője napján a tízezer korona a kezedben lesz!"... és erre mérget lehet venni. Különben, nézze, lelkem, Sipos úr!... ha maga bennem kételkedik, mihelyt komollyá válik a dolog, az öreg Tinka szívesen megírja ezt magának, akár kötelező levélben is. Ha pedig őbenne kételkedik, hát úgy lesz, ahogy az uramnak a vén Tinka megígérte: deponálja a pénzt egy bankban, elküldi magának a pénz átvételéről szóló írást, az esküvőre feljön Pestre, kiveszi a pénzt a bankból, odaadja az én öreg Lipótomnak, és...
- És az ura nem adja ide nekem a hatezer koronát se, hanem ezzel is adós marad...
- Már hogy merne ilyet tenni?!... Hogy maga a templomból kijövet mindjárt a faképnél hagyja a leányunkat?!... Ilyesmit nem tesz egy szülő, akármennyire kell neki a pénz. Hiszen elég szomorú az is, hogy másképpen sehogy se tudunk segíteni magunkon, csak úgy, hogy a gyermekünktől kérünk kölcsön, abból, amit az egyetlen gazdag rokonunktól kap hozományul!... De hogy olyat csináljunk, amiből botrány lehetne... és ami szerencsétlenné tehetné az édes kis leányunkat?!... ugyan, mit képzel?!... Különben is, ugyancsak rosszul járnánk, ha okot adnánk rá, hogy maga ilyen botrányt csinálhasson, mert ebből csak az lenne, hogy az öreg Tinka rögtön visszavenné a tízezer koronáját.
- Hiszen csak tréfáltam. Ha komolyan kell beszélnem, hát tudja, lelkem, Brunnerné, nekem nagyon tetszenék Hellácska is, a hozomány is, az is, hogy a hatezer korona ilyen hamar megkapható, nekem csak a házasság nem tetszik.
- Szóval: nem?
- Azt nem mondom. Csak még habozok. Minden nagyobb kellene: a pénz... a gyorsaság... a szép kis feleség meg a legjobban... de a házasságra semmi szükségem.
- Aztán mért irtózik annyira a házasságtól?
- Nagyszerű!... Hát azért, mert a házasság nem okos embernek való!... Nem mondom, az eleje, az igen szép... csakhogy a házasság sokkal, de sokkal tovább tart, mint a mézeshetek. Mondja, kérem, mi szüksége van egy okos embernek arra, hogy minden kényszerítő ok és minden komoly cél, például százezrek vagy a millió nélkül, szabad akaratból, mondhatnám: csak úgy, tréfából, a nyakába vegyen egy asszonyt, aki egy egész életen át ott fog ülni a feje búbján, rágni fogja a fülét, szekálni fogja éjjel-nappal?!...
- Nem minden asszony ilyen.
- Ahány van, mind szekálja a férjét, mihelyt ez egy másik nőre is ránéz... ha csak éppen rápillant is... vagy mihelyt a férj nem tud annyi pénzt szerezni, amennyi az asszonynak kellene. De ha mindjárt az Isten földreszállt angyala volna is, akit elvettem: mi szükségem nekem arra, hogy egy nő örökösen ott kucorogjon a hátamon?!... és egy lépést se tehessek anélkül, hogy erről előbb tanácskoznom ne kellessen vele, hogy ne kellessen előbb elhelyeznem az asszonyt, mihelyt egy arasznyira ki akarok térni a rendes kerékvágásból, mihelyt ki akarok nyújtózkodni egy kicsit?!... hogy ne pihenhessek, mikor neki mehetnékje van, és ne moccanhassak, ha ő nem akar kimozdulni a házból?!... Mi szüksége erre egy okos embernek, ha nem púpos, sánta, öreg vagy beteg?!... Nő annyi van a világon, hogy az ember akármiben megszorulhat, csak nő dolgában nem szorulhat meg soha!... Hát akkor minek megházasodni?!... Házasodjék meg az, aki másképpen nem juthat hozzá nőhöz!
- Nono. Mégiscsak más az a nő, akit el lehet venni, meg az a másik fajta, amelyikben a fiatalembernek egy darabig olyan nagy a választása!... Aztán, láttam én már sok embert, aki szóról szóra úgy beszélt, ahogy most maga, és utóbb mégis megházasodott, csak azért, hogy gyerekei legyenek.
- Ez velem is megtörténhetik, de erre még ráérek.
- Mért nem beszél egészen őszintén? Nem haragszom én meg, ha el is árulja, hogy tulajdonképpen mért húzódozik?!... Vagy én mondjam meg? Jól van, megmondom. Maga csak azért nem akar beleharapni abba, ami magának is kétszeresen kívánatos, mert a legrosszabbakat gondolja rólam, és azt hiszi, hogy Hellácska is csak olyan feleség lesz, mint az anyja. Pedig Hellácska másféle, mint én... sokat örökölt az apja hideg, nyugodt józanságából... vigyáztam is rá...
- Nézze, Brunnerné lelkem, én erről nem beszéltem, és nem is igaz, hogy ez tesz habozóvá...
- Nagy hálátlanság is volna, és igazán megszomorítana vele, ha azért nem akarná elvenni Hellácskát, mert engem ilyennek vagy olyannak gondol... Kétszeres hálátlanság. Mert ha én Hellácskát magának szánom, ezzel olyan ajándékot adnék magának, hogy megcsókolhatná érte a kezem. Hellácska igazán boldoggá tenné magát. Majd meglátja, akár maga veszi el, akár más, Hellácska nagyszerű, pompás, édes asszonyka lesz, hű feleség, jó anya... ne nevessen, ha van hű feleség a világon, Hellácska az lesz. Sohase fogja megcsalni a férjét... már tudniillik, ha olyan férje lesz, mint maga... mert öreg vagy beteg ember mellett... édes istenem!... de magát soha!... Lássa, a másikért, a kicsiért, már nem merném a tűzbe tenni a kezemet, pedig az is az enyém!... és még egészen gyerek... De az már sokat örökölt az én meggondolatlanságomból... Hanem Hellácska!...
- No igen, mert most nem a kicsit akarja férjhez adni, hanem a nagyot. És egy pár esztendő múlva azt mondaná, nem tudom, kinek: "Ne ítéljen a nagyobbik lányomról, aki egy kissé kacér asszonyka... Tilla, ez egészen más!"... Különben csak tréfálok, és én magam is csak a legszebbet gondolom Hellácskáról. Hiszen ha nem így volna, akkor most nem kellene haboznom, hanem megmondanám nyíltan, hogy erről nem lehet szó.
- Hát mi teszi habozóvá?
- Ezt ugyan kitalálhatná. Hát a fődolog! Minden földi dolognak a legnagyobb bökkenője! A pénz! Aminek jelen kell lennie minden gondolatunkban! Amiért nem elég reggel és este imádkozni, hanem verekedni is kell, alkudozni, tűnődni, tanakodni, tépelődni folytonosan, szünet és pihenés nélkül! Maga úgy beszél, mintha csak egy szép kirándulásról volna szó. De hiszen a feleséget is el kell tartani! Mégpedig egy egész, hosszú életen át. Csak nem hiszi, hogy erre elég az a hatezer korona?!... mert a többi négyre előre keresztet vetnék... a maga örege sokkal malőrösebb ember, semhogy erre számítani lehetne. Nos hát, hatezer korona, ennyi ugyan hamarosan elfogy!... Megvallom, nem is takarékoskodnám vele, hatezer koronával nincs mit elkezdeni, és hatezer koronát nem érdemes nagyon kicsi havi részletekre elaprózni... ezzel se előre, se hátra... És ha a hatezer koronát hamarosan elköltötte az ember, hogy legalább egy kis ideig szépen éljen, mi lesz aztán? Itt van egy tizenhat esztendős asszony, akiről gondoskodni kell kilencvenhat esztendős koráig. És az még nem a legtöbb, amibe egy asszony belekerül, amit rá kell költeni, a legtöbb az, amit később nem lehet megkeresni az asszony miatt. Akkor aztán szépen vagyunk!... Hát ezen csak van mit habozni, ugye?
- Ej, maga máris szépen keres. A többi magától is megjön. És Hellácska nem akadályozná magát semmiben. Nincsenek igényei, beérné azzal, amijök lesz. Ha mindig arra kellene gondolni, mi lesz nyolcvan év múlva, sohase házasodhatnék meg senki.
- Hát nem is az a legsürgősebb dolog, hogy az ember megházasodjék. Inkább ez legyen a legutolsó, amikor már semmi okosabb nem jut eszébe az embernek. És nézze, szívem, Brunnerné!... de ne haragudjék még!... én azt sehogy se tudom megérteni, hogy Hellácskának a férjhezmenetele mért lett magának ennyire sürgős, csak úgy egyszerre!... Meg tudom ezt érteni ott, ahol baj van a háznál...
- Jesszus Mária! Már hogyan ejthet ki ilyesmit a száján?!...
- Ne értsen félre. Ha én nem volnék egészen bizonyos abban, hogy Hellácskának semmi baja a világon, nem említettem volna ezt... de nem is beszélgetnénk ennyit a dologról, hanem az első szavára azt feleltem volna magának: "Jó asszony, kereskedjék másutt." Végre is, úriember vagyok, vagy mi!... nem igaz? De éppen azért, mert tudom, hogy Hellácska akármeddig várhat, nem értem ezt a lázas sietséget, hogy maga huszonnégy óra alatt követeli tőlem a választ, hogy még csak egy pár hétig se akar várni a feleletemre, pedig az ilyesmit jobban meg szokta fontolni az ember, az ilyesmin érdemes eltöprengeni. Hellácska még csak tizenhat esztendős, más anya nem is adja szívesen férjhez a lányát, amíg ez ennyire fiatal. És Hellácska olyan csinos, hogy bizonyára férjhez fog menni, mégpedig hamarosan. No és ha maga egészen nyugodt lehet afelől, hogy Hellácska nem marad pártában, hanem egykettőre ki fog röppenni a szülői házból: mért fáj a maga feje amiatt, ha ez nem a jövő hónapban fog megtörténni, hanem csak egy vagy két év múlva?!
- Már elmondtam, maga előtt nem csinálok titkot ebből sem. És ha egy délelőtt itthon maradna, aztán végighallgatná, hogy mit felelgetek azoknak, akik egész délelőtt nyomkodják a csengőt, nem kérdezgetne tovább, hanem mindent megértene. Nézze, mindenhez hozzá lehet szokni, csak egyetlenegy dolog van a világon, amit nem lehet megszokni soha: azok az apró, garasos adósságok, amelyekért folytonosan zaklatják az embert!... Persze, mit tudja még maga, hogy mi az?!... Úgy irigylem, mikor hallom, hogy azt mondja a suszterinasnak: "Mondd meg a gazdádnak, hogy akassza fel magát, és elhordd magad, mert mindjárt úgy röpítelek ki innen, hogy mire leérsz a lépcsőn, palacsinta lesz belőled!..." Bár én is még csak itt tartanék!... De nálam már kétségbeejtő az állapot. Nálam már megszűnt a gorombáskodás, megszűnt a humor és megszűnt minden. És, lássa, egész délelőtt szégyenkezni a cseléd előtt, az semmi, zsebrevágni a szolgák meg a pénzbeszedők gorombaságait, még ez is hagyján, de folyton-folyvást hazudozni: "Jöjjön holnap este!... holnap este bizonyosan megkapja!"..., mikor az ember bizonyos benne, hogy holnap este bizonyosan nem kapja meg: ebbe már bele lehet őrülni. Én edzett asszony vagyok, sok mindent ki kellett állanom, sok mindenen túl kellett tennem magamat, de ezt nem bírom ki, nem bírom tovább, megőrli az idegeimet, megöregít, belekerget az öngyilkosságba. És emellett folytonosan arra kell gondolnom, hogy mindent ki lehetne fizetni rongyos kétezer koronával, a kétezer koronáért pedig csak egy levelet kellene írni!... tudatni az öreg Tinkával, hogy Hellácska férjhez megy, a jövő hónapban meglesz az esküvő... aztán egyszerre kinn lennék a pokolból... lehetetlen mindig erre nem gondolnom, és ha egyre csak ez jár az eszemben, akkor, mondja, megállhatom-e, hogy nyugodtan, türelmesen, összetett kézzel várakozzak, még nem tudom meddig?! Mintha egy pénzzel teli ládán ülnék, melynek csak a kulcsát kell megkeresnem, hogy kifizethessem mindazt, amiért egy nap tízszer szemtelenkednek velem. És amióta eszembe jutott, hogy: "Nini, milyen könnyen segíthetnék így magamon, mindnyájunkon!"... azóta nincsen nyugodalmam. A várakozásnak amúgy sem volna sok értelme... Hellácska már régóta nagy leány... de az én körülményeim közt a várakozásról nem is lehet szó. Hellácskának minél hamarabb férjhez kell mennie, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, mintha a legnagyobb bajban volna. Jobban szeretném, ha maga venné el, de ha maga hamarjában nem tudja elszánni magát arra, amit sohase bánna meg: hát majd elveszi más. Attól nem félek, hogy sokáig kell keresgélnem olyan valakit, aki vállalkozik és akit el lehet fogadni.
- Ne siessen annyira!... még nem tartunk itt. Először rám gondolt, s velem még nem fejezte be a tárgyalást. Egy szóval se mondtam, hogy nem veszem el a kisleányt, csak azt mondtam, hogy még habozok... aminek könnyen "igen" lehet a vége. De szeretném, ha addig is, amíg elszánhatom magam akár az "igen"-re, akár a "nem"-re, megmondana nekem egyet-mást őszintén.
- No, hallja!... Hiszen egyebet se csinálok, csak a legnyíltabban felelgetek a kérdéseire!...
- De még volna egy pár kérdésem.
- Például?
- Például, mért éppen rám gondolt először?
- Erre nemcsak egy okom volt. Hol kezdjem? Hát először is, az után, amit már hallott, elképzelheti, hogy én csak olyan valakivel állhatok szóba, akivel meg lehet egyezni. Azok az atyafiak, akik így beszélnének: "Mit? A kislány tízezer koronát kap? Akkor hát ide mind a tízezer koronával!..." - az ilyen garasos fráterek, ugye, nem kerülhetnek szóba?! És lássa, ha nem sietnék, még az is megtörténhetnék, hogy Hellácska egy félév vagy egy év múlva fölszed valahol egy ilyen atyafit! Magával ettől a veszedelemtől nem kell tartanom, hiszen régóta tudom, hogy maga gavallér. Aztán, magának kellett először az eszembe jutnia azért is, mert magának nyugodt lélekkel adnám oda a leányomat. Ne gondolja, hogy nekem nem fáj, ha meg kell rövidítenem, ki kell fosztanom a tulajdon gyermekemet... hogy meg kell dézsmálnom a Hellácska hozományát, és abból, ami csak az övé, négyezer koronát el kell vennem tőle magunknak, mindnyájunknak... Hát, ha már ennek mégis meg kell történnie, legalább azzal akarom kárpótolni, hogy olyan férjet keresek neki, akire bátran rábízhatja a sorsát: ép, erős, egészséges embert. Tudja, ebben egy ilyen fiatal leány könnyen csalódik, mért ne váljék hasznára az, hogy az anyja tapasztaltabb, mint ő?! És, Isten neki, elárulom azt is, amit talán a legelőször kellett volna mondanom!... Hellácska nagyon vonzódik magához... annyira vonzódik, hogy egy idő óta gyanakodva, szinte féltékenykedve nézeget rám. De ezt ám nem azért mondom el, hogy visszaéljen vele!... és, ha nem veszi el, elkezdjen legyeskedni körülötte!... Úgyis eléggé nyugtalan vagyok azóta, amióta észrevettem, hogy Hellácska milyen túlságosan érdeklődik maga iránt... hiszen már attól kellett tartanom, hogy leselkedik rám!... Még csak az kellene, hogy maga azt mondja nekem: "Én nem vehetem el, vagy inkább: nem akarom elvenni... menjen férjhez a kislány valaki máshoz"... és aztán ne hagyjon neki békét!... Akkor igazán nem maradna más választásom, mint hogy felmondjam a szobát, és egyikünk jobbra, másikunk balra... pedig tudja, hogy nem szívesen tenném...
- Ezzel még várhatunk egy kicsit. Maradjunk csak annál, hogy Hellácska vonzódik hozzám. Eszerint azt hiszi, hogy a kislány szívesen hozzám jönne feleségül?
- Hellácska olyan engedelmes kislány, hogy ahhoz megy férjhez, egy szónyi ellenvetés nélkül, akihez akarom... akit én választottam ki neki férjül. Ezt rámbízhatja.
- Jobban szerettem volna, ha egy kicsit lelkesebben felel.
- Még biztatóbban?
- Például így: "Ojjé, de milyen szívesen!"
- Pedig azt is mondhattam volna, hogy: "Ojjé, de milyen szívesen!..."
- Hátha téved? Hátha a kislány csakugyan leskelődött és észrevett valamit? Hogy megcsókoltam magát vagy megcirógattam az arcát?
- No, ez igazán nem okozhat magának fejfájást. Mihelyt tudatom vele, hogy maga megkérte a kezét, minden gyanúja eloszlik. Még ha észrevett is valami effélét, azt fogja hinni, hogy rosszul látott, tévedett, álmodott. A legrosszabb esetben is eloszlatja a kételkedését az, hogy maga őt megkérte, és hogy én rábeszélem őt erre a házasságra.
- Ez valószínű. De van még egy kérdésem. Ez a... megígérem... legutolsó kérdésem a jövőre vonatkozik. Mert a jövőre is kell gondolni, ugye?!... minden eshetőségre, nem igaz?!...
- Hogyne!
- Hát gondoljunk arra az esetre is, amire minden házasságkötésnél gondolni kellene, hogy a házasságunk nem lesz boldog... hiszen a legtöbb házasság nem sikerül!... még a félig-meddig tűrhető házasság is kevés. Tegyük fel, hogy a mi házasságunk sem lesz az a kivételesen szerencsés eset, amely ennek a szerencsétlen intézménynek még egyre csalogat híveket és áldozatokat... nem lesz a századik, a legjobb eset, hanem a kilencvenkilenc egyike. Pár év múlva, talán még hamarább, Hellácskával arra a meggyőződésre juthatunk, hogy csalódtunk egymásban. Ehhez nem kell sok. Egyik férfi sem az az ideál, akinek a feleség a férjét óhajtja, nekem is tűrhetetlen volna, ha észrevenném, hogy Hellácska nem szeret annyira, mint amennyire a feleségemtől megvárnám. Tegyük fel, hogy maga jó próféta és Hellácska sohase fog megcsalni... bár, lássa, megvallom, én még ebben sem vagyok egészen bizonyos... de tegyük fel, hogy hű marad hozzám. Csakhogy ettől még nagyon kiállhatatlan feleség lehet valaki... és még az az asszony is, aki nemcsak hogy hű az urához, de emellett csinos, a szerencsés óráiban kedves is, gazdag mindenféle polgári erényben és egyébként jó lélek, pokollá tudja tenni a férje életét, ha egy kicsit igyekszik ezen, vagy nem eléggé eszes. Márpedig én nem vagyok az az ember, aki akármibe belenyugszik, aki okvetetlenül megeszi azt, amit megfőzött. És Hellácska is mást gondolhat, már hamarosan... hiszen olyan fiatal!... még egészen gyerek!... Szóval könnyen meglehet, nem sok idő múltával Hellácska is, én is, ott fogunk tartani, hogy: már nem szeretjük egymást!... Mi lesz akkor?
- Hát elválnak. És akkor megint szabad ember lesz. Vagy ez a kérdés a hozományra vonatkozik?... Ezt nem fogja visszakérni senki... akár írásba foglalhatjuk...
- Nem ezt akartam kérdezni, bár ezt a kérdést sem ártott egyszer s mindenkorra tisztázni... Hanem... mit ér el ezzel a házassággal, ha Hellácska egy-két év múlva elvált asszony lesz?
- Hát inkább elvált asszony, mint vén leány. Nem mintha attól félnék, egy pillanatig is, hogy Hellácska a nyakamon maradhat, abban bizonyos vagyok, hogy Hellácska férjhez menne, mégpedig igen hamar, akkor is, ha nem siettetném a férjhezmenetelét, és nem avatkoznám bele, hogy kit választ a kérői közül. De neki is jobb, ha semeddig se várakozik, hanem már a jövő hónapban férjhez megy, nekünk, a szüleinek is. Hiszen nem titkoltam el, hogy a pénz teszi, ha ennyire sürgetem a dolgot!
- Csakhogy éppen azért, mert Hellácska találhat kérőt, mind a tíz ujjára, olyat is, aki szívesen vállalkozik azonnal, nem gondolja, hogy jobb lenne, ha a kislány olyan valakihez menne feleségül, aki nem válik el tőle semmi esetre, még akkor sem, ha Hellácska megcsalná?
- Ezt rám bízhatja.
- Akkor rendben vagyunk. Kivált ha abba is belenyugszik, hogy ne most rögtön feleljek, hanem holnap délben. Ez csak nem nagy idő?
- Jól van, holnap délig még várok.