Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Családalapítás

Ambrus Zoltán: Családalapítás
II.

Az előszobából beszélgetés hallatszott be hozzá.

Hallotta, hogy Brunnerné, a háziasszonya, azt mondja odakünn, nyilván a leányainak:

- Ezentúl pedig csend legyen, mert én most egy órácskáig szundikálni akarok!... De igazán vége legyen a lármának, mert ha felzavartok, olyan dühös leszek, mint egy anyatigris az állatkertben. Különben, legyetek szívesek megmagyarázni, mit ültök itthon egész nap?! Mért nem mentek sétálni ebben a szép időben?!

Hallotta, hogy Hellácska azt feleli az anyjának:

- A Szidi nénit várjuk. Azt ígérte, hogy félnégykor eljön értünk a Somával, és elvisz bennünket a kávéházba, aztán meg moziba.

És hallotta, vagy öt perccel később, hogy a két lány halkan alkudozik az előszobában, a lakás ajtaja előtt.

Odasettenkedett az előszobába nyíló ajtóhoz, a kulcslyukhoz illesztette a fülét, és sikerült megértenie minden szavukat.

- De örökre nekem adod és nem lopod vissza, mint a múltkor a parfümödet? - suttogta Tilla.

- Ha mondom, hogy örökre!... - bizonygatta Hellácska.

- Hát jól van, de ha most is megszeged a becsületszavadat!...

- Ne kotyogj annyit, hanem menj már!... Este akarod elhozni?...

- Hiszen megyek már!... Még ráérsz a Sipos úrral csókolózni!...

- Csitt, te szemtelen, még meghallja!... Aztán a Jaulusz Pólihoz menj ám!... Mert nekem az a vacak sütemény, amit a Halavácsnál kapsz, nem kell, hiszen tudod!...

- Tudom, tudom!... Azt is, hogy mért küldesz a Jaulusz Pólihoz!... Mert amíg onnan visszajövök, abba háromnegyed óra is beletelik...

A szobaúr, mióta meghallotta Brunnerné szavait, már csak arra figyelt, hogy mi történik odakünn. És egyre figyelmesebb lett.

- Nini! - gondolta. - Hellácska már jobban számontartja a minden szombat délutáni merényletet, mint én magam!... Tessék, erről majdnem megfelejtkeztem!...

Még egy kis susogás, aztán az ajtó odakünn becsapódik, Tilla léptei kopogni kezdenek a folyosó kövezetén, alakja elsuhan a szobaúr két ablaka előtt, és egy pillanatig mély csend.

A szobaúr ekkorra már lassan, óvatosan - hogy az ajtónyílás neszét odaát, a másik oldalon, Fáni, a mindenes, a konyhában ne hallja meg - egészen feltárta az ajtaját. Most, még valamelyes óvatossággal, mert lábujjhegyen, de már nem rejtőzködve, kiront az előszobába... és mikor Hellácska a lakás ajtajától egy kis mélázás után visszafordul, az ebédlőjük felé, egyenest a veszedelemnek megy. A leselkedő szobaúr, olyanformán, ahogy az arkansasi lókötő fogja el a csikót, lasszót csinál a karjából, s ezzel az erős hurokkal egyszerűen berántja, berabolja a kislányt a szobájába. Mikor már benn vannak, az el nem foglalt kezével a lehető legnesztelenebbül beteszi az ajtót... aztán minden szó nélkül összevissza ölelgeti, csókolgatja, szorongatja Hellácskát, ahol éri. A kislány védekezik, ahogy tud... birkózik, kapálózik, s az öklöcskéjével nagyokat bokszol a szobaúr mellére... néha sikerül ki-kirántania magát a szoros ölelésből, s nekiiramodik, hogy elmeneküljön... újra fogságba kerül, s újra küszködik, hogy ki-kiráncigálja magát az oly kellemesen kegyetlen karokból... de kiabálni nem mer, talán nem is akar... és Sipos úr szobájában ez a csókcuppogással, lihegéssel, türelmetlenséget és haragot kifejező sóhajtozással, tompított lábdobogással s a kemény férfiing pattogásának meg egy egészséges mell püfölésének a hangjával meg-megszakított suttogás hallatszik:

- Sipos úr, kérem, én sikítok!... Eresszen el, kérem, mert mindjárt sikítok!...

- Nesze, te kis drága, nesze!... (És egyik csók a másik után csattan el Hellácska arcán.)

- Sipos úr, kérem, én megmondom a mamának!... Sipos úr, én bizony isten megmondom a mamának!...

- Nem vagy te olyan kis csacsi, édes gyönyörűségem!...

- De olyan vagyok!... Becsületistenemre megmondom, ha nem ereszt el mindjárt!...

- Hát eddig mért nem mondtad el neki?!... Mi?!... Mert nem vagy te már olyan kis csacsi!... Ugye, aranyos?!...

- Eddig csak azért nem mondtam meg, mert szégyelltem, hogy a Sipos úr így bánik velem!... De ha nem ereszt el rögtön...

- Azonnal eleresztelek, mihelyt egy szép puszit kapok tőled!... De a szájamra!...

- Az ám, fügét!... Azért sem!... És kérem, Sipos úr, ne tessék engem tegezni!...

- Csak egy icipici puszit!... Majd megbolondultam, hogy eleresszelek, amíg meg nem kaptam a puszimat!... Hiszen olyan gyönyörű vagy, mint az almavirág!...

- Mintha nem tudnám, hogy mindenkinek ezt mondja!... Azt hiszi, hogy én akármit elhiszek!...

- Azért is az almavirágom vagy!... Az én csodaszép almavirágom!... Az én tavaszom, napsugaram, boldogságom, szerelmem!...

- Sipos úr, eresszen el, mert mindjárt sírok!...

- Csak egy akkorka puszit, mint egy gyűszű!... No hamar, nyuszikám!... Puszit akarok a nyuszitól!...

- Ne legyen már olyan szemtelen, mert úgy összekarmolom az arcát, hogy majd nem mehet ki az utcára!... A bajuszát meg kitépem, tudja?!... Nem szégyelli magát!... Egy felnőtt ember!...

Végre, miután egy pár pillanatig azt tettette, hogy kényszerűségből bele akar bocsátkozni az alkudozásba, egy ügyes mozdulattal kiszabadítja magát, s hirtelen kifut a szobából, olyan fürgén, mintha igazán nyulacska volna.

A szobaúr elhiteti magával, hogy a figyelmét most már semmi se vonhatja el a bankszörnyek fantasztikus alakjaitól. De hamarosan át kell látnia, hogy hiába erőlködik, nem tud foglalkozni velök, mert az a gondolat, hogy: "Nini, a Brunnerné ötlete nem is olyan nevetnivaló, mint amilyennek tegnap tűnt fel előttem!"... most, hogy még érzi a száján Hellácska ajkainak az őszibarack-ízét, nemcsak hogy mind többet motoszkál az elméjében, hanem lassankint minden egyebet kiszorít a fejéből.

Aztán, amint véletlenül kitekint az ablakon, látja, hogy Szidi néni megérkezett a nagy kamasz fiával... hallja, hogy becsöngetnek... ettől fogva az előszobában majdnem folytonos a jövés-menés meg a terefere... és nem állhatja meg, hogy ügyet se vessen rá, mit beszélnek kívül.

Odahúzódik az ajtóhoz, lehajlik, s a kulcslyuknál tartva a fölét, minden szót kihallgat.

A derék asszonyságnak és termetes fiának Hellácska nyit ajtót.

- Kezét csókolom, Szidi néni!... Szervusz, Soma!...

- Szervusz, kislányom!... No, készen vagytok?!...

- Csak félnégyre vártuk Szidi néniéket, és Tilla elment süteményért a Jaulusz Pólihoz, de bizonyosan mindjárt itthon lesz, mert már régen elment...

- Olyan szép az idő, hogy azt gondoltuk, uzsonna előtt jó lesz egyet sétálni... (Ez Somának a hangja.)

- Anyád itthon van? - kérdi Szidi néni.

- A mama alszik, de ilyenkor már fel szokott ébredni. A legbelső szobában feküdt le, és ha Szidi néni nem akarja, hogy felköltsük, megvárhatjuk az ebédlőben, amíg magától felébred. Tessék besétálni...

- Hát te mit csináltál, kislányom? - kérdi Szidi néni. - Olyan piros az arcod, mint a pünkösdi rózsa!...

- Én, Szidi néni?... én... - dadog Hellácska -, én... újságot olvastam...

- Láttad, hogy én is benne vagyok az újságban? (Ez Somának a baritonja.) Te, Hella, vasárnap ki kell jönnöd a meccsre!... mert az igazán nem járja, hogy egy olyan művelt nő, mint te...

Eközben bevonulnak az ebédlőbe.

Nemsokára a visszaérkező Tilla alakja suhan el az ablak előtt. Csönget, a Fáni ajtót nyit neki, berobog... és vagy tíz percnyi szünet után az előszobában megint nagy a lárma.

- Hát igazán nem jössz? - hallja a szobaúr Szidi néninek a hangját. - Gondold meg, még nem késő, szívesen megvárunk. Mindenki azt mondja, hogy ez a darab még a Fantomas-nál is nagyszerűbb.

- Majd megnézem máskor - felel neki Brunnerné. - Ilyenkor, amikor egész nap fejfájós vagyok, a mozi se mulattat. Csak menjetek és mulassatok jól!...

- Te, Hella!... majdnem elfelejtem mondani!... - szól Soma -, egy antikvárnál olcsóért láttam a Prevoszttól a Félszűzek-et, amiről mondtad, hogy nagyon szeretnéd olvasni. Hát megvettem neked, de otthon felejtettem.

- Milyen jó unokatestvér ez a Soma! - gondolja a szobaúr, amikor hallja, hogy a tizedik búcsúzkodás után, folytonos lárma közepett elvonulnak. - Milyen szorgalmasan gondoskodik Hellácskának a mulattatásáról!... No, ha véletlenül csakugyan el találom venni Hellácskát, az első dolgom az lesz, hogy ezt a rokont kiröpítem a házamból. Van utálatosabb valami a világon, mintha egy huszonhárom esztendős állat annyira családias, mint ez a bivaly?!...

Már féltékeny volt.