Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 10. szám · / · Ambrus Zoltán: Családalapítás
A szobaúr szombaton délután, amikor az Első Budapesti Népbanknál nem volt hivatalos óra, negyed háromkor, ahogy bekapta a mindennapi kis sertéskarajt és fél ementálit, hazament azzal az erős elhatározással, hogy akármilyen álmos és akármennyire érzi is a térdekalácsában a tegnap esti négy mulatóhelyet, a későnfekvést meg a koránkelést, ha törik, ha szakad, még ma délután, legkésőbb esti kilenc óráig, ha jégeső esik is, ha az ablaka előtt spanyol táncosnők, angol énekesnők vagy mozicsillagok potyognak is az égből, akkor is meg fogja írni a második felvonást.
Sipos Emil úr az erős akaratú, kitartó és lázasan tevékeny emberek közé tartozott. A Népbanknak ő volt a legpontosabb és legszorgalmasabb tisztviselője. Nagyon csekély díjazásért minden héten két cikket írt egy pénzügyi meg egy közgazdasági hetilapnak. Ingyen szerkesztett egy hetenként megjelenő sportlapot, csak azért, hogy azt mondják róla: "Ez a Sipos ügyes ember és mindenre ráér". Pénzügyi és sport-tudósítással látott el egy haldokló napilapot, csak azért, hogy összeköttetéseket szerezhessen az újságíró körökben, aminek az ember alkalomadtán, előbb-utóbb hasznát látja. És mindezzel nem érte be, hanem - ámbátor még nem töltötte be a huszonharmadik évét - már a tizedik színdarabján dolgozott: egy vígjátékon, amelyhez, nem éppen kivételesen, nagy reményeket fűzött.
Ennek a vígjátéknak három célja is volt. Először: meg akarta oldani a nagy bankok problémáját, ami tulajdonképpen megtörtént már abban a pillanatban, amikor Sipos Emil úr a problémát a tolla hegyére tűzte. Másodszor: meztelenre akarta vetkőztetni a nagy bankigazgatókat, a bank-rinocéroszokat meg a bank-elefántokat, hogy bebizonyítsa, mennyire tehetségtelen és minden nagy koncepció nélkül való emberek azok, akik az orránál fogva vezetik a világot, noha egy lépést se tudnának tenni tehetséges és fiatal tisztviselőik gyámolítása nélkül. Harmadszor: a színpadra hurcolt meztelen bankszörnyekkel meg akarta kacagtatni egész Budapestet, egész Európát, sőt egész Amerikát, nemcsak az Egyesült Államokat, hanem Dél-Amerikát is, hogy ez a temérdek kacaj sok-sok készpénzzé változzék át, melynek tetemes része minél hamarabb jelentkezzék a Váci körút legrozzantabb házának abban a szerény udvari szobájában, ahonnan az eszme hódító útra indult.
Sipos úrban, akármilyen rendületlenül hitt is a tehetségében, sokkal éberebb volt a realitás iránt való érzék, semhogy számított volna arra a kövér szerencsére, amelyre áhítozott. Abból, hogy már kilenc darabja fulladt meg, levegő híján, a színigazgatók tehetségkínzó kamráiban, erősen orrontotta, hogy a tizedik művének sem lesz könnyű keresztülvergődnie azokon az akadályokon, amelyeket az értelmetlenség és az irigység állítanak a tehetség elé. De úgy gondolkozott, hogy a világsiker főnyereménye neki csak úgy az ölébe pottyanhat, mint akárki másnak, ha neki is mindig van sorsjegye, és ennek a legszebb sorsjegynek a megszerzéséhez még pénz se kellett, csak egy kis munkásság, mégpedig olyan, amely szinte játék, annyira szórakoztató. Nos hát, ezen nem múlhatik a szerencséje. Sipos úr megszokta, hogy soha semmit se mulasszon el, amit megtehet és ami hasznot hajthat. A legnagyobb türelmességet kívánó fáradozást se sajnálta, ha azt remélhette, hogy ez egy lépéssel közelebb viheti a nagy céljához: ahhoz, hogy a szegénységből minél előbb kievickélhessen abba a másik, szebb világba, ahol a szegénységet, a ronda, undorító szegénységet még csak nem is látja az ember.
Nagyra volt a kitartó szorgalmasságával és bízott benne, hogy ez a kitűnő tulajdonsága keresztül fogja segíteni minden nehézségen.
- Ha negyven esztendős koromban nem leszek gazdag ember - mondta egyszer egy tisztviselő társának, akivel az iskolába is együtt járt -, felhatalmazlak, hogy lelőj, mint egy kutyát.
- Pedig ebből a nyilatkozatodból is látszik - felelt a cimborája -, hogy könnyelmű ember vagy. Azért azt hiszem, hogy sohase leszel gazdag. A könnyelmű ember olyan, mint Penelope, éjjel fölfejti azt, amit nappal dolgozott. A meggazdagodáshoz nem elég a kitartó munkásság, az is szükséges hozzá, hogy a jelölt, amíg csak a célját el nem éri, ezért az egyért le tudjon mondani mindenről, ami másnak örömöt ad. Te sokat fogsz keresni, de talán még többet fogsz elverni, úgy jársz majd, mint az a dolgos munkás, aki minden szombaton éjjel elissza azt, amiért az egész héten át lelkiismeretesen fáradozott, vesződött, verejtékezett, és negyvenéves korodban, tengersok munka után nem lesz egyebed, csak sok adósságod meg az az örömöd, hogy én megkegyelmezek az életednek.
- Csupa tévedés, úgy az elméletben, mint rám nézve - vitatkozott Sipos úr. - Ha figyelemmel olvasod a meggazdagodások történetét, a szerencseszerző tényezők között csak a legritkább esetben találod meg a zsugoriságot. A meggazdagodáshoz csakugyan nem elég a szorgalom, kell hozzá egyéb is: ügyesség, élelmesség, szerencsés ötlet és különösen vállalkozó szellem. De az a mindenről való lemondás, amit te emlegetsz, nem kell hozzá. Ellenkezőleg. A kicsinyes zsugoriság akadálya a meggazdagodásnak. A zsugoriság remeteéletre kényszerít, a kicsinyesség pedig csak szánalmat, lenézést és bizalmatlanságot kelthet. És annak, aki meg akar gazdagodni, sokat kell emberek között lennie, szüksége van rá, hogy ne nézzék le, ne kicsinyeljék le a képességeit szokásainak a kicsinyességei miatt, hogy imponáljon az önbizalmával, és hogy kiváló nagy stílusú embernek tartsák, senki se szorult rá jobban a hitelre és a bizalomra, mint ő. A dollárkirályok élettörténetében nem is olvasod, hogy akkor is zokogva búcsúztak el minden garastól, amikor már szépen kerestek. Amit föl kellett élni, ami pénzt ki kellett hajigálni, amit el kellett pazarolni reprezentálásra, azt egyszerűen üzemköltségnek tekintették, és nem sokat törődtek azzal a semmiséggel, hogy ez több-e vagy kevesebb. Aztán, én nem vagyok tékozló és nincsenek szenvedélyeim.
- Született játékos vagy. Hazardőr. Szeretsz kártyázni, lóversenyre járni. Könnyelmű vagy.
- Nekem a kártya meg a lóversenyfogadás nem szenvedélyem. Mihelyt lesz mit veszítenem, sohase fogok játszani. De addig, amíg csak keveset veszíthetek, ellenben sokat nyerhetek, amíg, ha vesztek, nem sokat veszítek, de ha a szerencse kedvez, a már nyert pénzzel még többet nyerhetek, mért térnék ki a kockázat elől? Hazardőr! Neked ez valami csúnyát jelent. Nekem azt jelenti, hogy: ebben az emberben van élelmesség is, bátorság is! Nem, én nem vagyok könnyelmű, csak vállalkozó szellemű. Vagyis: nem hiányzik belőlem az, ami a meggazdagodáshoz a legszükségesebb.
Sipos úr mindent be tudott bizonyítani, amit csak akart, ebben a vitában is ő győzött. De azért érezte, hogy a barátja mond valamit.
Megvallotta magának, hogy ha választania lehetne a közül: egy milliót kapjon-e negyvenéves korában vagy csak százezret, de most mindjárt, tizenhét évvel előbb - habozás nélkül a százezret választaná.
Nem mondta el senkinek, az életmódjával se igen árulta el, de iszonyúan vágyódott az élet kis és nagy kényelmeire. Szerette a szép dolgokat, epedett az előkelők szórakozásaiért, rajongója volt mindennek, ami finom és drága.
Igazat mondott, amikor dicsekedett, hogy nincsenek szenvedélyei. A játék csak keresetforrás volt neki, mint a Népbank vagy a hírlaptudósítás, nem volt ennek a szokásának rabja, és érthetetlennek tűnt fel előtte, hogy vannak, akik a játékban mulatságot, örömöt, sőt valami lelki kielégülést találnak. Mindabból, ami szenvedéllyé válhatik, csak a nő vonzotta, de büszkén emlegette, hogy még nem született olyan nő a világra, aki őt is rá tudná bírni bárminő nagyobb bolondságra. És a nőért is csak akkor lelkesedett, ha a szépségének megfelelő keretben találta, a finoman öltözködő kokott, ha már erősen hervadozott is, jobban érdekelte, mint a legbájosabb szüzecske, aki olcsó ruhában jelent meg előtte. Úgy tetszett neki, hogy emennek az alakján, meg a tekintetében mindig ott látja a szegénységen való szégyenkezést, és hogy az a szánakozás, amelyet ilyenkor érez, elidegeníti őt attól a szegénykétől, aki részvétet keltő megjelenésével elszomorítja és fellázítja őt, mert az élet árnyékoldalaira emlékezteti, de meg is haragítja, mert csúnya holmijainak a néma panaszával merényletet követ el az ő jóízlése ellen. Igazi csipke, selyem és finom batiszt nélkül a szerelem nem volt neki igazi szerelem.
Valami nagy vágyakozás élt benne, amely jobban és többet foglalkoztatta, mint minden egyéb. Annak a lehetetlenségnek a vágya, hogy minél hamarább hozzájuthatna az előkelők gondtalan, kellemességgel és szórakozással teli életéhez és jóllakhatna mindazzal, amit a fényűzés valaha kitalált, anélkül, hogy látnia kellene, csak gondolnia is kellene rá, mennyi utálatos szegénység is van a világon.
- Szívesen lennék tíz évig juhászkutya, bányamunkás vagy akár gályarab - gondolta -, ha előbb, csak egy esztendeig, kedvemre élhetnék!... Ó, mennyire értem Ézsaut, aki egy tál lencséért eladta az apai örökségét!... Ézsau bátor élnivágyását és filozófiai felsőbbségét sohase méltatták eléggé!...
A mohóságát és a türelmetlenségét azzal mentegette maga előtt, hogy nincs megdönthetetlenebb, sziklaszilárdabb valami, mint az az okoskodás, amely kiszámítja, hogy: "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok". Mert soha, de sohase fogjuk tudni, vajon nem csap-e le ránk a halál már a jövő órában. Ha az emberiség odáig tökéletesedik, hogy a tudomány fel tud majd világosítani bennünket a felől, mennyi időre biztosítja életünket a szervezetünk ereje, és amint ma tíz fillérért megtudhatjuk, hány kilót nyomunk, úgy majd azt is lemérethetjük mindent tudó, rajtunk keresztüllátó és pontosan számító orvosainkkal, hogy az utolsó pillanatnyi életviszonyokat véve alapul, mennyi életidőnek birtokosa a testünk: a fődologban csak ott leszünk, ahol ma, mert az egetverő tudás se mondhatja meg nekünk előre, nem pusztít-e el bennünket még ma, minden életerő-vagyonunkkal egyetemben, a szerencsétlenség vagy a gyilkosság.
- Micsoda őrültség volna: huszonhárom éves koromtól negyvenéves koromig lemondani minden örömről, megvonni magamtól az élet sok kellemességét és csak fáradozni, keresni!... még akkor is, ha csakis így érhetem el, hogy negyvenéves koromban gazdag lehessek!... Mert ki biztosít róla, hogy negyvenéves koromtól fogva csakugyan hasznát vehetem annak, amit megszolgáltam és előre kikoplaltam magamnak?! Ha így élek és meghalok egy nappal azelőtt, amikor betölteném a negyvenedik évemet: olyan galádul megcsaltam magamat, mintha egész életemen át a legkegyetlenebb ellenségemet hordoztam volna az elmémben. De tegyük fel, hogy nem halok meg előbb, hanem negyvenéves koromtól fogva még sokáig kedvemre élhetem fel a tizenhét éves lemondással és szünettelen robotolással megszerzett vagyont... vajon negyvenéves koromban is ugyanolyan ép lesz-e az élvező képességem, mint ma? Vajon akkor is megtalálom-e ugyanazt az örömöt az élet kellemességeiben, a fényűzésben, a kényelemben, a szórakozásban, a finom, szép és drága dolgokban, amelyet ma egészen bizonyosan megtalálnék bennök? Vajon ugyanazt a gyönyörűséget, amelyre ma iszonyúan vágyódom, nem fogom-e akkor ízetlennek találni? Attól nem tartok, hogy negyvenéves koromban a nők már nem kellenének vagy kevésbé kellenének, mint ma. De a gyönyörű lakás, a hajbókoló cselédség, a saját autó, a versenyistálló, a bálok, a páholy a külföld legelső rangú színházaiban, a téli sport, a nagyszerű utazások, az elegáns játék, a méregdrága étkezés, a remek italok s a nagy metropolisok legragyogóbb mulatóhelyei, ahol fényözönben sétálgat körülöttem az igen kevéssé, de annál pompásabban öltözött Vénuszok serege, meg mindaz, amiért ma lihegek és reszketek: vajon ugyanúgy tudna-e gyönyörködtetni negyvenéves koromban is, mint amilyen boldoggá tenne ma?!... Nem. Az idősebb ember már a cseppenként való kóstolgatással olyan sokat megismert mindenből, hogy apránkint legalább is felényire kimerítette az élvező képességét, hogy már semmi se új zamatú neki, semminek se tudja kiérezni a teljes értékét. Mindez a sok földi jó tízszer, százszor jobb volna addig, amíg fiatal vagyok.
Nem múlt el nap, hogy ez a gondolat többször is fel ne villant volna a fejében, olyan makacs kitartással jelentkezve újra meg újra, mint az a kövér, zöld szárnyú légy, mely örökkön ott kóválygott a szobájában, s amelyet, miután számtalanszor csiklandozta meg hol az orrát, hol a feje búbját, se agyoncsapnia, se az ablakon kihajtania nem sikerült.
Most is, amikor nem akart másra gondolni, csak a bankszörnyekre, hogy öt-hat órai sebes betűontás árán majdnem egy egész felvonással, vagyis a lehető legnagyobb lépéssel jusson közelebb az oly hőn kívánt főnyeremény megkaparintásának a lehetőségéhez: minden derék elhatározását és kipróbált akaraterejét egyszerűen szétfújta ez a kísértet.
Már a kabátját is levetette, hogy annál jobban nekigyürkőzhessék a meztelenül remegő bankszörnyek összevissza-boxolásának, de ahogy kitekintett az ablakán, s megpillantva az ócska ház piszkos udvarában játszadozó napsugarat, észrevette a rikoltó ellentétet ennek a mosolygása meg az udvarban visítozó angolkóros, rongyos gyerekek és a velök veszekedő mosogató szolgálók állatias öntudatlansága és förtelmes nyomorúsága közt: már nem tudott arra gondolni, hogy micsoda kacagtatóan ostoba dolgokat adjon a fellázítóan gonosz bank-mamutok szájába.
Egyszerre újra maga előtt látta az előkelőket, úgy, ahogy tegnapelőtt látta őket a Kino-Otthonban, a filmen, utóbb pedig a kávéházban, a külföldi képeslapok finom, simított papírján. És elmerengett az emlékében egymásra torlódó képeken:
- Jachtok járnak tengeren. A jacht olyan lassan halad velök tova, mintha hattyú húzná, és ők nem számítanak kamatot, hanem nézik a vizet. Vagy repülnek, mert itt lenn már nem elég jó nekik. Párosan szálldogálnak maskara-ruháikban, levigyorognak az alant maradókra, és amikor újra leereszkednek hozzánk, megörökíttetik magukat a fotográfussal, hogy mi is láthassuk, melyik tudott szélesebben vigyorgó pofát dugni ki a maskara alól: a férfi vagy a nő?... Aztán rókára vadásznak, mert a róka nem vétett nekik semmit, és a rókát még csak meg sem ehetik... Később az Ezeregyéjszaka legszebb palotájában ülnek és álarcosbált játszanak, mindannyian rabszolgajelmezben vagy rabszolganőnek öltözötten, hogy egy pár órára megszerezhessék maguknak azt is, amijök eddig még nem volt, az egyetlen, ami a gazdagságukból hiányzott. Mások, mert húsvét táján ez már így szokás, egy pár napra leruccannak Rómába és Nápolyba, kirándulnak Pompejibe, hogy a köveken tanulmányozzák, vajon a mulatságaikból mi mindennek az elsőbbségét tudták előlük elcsípni azok az elődeik, akikbe a tűzhányó egy kicsit bele találta fojtani a vidám kurjongatást. Egy másik csapatuk az óceánjáró gőzös dísztermében, istenkáromló kivándorlóktól elorzott térségen, harsogó hullámoktól környezetten rendez bált... mert a bálozással csak nem várhatnak addig, míg szárazföldre érnek, azt a keserves szentségét ennek a cudar világnak!... És amazok ott, ni!... Mérkőznek, hogy ki a legnagyobb ember a felséges és áldásos golfjátékban... mért nem mérkőznek abban, hogy ki tud közülök a legszebben megfulladni?!... Az istenüket!... az istenüket!... Jachton járnak tengeren... az istenüket!...
És sehogy se akartak kimenni a fejéből ezek a képek.
- Ha csak egy félévig, ha csak három hónapig úgy élhetnék, mint ők!... - alkudozott magában a könyörtelen végzettel. - Nem, nem is kívánok ennyit. Beérném azzal, ha egy félesztendeig, vagy csak három hónapig, úgy élhetnék, mint az a vagyonos polgár, akinek nincs más dolga, mint elkölteni a pénzét. Beérném egy szép utazással... a tengeren... nem jachton, csak közönséges személyszállító gőzösön... vagy legalább a Rajnán... Beérném, ha három hónapig elfelejthetném a Népbank taposómalmát, sportbarátaimat, ezt a ronda házat meg minden szegénységet a világon, és elmehetnék a Riviérára vagy Svájcba, de most mindjárt!... most mindjárt!... és itt vagy ott, három hónapig gondtalanul élhetnék, úgy, hogy nem kellene nagyon megnéznem, mire adom ki a garast... és... nem bánom... ha nem futná arra, hogy kaland után kalandra vadászhassak... hát legalább egy csinos, helyes kis nőcskével, akit szépen kiöltöztetnék... akit nem kellene szégyellenem...
Arról a határozatlan női alakról, akit nem kellene szégyellenie, eszébe ötlött valami. Valami, amin tegnap még csak nevetni tudott, de ami most, váratlanul, megzavaróan komolynak tűnt fel előtte.
Egy pillanatra meghökkent, mint az a babonás ember, aki a néma sziklafalak közt bandukolva, egyszerre hangot hall, ismeretlen hangot, amely mintha a nevén szólítaná és hívná... de hiába nézeget körül, nem lát senkit, s hamarjában nem tudja, hogy nem hallucinál-e?... hogy ez a hívó hang nem az ördögé-e, aki csak azért kiált rá, hogy megfossza a figyelmességétől, és belecsalja valami szakadékba.
De az a tegnap még nevetségesnek tartott, s most hirtelen komolynak tetsző valami mégis motoszkálni kezdett a fejében és nem hagyta többé békén.