Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám
Az öreg földóriás nem halt meg.
A nyugati nagyhatalmak zöldasztalainál már hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy kiélte magát, lejátszotta történelmi szerepét, csak arra való, hogy idegen gazdasági érdekeket szolgáljon, mikor egyszerre csak sárga veszedelemről kellett beszélni.
A nagy tetszhalott megmozdult. Kellemetlenül lepte meg azokat, kik történelmét nem ismerték. Mert egyebet sem csinált, mint elölről kezdte ősi szerepét. A távol-keleti népek szaporasága aránytalanul nagyobb a mienknél, vándorlásuk tehát újra megindult nyugat felé. A durva orosz hatalom véres fejjel pattant vissza erősségükről, mint annak idején a hunok serege a kínai falról. A sárga faj addig volt alul, míg el nem tanulta ellenségeitől a modern fegyverek használatát. A múlt évezred elején is saját fegyvereikkel látta el az északi barbárok dolgát.
Mert akik északról és nyugatról fenyegetik, barbár szerepet játszanak most is. Fizikai boldogulásuk eszközei tökéletesebbek (legalább egyelőre), de eszményeik távolról sem oly magasak, erkölcsi alapozottságuk sokkal kevésbé megbízható, mint a nagy keleti népeké. Kína elvesztette már több ízben függetlenségét, de a népek, melyek meghódították, eltűntek a föld színéről. Behódoltak a legyőzötteknek. Kínaivá váltak. Alattvalóik ősi kultúrája elnyelte őket.
A Távol-Kelet tőlünk kapja a dreadnoughtokat, a gépfegyvert, az aeroplánt, de azalatt a buddhista világnézet észrevétlenül befészkeli magát - rejtett közvetett utakon - minden intellektuális életet élő agyba, és a japán-kínai művészi érzés belopódzik oda is, hol egyáltalában nem akarnak róla tudomást szerezni.
A jelenben éppen a művészetben érezhető legközvetlenebbül a nagy keleti népek alkotóereje, ezen a téren kapunk tőlük legtöbb használható, továbbfejleszthető anyagot, és azok a nagy szellemek is, kikben a különböző világrészek potenciája mindenfelé egyforma erővel világító fénnyé egyesül, a művészet és művészetfilozófia útján nyilatkoznak meg.
Két ilyen nagy szellem dőlt ki a sorból a múlt években. Fájdalom, egyikük sem fejezhette be harmonikusan nagy művét, de azért mindkettő elpusztíthatatlan tőkét halmozott fel, és egy-egy csillogó regényes pályafutás emlékét hagyva távozott.
Egyikük - a mester - legnagyobb irodalmi alkotását sem hozhatta tető alá. Ernest Francisco Fenollosa 1908-ban halt meg, és jegyzetek formájában hátrahagyott kétkötetnyi összefoglaló műve (Epochs of Chinese and Japanese Art) csak 1912-ben jelent meg. Német fordítását a múlt évben adta ki Leipzigben Hiersemann. Az eredeti angol szöveget az író özvegye, Mary Fenollosa rendezte sajtó alá. A németet dr. Shinkichi Hara, a hamburgi múzeumok japán szakembere látta el a szükséges helyesbítő jegyzetekkel.
Ez a könyv, melyet a jövőben sokan fognak magasztalni és hibáztatni, élvezettel olvasni, kiaknázni, részleteiben korrigálni és cáfolni, nagy értékű lesz akkor is, midőn Kelet-Ázsia művészettörténete már sokkal használhatóbb forrásmunkákkal is fog rendelkezni. Egyelőre a legjobb bevezetés gyanánt ajánlható azoknak, kik Japán és Kína művészi géniuszával megismerkedni szeretnének.
Fenollosa egyensúlyozatlan, nyugtalan szellem volt. Az Amerikát felfedező spanyol kalandorok utóda. Ő maga már amerikai születésű. Romantikus természetétől hajtva hazát cserél. A restauráció után Japánba megy, és katedrát vállal a tokyói egyetemen. A szigetország művészete a kinyilatkoztatás erejével hat rá akkor, midőn új honfitársai reformlázukban teljesen megtagadják művészeti múltjukat. Magasan lángoló lelkesedése tüzével sikerül újra felhevíteni a fogékonyak szívét, s visszavezetni őket a nagy tradíciókhoz.
Japánország hálásan jutalmazza ezt a nemes szolgálatot. Fenollosára bízza művészeti ügyeinek vezetését, emlékeinek feldolgozását. E nagy munka a nyolcvanas évekre esik. Ekkor alakulnak ki a fényes tehetségű emberben ama nézetek, melyeknek nagy könyvében a meggyőződés különös erejével adott kifejezést.
Fenollosa a csendes-tengeri népek ősművészetét egységesnek látja. A kínai sárkány legrégibb alakját sugalló gondolat szerinte ott született, ahol a legtávolabbi Kelet megszűnt keletnek és a legtávolabbi Nyugat megszűnt nyugatnak lenni. Ez a teória ma még természetesen elmélyítésre és rendszeres kiépítésre vár, de alapjában bizonyára sohasem lesz megingatható. A nyugat-amerikai indiánok, a polinéziai szigetek és Aleutok lakóinak népművészetéből levonható következtetések éppoly erővel támogatják, mint a kínai őskorból ránk maradt bronzedények díszítő formái.
Ez a művészet tehát nem jött Nyugat-Ázsiából, mint ahogyan tudósaink egy része szeretné. Nem hozható a régi görögséggel semmi közelebbi viszonyba.
A Távol-Kelet művészi géniuszának a történelem további folyamán egyre világosabban felismerő forrása Dél-Kína.
A mennyei birodalom óriási területe két heterogén részre oszlik: az északira és délire. A kettőnek földrajzi jellege éppoly különböző, mint lakóinak vérmérséklete és gondolkozási módja. A két országrész két ellentétes pólust jelent a bölcsészetben, irodalomban és művészetben egyaránt. Észak vezető szelleme a kínai kormányzati bölcsesség, és praktikus etikarendszerbe foglalója Kung Fu Tze (Konfucius). Délé a misztikus költői világbölcselet megalapítója, Lao Tze. Északon az epikai költők virágzanak, Délen a lírikusok. Délen születnek a legszabadabb, legelvontabb művészi formák, melyek az északi művészek kezében temperáltabb jelleget öltenek. Délen ver gyökeret legkorábban a buddhizmus chan- (japánul zen-) szektája is, az a vallásbölcseleti iskola, mely kelet festőművészetének a légies tusfestésben megnyilatkozó legfinomabb érzéseit irányította.
Fenollosánál ugyancsak érthető, ha minden alkalommal a déli szellem exponense gyanánt lép fel. Természetesen folyt e szerep már "déli" vérmérsékletéből is. Fejtegetéseiben nem tárgyilagos. El-elragadtatja magát. Helyzeteket fest, történelmi szerepeket oszt, melyekről nyilvánvaló, hogy csak az író képzeletében léteztek, de azért ezzel a szenvedélyes költői történetírással többet nyújt, mint bármely lelkiismeretesebb, de fantázia nélküli kutató. Könyve élvezetes olvasmány, és ennélfogva el fog terjedni a kávéházi esztétikusok közt is, hol sok vadhajtást fog ereszteni. Akik azonban kellő alapossággal használják, és amellett a sorok közt is tudnak olvasni, sok pozitív értéket és szerencsés gondolatot köszönhetnek majd neki mindenkor.
Az író abban a szerencsés korban élt, melyben a régi japán festőiskolák (főleg a Kano és Tosa) utolsó nagy képviselői még működtek. Ezek vezették őt be személyesen művészetük titkaiba. A legnagyobb szerepet játszó Kano akadémia Eitan név alatt tagjai közé is fogadta. Ennek folytán tehát oly alapos értesülései lehettek, oly közelről ismerhette meg az iskola szellemét és hagyományait, mint akárcsak a bennszülöttek maguk. Megérdemli tehát, hogy közléseit bizalommal fogadjuk.
Fenollosa, miközben új hazája műemlékeit lajstromozta és tudományosan feldolgozta, maga is igen jelentős gyűjteményre tett szert. A sors úgy akarta, hogy e kollekció visszakerüljön egykori tulajdonosa szülőföldjére, Amerikába. Ma - Fenollosa-Weld-Collection - név alatt a bostoni Fine Arts Museum világhírű kelet-ázsiai osztályának legjelentősebb része. A gyűjtő és drága tulajdona véglegesen hazát cseréltek. Japánország örökbe fogadott nagy fiát halála után sem akarta nélkülözni. Hamvait hazaszállíttatta, és a Miidera-templom kertjében temettette el, honnan a nagy yamato költők és festőművészektől annyiszor dicsőített történelmi hangulatú Biwa-tóra nyílik kilátás.
Az amerikai Unio, a felkelő nap országának nagy ellenlábasa, különösen fogékony Kelet-Ázsia művészete iránt. Az említett bostoni múzeumnak és a detroiti Freer-féle gyűjteménynek kínai és japán műkincsei magasan felülmúlnak mindent, amit a Nyugat a Kelettől el tudott hódítani. Jellemző, hogy Amerikában a bostoni múzeum szolgálatában töltötte életének utolsó korszakát, legtermékenyebb éveinek nagy részét a Távol-Kelet művészetének leghivatottabb újkori interpretátora is.
Ez a nagy ember, Okakura Kakuzo, kinek tevékenységét a múlt év őszén, ötvenegy éves korában szüntette meg a halál, Fenollosa vezetése alatt kezdte meg jelentős pályafutását. 1886-ban állami szolgálatba lépett, és még az évben tagja lett annak az emlékezetes bizottságnak, melyet a japán kormány külföldre küldött a nyugati művészet tanulmányozása céljából. Hazatérte után a tokyói Ueno-parkban épült új császári művésziskola igazgatója lett. Új pozíciójában minden törekvése arra irányult, hogy a hazai művészet nagy hagyományait a nyugatról beáramló nézetekkel szemben életben tartsa. Az eredeti japán művészeti elemek túlsúlyát biztosítsa, az idegeneknek csak annyi engedményt tegyen, amennyit elkerülni lehetetlen. Mikor pedig látta, hogy a vezetése alatt álló akadémia, külső befolyások következtében, egyre nyugatibb jelleget ölt, lemondott állásáról (1897), és néhány magafajta szilárd meggyőződésű művésszel szövetkezve Tokyo egyik külvárosában (Yanaka), Nippon Bijitsu-in (Japáni Műcsarnok) név alatt új iskolát alapított.
Közben azért hivatalos minőségben sem szűnt meg nemzetének nagy kulturális érdekeit szolgálni. Mint a műemlékek bizottságának tagja, sőt irányítója, főszerepet játszott ama reform keresztülvitelében, mely szerint a Japán templomaiban és középületeiben őrzött műkincsek az állam felügyelete alá helyeztettek, konzerválásuk elrendeltetett, kivitelük megtiltatott. Ez a szerepe akkor sem szűnt meg véglegesen, mikor 1906-ban a bostoni múzeumnál kurátorságot vállalt.
Okakura igazi keleti író volt abban a tekintetben is, hogy nem szeretett sok papírt fogyasztani. Legnagyobb művei - The Ideals of the East (1903), The Awakening of Japan (1904), The Book of Tea (1906), cikkek a Brinkley-féle "Japan", a "Japanese Temples and Their Treasures" és a "Histoire de l'Art du Japon" c. nagy munkákban - szűkszavúak, de amellett oly terhesek a mély értelmű, erősen sűrített gondolatoktól, mint a viharfelhő az elektromosságtól. Az "Ideals of the East" vagy a "Book of Tea" nem való annak, ki előtt a Távol-Kelet alapvető kulturális eszméi még ismeretlenek, de aki ezekkel már tisztában van, abban Okakura sokszor merészen hangzó, de mindig ragyogóan színes művészi formában közölt megállapításai ezer meg ezer új ötletet, reflexiót ébresztenek.
Okakura öntudatosabb harcosa azoknak az eszméknek, melyek nyugatról jött mesterét, Fenollosát hevítették. Kelet művészetének legmagasabb eszményeit a kontemplatív zen-buddhizmus szelleméből vezeti le. Ezt pedig a taoizmussal hozza benső kapcsolatba. A legmagasabb érzéseket a természetnek minden iskolás doktrínától mentes közvetlen átérzése, a természet titkos alkotóerejének a művészi temperamentummal való közvetlen egyesülése eredményezi.
Ez a művészi érzés pedig abszolút és általános értékek keresésére hajtja a keleti festőt a legegyszerűbb tusrajz készítésénél, és a szobrászt a legrejtelmesebb szimbolikus értékű mozdulat faragásánál éppúgy, mint a japán költőt az ötsoros uta megírásánál, vagy a nagy bölcselőt a szimplán hangzó rövid kérdés feltevésénél, mely a súlyos horderejű választ már magában is foglalja.
Európa népei az élet művészei. Ázsia a nagy álmok, a lehetetlenül nagy érzések és gondolatok, a nagy végletek hazája. És az életnek e nagyarányú lüktetése, a kicsinyes kérdéseken fenn nem akadó nagy stílusra törekvés, a világot megmozgató gesztusoknak a gondolat egyszerűségével és megfoghatatlan erejével való kivitele közös vonása minden nagy ázsiai népnek. Okakura szerint e népek lelkületében hasonló alapvonások ismerhetők fel. A kínaiak földművelő tatárok, az utóbbiak nomád kínaiak. A mohamedanizmus ugyanaz, ami a konfucianizmus, de lóháton, karddal a kézben...