Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám
Nátó borzasan, gyűrött arccal bújt ki az ágyból. Apró birkaszemeinek álmos pillantása végigsimogatta a bölcsőben alvó gyermekeit, hangosan ásított, magára vette szoknyáját, meztelen lábait papucsba bújtatta, aztán kinyitotta a konyhára nyíló ajtót.
- Gícá! - Megdöbbenve nézett szét a kis konyhában. - Gícá! - Szemei kerekre nyíltak, megdermedve bámult maga elé, homlokát dörzsölgette, majd kétségbeesett jajgatással kirohant. - Gícá... Gícá...
Körülszaladta a vályogból épült házacskát, a harminc-negyven lépésnyire odább épült juhaklot, s folyton hívó, panaszkodó kiáltozás közben a város felé vezető gyalogútra tért, minden irányba nézelődve, körülkémlelődve, kiáltozva, sóhajtozva.
Körös-körül, ameddig a szeme ellátott, lomha nyugalommal ölelkezett a szikes síkföld az ég párafoszlányos szürke peremével. A távolban, néhány lombját bontogató, csenevész fa ágai között fehéren csillogott egy víztócsa, varjak repültek a feje fölött nesztelenül. Nézte, merre mennek? A város felé... ő pedig itt van és itt is marad, hiába futna, úgysem érné utol őket. A gyermekeit sem hagyhatná itt. Hirtelen megállt. Egy kukoricaszemet pillantott meg a földön, odébb megint egyet, távolabb megint egyet-kettőt. Visszafordult. Most már tudta egész bizonyosan, hogy Jócó, az ura, meg Nikola, az ura testvéröccse, vásárra vitte Gícát, a malacot.
Nem, ezt mégsem hitte volna, bár pedzették, példázgattak róla, hogy legokosabb lenne behajtani az aracsi vásárba, majd ők... mire vár még evvel a rongyos malaccal, két hét múlva sem kap többet érte egy fityinggel sem, majd ők... ők, ők... a gazemberek, most vége mindennek, nem lesz szép új ruhája, sárga szoknyája piros rózsákkal, helyes kis dusánkája pirossal beszegve... nem lesz már soha többé, soha... ellopták tőle Gícát, akit az ő verejtékes fáradtsága árán összekuporgatott pénzecskén vettek, akit ő nevelt, hizlalgatott, a gyermekeit sem gondozta különben, a szájától vonta el a falatot, hogy inkább neki jusson, hízzon, gyarapodjék. Negyven koronát megadott volna érte a hentes. Hát azért sugdostak az este, ezt főzték ki, erre való volt a korai felkelés. Hogy kicsalogassák kukoricával és vásárra vigyék. Ha ő ezt sejti, korábban kelt volna, vagy akár le sem fekszik, és ha véresre verik is mind a ketten, akkor sem engedi. De most már hiába minden, azóta az aracsi határban járnak, talán túl is adtak rajta, eladhatták már az úton, csak legalább megkérnék az árát és ne költenék el a pénzt italra, kártyára, bolondságokra. Jó: egyenek, igyanak, egy kis frissen sült hurkát, egy pohár sört, de a többit hozzák haza, s adják a kezébe tisztességgel. Itt van, Nátó, ez a tied, megdolgoztál érte, most rajtad a sor, rongy az inged, darabokban foszlik le testedről az egyetlen szoknyád, rajtad a sor: menj be a városba, vegyél magadnak új ruhát, sétálj benne az utcákon, menj a templomba, hadd lássák, milyen szép vagy. Menj, Nátó, olyan ruhát vehetsz ennyi pénzért, mint a harmat, olyan leszel benne, mint a virágos kert: rózsák, tulipánok, szegfűk nyílnak rajtad, az ujjadra is kerül egy kis gyűrű, aranyos pénzfüzér a nyakadra... Soha, soha, tudja ő ezt jól. Negyven koronát adott volna a hentes, gyöngyös piros papucsra is tellett volna, a fejére selyemkendő, azon is rózsa vagy más virág.
Epesztő sóvárgással nyújtotta ki karjait. Könnyein keresztül pompás szövetek sorakoztak és libbentek el előtte, sárga, kék, vörös, zöld, virágokkal ékes, cifra-tarka szoknyák, ennivaló, vadonatúj dusánka...
Ti még alusztok, ti még nem tudjátok, mi történt - suttogta a bölcső fölé hajolva, melyben nyugodtan pihent két gyermeke.
Egy élére állított deszka választotta el őket egymástól, ezt Nátó szegezte oda, hogy Darinka, aki ötéves, testes gyermek volt és forogni, rúgkapálni szokott álmában, valahogy kárt ne tegyen a félesztendős kis testvérében. Megérintette Darinka karját, mire a kisleány ijedten rázkódott össze, és sűrű szempilláktól árnyalt szemei csodálkozva néztek fel anyjára.
- Képzeld, Darinka, az apád meg Nikola, a kisebbik uram, elvitték a Gícát, hitted volna ezt? Most mi lesz velünk, mondd? Mondd, kislányom, mit csináljak, nézd: rongyokban szakad le rólam ez a szoknya, se nektek, se nekem egy felvevő ruhánk.
A kislány komolyan vizsgálta anyja arcát, felhő suhant át sápadt homlokán, arcocskája eltorzult, és idétlen, kurrogó rikoltással felelt.
Darinka süketnéma volt. Mikor a leánykának ez a fogyatkozása először bizonyodott szomorú valósággá, Nátót borzalmasan elverte az ura.
Zokszó nélkül, megadással tűrte ezt, s úgy vélte, ezzel levezekelte bűnét, mert pillanatig sem kételkedett abban, hogy ő, és csak egyedül ő a hibás, mert ő szülte ilyennek a gyermeket.
Titokban azonban nem mondott le a reményről, hogy Darinka egyszer majd mégis megszólal, hisz oly okos...
Gyakran kezébe fogta a kislány kacsóját, esdeklő, biztató, bátorító tekintettel nézett a szemébe, és százszor is elismételte előtte: mondd, kisleányom, mama, mondjad, drága mindenségem, mondd szépen, ma-ma, ma-ma.
Darinka ilyenkor csillogó szemekkel leste anyja ajkainak folyton változó mozdulatait, recésszélű fogainak elővillanását, eltűnését, nyelvének mozgását, fogához ütődését, s nyilván megértette, hogy mit kívánnak tőle, mert értelmesen nézett, beszédre formálta száját, és szívettépő erőlködés közben nyögdécseléshez hasonló, rekedt hangcafatok buggyantak ki torkából.
Nátó szentül hitte, hogy megérti minden szavát, csak éppen beszélni nem tud, de eljön annak is az ideje, mikor senki rá sem gondol, megszólal majd édes hangon, és beszél, beszél, beszél, és megvigasztalja mindenért, ami sérelem és bánat alakjában érte.
Kiemelte a bölcsőből, kenyeret adott a kezébe, mely keményre szikkadt sárdarabhoz hasonlított, s mivel mindenáron kedveskedni akart neki, a kenyeret szalonnabőrrel bedörzsölgette, mint ahogy a bagaria csizmát szokás megkenni.
- Látod, lányom - panaszkodott tovább -, ilyen a te apád. De úgy kell nekem, mért nem voltam elég okos, miért mentem hozzá. Nem igaz? Mert volt ám odahaza valaki, otthon Földváron. Tudod. Szép feketeszemű. Az volt ám csak a jó ember. Bizony. Zsékitynek hívták. Zsékity Milán, kis fekete bajusza volt. Látod, ha akkor csak egy ennyicskével okosabb vagyok, most a Zsékity felesége lehetnék, ő volna most az apád, és téged most Zsékity Darinkának hívnának, a Leposzávát pedig Zsékity Leposzávának.
Az nem verne engem, és nem engedné, hogy az öccse is verjen. Nincsen is neki öccse. Látod ezt a kék foltot itt a karomon? Ezt Nikola csinálta, ezt, meg a többit az apád...
Nátó a nap legnagyobb részét egyedül töltötte, és a napokból hónapok és évek nőttek. Télen még csak be-benézett a gazda, fejésre eljárt, meg miegymás alkalom csak adódott, de így tavasszal, mikor az akol üresen állt, a birkák a legelőn voltak, egész nyáron, ősszel: hétszámra sem tévedt valaki ebbe a pusztaságba. A két ember napokig elcsavargott, ha meg napszámból kerültek haza, fáradtak voltak, mérgesek, a világért nem szóltak volna egy jó szót. Inkább...
Úgy kezdődött minden baj, hogy Nátó apja, aki egy kubikos kocsiban örökkön-örökké homokot fuvarozott a Tisza medréből, egy napon a sörházból magával hozta Jócót, a mészároslegényt, ezt a bozontos szemöldökű, cigányképű, erős, széles vállú embert, aki beszéd közben egyik kezét állandóan a zsebében tartotta, és ebben a zsebben pénz csörgött. Hozzáment.
Nagyhangon beszélt, fogadkozott, hogy majd a maga kezére dolgozik, lóval, marhával kereskedik, de ehhez pénz kellett volna, neki azonban nem volt több, mint amennyit a zsebében csörgetett. Megmaradt mészároslegénynek. Mégha maradt volna, de senki nem bírta ki vele sokáig. Más községbe mentek, újra másikba, nyomorogtak.
Aztán, Nátó maga sem igen tudja, hogyan kerültek ide a Bánátba, ebbe a viskóba, melyben ingyen laktak, cserébe télen a birkákat gondozták, nem volt káruk belőle.
Itt született meg az első gyerek. Jócót akkor mintha kicserélték volna, dalolt, fütyörészett, de meddig tartott ez? A gyermek meghalt. Alig élt egy hetet.
Jócó vitte a kis koporsót, a világért ki nem adta volna a kezéből, pedig jó harmadfélórai út vezetett a temetőig. De már a másodiknál - alig haladtak néhány lépést - avval az ürüggyel, hogy kialudt a pipája, nincsen nála gyújtó, Nátó karjaiba fektette a koporsót - csak ballagjon azért tovább... ősz volt, szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna -, hazainalt és otthon maradt.
A harmadiknál pedig... hogy is volt csak? Akkor már náluk lakott Nikola. Ráunt a borbélyságra, mint ahogy ráunt azelőtt a kőművességre, az ácsmesterségre, mindenre.
Nikola nem szerette a papokat, hatósági emberekről pedig ha csak beszélni hallott, kiverte a lúdbőr.
- Minek az a sok komédia? Bízd csak rám.
Így történt, hogy a harmadikat pap nélkül, hatósági személyek tudta és beleegyezése nélkül, egy fűzfa tövébe Nikola földelte el.
- No nézd, Nátó - mondta -, kívánhatna-e anya ennél szebb és jobb nyugovóhelyet a gyermekének?...
Esteledett. Szomorító, csüggesztő árnyak lopództak be a kis szobába. Nátó az asztalra könyökölve várt. Az emberek még nem jöttek haza. Tudta, mit jelent ez: elköltik a pénzt, a ruha árát, a vásárnak ilyenkor már vége, tele minden kocsma, isznak, mulatnak. Sokan összeverődnek, hetyke legények, asszonyok szép új ruhában, amit a vásárban vettek, vígan vannak, tereferélnek, tambura szól, táncolnak, lobognak a lámpák, libegnek-lobognak az új szoknyák, a dusánkák, kacagnak, táncolnak, kurjongatnak.
Itt pedig bánatosság, sötétség és minden hallgat.
És mennél jobban alkonyodott, annál gyászosabbnak, annál ijesztőbbnek találta a magános házra boruló nagy, kietlen csendet. A nesztelenséget alvó szemű szörnyetegnek képzelte, mely fekete szárnyaival felettük lebeg, az esthomállyal együtt nő, nagyobbodik, mindig félelmetesebb lesz, és felszí minden élő hangot. És az az érzése támadt, hogy Darinka, aki egy zsámolyon összehúzódva lábainál kuporgott, a sötétség növekedtével egyre süketebb és némább lesz.
A maradék kenyeret kezébe adta és lefektette.
- Ne, szegény, rágicsálj, apád pecsenyét eszik, mulat - de majd megmondja nekik: ti gonoszok, mit cselekedtetek, ti két gazember, van lelketek? Az ilyen zsiványokat lassú tűzön kellene elégetni...
Elszunnyadt, s csak arra ébredt fel, hogy valaki belökte az ajtót, és ahogy kifért a torkán, ordítozni kezdett:
- Micsoda, mi van itt, így várják itt az embert sötétben?
Nátó meggyújtotta a lámpát, bal kezével magasra emelte, és bevilágított az ura arcába, a másik kezét pedig követelőleg eléje tartotta.
- Pénzt!
És ebben az egy szóban benne sírt lelkének minden keserűsége, felgyülemlett haragja, a leigázott rabszolga kétségbeesett lázadása, de benne reszketett a veréstől való gyáva félelem is.
Jócó meghökkenve bámult reá. Nikola kuncogva nevetett a bátyja mögött.
- Pénzt!
Jócó ütésre emelte öklét.
- Pénzt! - kiáltotta Nátó harmadszor is.
Jócó leeresztette karját, belenyúlt a zsebébe, halk pénzcsörgés hallatszott, aztán lassan, nagyon lassan előhúzta kezét, és néhány pénzdarabot hullajtott a felesége tenyerébe.
Nátó sírni kezdett. Mikor a lámpát meggyújtotta, egyetlen pillanat alatt meglátta, hogy új kalap van mind a két ember fején, új pipa kandikál ki zsebükből, Nikola egyik kezében kenyeret tart, a másikat háta mögé dugja.
Olvasta a pénzt. Tíz meg tíz az húsz... egy korona negyvenkét fillér...
- Ez az egész? Ezt hozod haza negyven koronából?
- Micsoda negyven korona? - csattant fel Jócó -, azért a rongy malacért, harmincötöt is alig - hirtelen elhallgatott.
- Negyven koronát adott volna érte a hentes, ha többet nem - siránkozott Nátó. - Hát hol a 35 korona? Új kalapot, új pipát azt vesztek, részegre isszátok magatokat, én pedig rongyokban járjak, a gyerekek meg éhenpusztuljanak. Hol a többi pénz? Add elő! Egy korona negyvenkét fillér... hát van lelketek? Lassú tűzön kellene...
Jócó irtózatosat ütött az asztalra.
Nikola előre jött, hónalja alól leejtette a kenyeret az asztalra, a háta mögé bujtatott jobb keze pedig egy vesszővel befont butykost lendített a kenyér mellé.
- Hát ez mi? - szólt békítőleg -, azt hiszed, Nátó, ingyen adják a kenyeret, ingyen mérik a muskotályt?
Jócó belekapaszkodott a szavaiba: - Láttál ilyen bolondot, Nikola, azt hiszi, ingyen mérik a muskotályt.
Nátó valami furcsa gorombasággal felelt, mire a két férfi torkaszakadtából röhögni kezdett, aztán gyorsan és egyszerre - amilyen hirtelenséggel csak testvérek, házastársak vagy részegek szoktak egyet gondolni - csuklóban elkapták Nátó kezét, Jócó balról, Nikola jobbról, s szabadon maradt kezüket összefogva, rekedt, reszelős hangon énekelve, a kóló ütemeire körülugrálták az asztalt, magukkal rángatva Nátót, aki visított, sírt, rugdalózott, s a kezeit szorító kezeket harapdálta.
Mikor végre elengedték, kimerülve, elfulladva levetette magát a földre.
Jócó homlokát törölgette. - Ez volt a tánc. Ej, de megéheztem. Vacsorát! Kelj fel, vacsorát akarok. Mit lustálkodsz ott a földön?
Cipője orrát az asszony oldalába ütögette. - Hé... kelj föl, mert...
Nevetett, intett Nikolának, és kisurrant a szobából.
- Kelj fel hát - kérlelte Nikola.
Nátó nem mozdult.
- Kelj fel hát, Nátó! Nézz ide, mit hoztam neked...
Belső zsebéből egy mézeskalács szívet húzott elő, melyet csókolódzó párt ábrázoló kép, kis tükör és színes cukorrózsák díszítettek.
Nátó kinyitotta szemeit, feltápászkodott, és gyanakodva nézett Nikolára.
- Nesze - biztatta Nikola.
Nátó kezébe vette a szívet, belenézett a kis tükörbe, azután beleharapott.
- Ej, hát így becsülöd meg a szívemet - motyogta sértődötten Nikola -, vásárfiát hozok neked... igenis... mert rád gondoltam a vásárban... hanem aztán te is...
Átölelte az asszony derekát.
- Engedj el - kiáltott rá Nátó -, mondtam, abból nem lesz semmi!
- Ugyan már, ne okoskodj... én vásárfiát hozok teneked, és azt mondom, soha többé nem verlek meg, és veszek neked...
Lépéseket hallott. Elhallgatott.
Jócó ezalatt kést vett magához, és besompolygott az akolba. Egy gerendán néhány tyúk aludt ott összebújva, elkapott egyet, lecsapta a fejét, aztán a vérző állatot lóbálva diadalkiáltással nyitott be a szobába.
- Főzd meg... felébredtél? Mi az... szív? úgy... szív? - fenyegető tekintettel mérte végig őket.
Nátó összerezzent, és a szívet gyorsan Darinka mellé fektette.
- Hoztam a kislánynak - szólt Nikola.
- Úgy... a gyereknek hoztad... akkor jól van... akkor nesze - hozzávágta a tyúkot -, borotváld meg!
- Borotváld meg te! - méltatlankodott Nikola -, mit dobálsz engem avval a döggel...
Felkapta a tyúkot. - Úgy vágom hozzád...
Jócó arca sötétvörösre vált. - Te, énhozzám? Velem akarsz kikezdeni, te szappanfaló, te ollócsettegtető, te piszokvakaró!
- Vagy ám magad te... te...
Jócó azonban oly vad tekintettel meredt reá, hogy torkán akadt a szó. Ismerte a bátyját, tudta, hogy ő húzná a rövidebbet, megrökönyödött ettől a kegyetlen tekintettől, mely emlékeztette azokra a régi otthoni időkre, mikor Jócó a halálfélelemben bőgő, húzódozó tulkokat vonszolta maga után, ütötte-verte, gyermek volt akkor, de mindmáig nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy majd egyszer Jócó kötelet dob a nyakába, és őt is vágóhídra hurcolja.
Odanyújtotta a tyúkot Nátónak. - Főzd meg hát, ha úgy ráéhezett.
Nátó sóhajtozva nézte a tyúkot, a tollát simogatta, aztán kiment a konyhába.
Nikola poharakat tett az asztalra, öntött a butykosból, duzzogva, morogva leültek, ittak, aztán kártyázni kezdtek, közben többször összevesztek meg kibékültek. A veszekedésre különösen Nikola új gyöngyháznyelű kése szolgáltatta az okot, a vásárban vette ezt, és Jócót majd kilelte a hideg az irigységtől, fűt-fát ígért érte, kártyával akarta elnyerni, de minden igyekezete kárba veszett.
Az italtól Jócó vörös volt, mint a tégla, Nikola arca ellenben folyton színtelenebb, fakóbb lett.
Nátó feltálalta a tyúkot.
- Ülj ide te is - intett kegyesen Jócó.
Nátó húzódozott, de éhsége minden egyéb érzésénél hatalmasabb volt. Közéjük ült, mohón evett, és nagyokat ivott a borból, melyet poharába öntöttek.
A bölcsőben sírni kezdett a kis Leposzáva, Nátó felemelkedett, de Jócó visszarántotta. Nikola, akit zavart a gyereksírás, valami mélabús dalba kezdett, arca viaszszerűen sápadt volt, sóvárogva nézte az asszonyt, és mind közelebb és közelebb húzódott hozzá.
- Coki a feleségemtől - mordult fel Jócó -, házasodj meg, ha asszonyra éhezel.
Nikola elhallgatott, a fogait piszkálta a gyöngyháznyelű késsel, és csak lopva mert Nátóra nézni.
- Minek neked az a bicska? Hencegsz vele? - kötekedett Jócó.
Nikola felnézett a mennyezetre, s tovább piszkálta a fogait.
- Add nekem azt a bicskát - odatolta Nikola elé a kártyacsomót -, emeljünk azért a késért.
- Nem vagyok bolond, ha veszítek, tied a kés, hát ha nyerek? Bolond vagyok talán? Nincs egy koldus-filléred.
Jócó elkáromkodta magát. - Emeljünk, ha én nyerek, enyém a kés, ha te nyersz - ránézett a feleségére -, tied az asszony.
Nikola szeme lobbot vetett. - Engem nem tész lóvá... igazat beszélsz?
Jócó odanyújtotta a tenyerét. - Itt a kezem, állom, amit mondok, ha te nyersz, tied az asszony.
Nikola gondolkozott. - Ha én nyerek: enyém marad a kés, meg enyém az asszony is.
- Marad a csoda! - tört ki Jócó -, kés is kéne, asszony is kéne egyszerre?
- Hát? Talán neked kéne mindkettő. Engem nem csapsz be.
- Nekem csak a kés kell, add ide a kést, adom érte az asszonyt. Akarod?
- Akarom, de akkor te kinn hálsz a konyhában. Állod?
- Állom! - odanyújtotta a tenyerét, Nikola belecsapott, odalökte a kést, Jócó pedig odalökte az asszonyt, akit Nikola rögtön székestől együtt maga mellé vont és átölelte a derekát.
Az ital mérge végigfutotta Nátó ereit, nem törődött a malaccal, a ringy-rongy ruhájával, a nyafogó gyermekével, szerette volna a fejét Nikola vállára fektetni, csendesen énekelni, szerette volna, hogy az ura kimenjen a konyhába aludni.
Jócó a kést forgatta ujjai között, és meghökkenve, elfojtott dühvel nézte őket.
- Céda - morogta megvetéssel, és tekintetét egy pillanatra sem emelve le róluk, szájához emelte poharát. Keze remegett: a bor jobbra-balra ki-kiloccsant.
- Céda! - ordította, és a felesége arcába öntötte a bort.
- Mit bántod ezt az asszonyt? - dadogta Nikola nehezen forgó nyelvvel.
Az asztal szélébe kapaszkodva felemelkedett és halálsápadt arcát bátyja arcához tolta. - Az én asszonyom ez, tudod... semmi közöd hozzá... megfizettem érte, megvettem... azt mondom, ne nyúlj hozzá többet!
Jócó felugrott.
- Kuss, borbély, azt teszek, amit akarok, öntök, ütök, fejbe kólintalak benneteket, lenyúzom a bőrötöket, kiszedem a csontjaitokat... borbély, piszokvakaró, tyúkszemcsalogató, kutya! Te akarod megtiltani, hogy az asszonyomat üthessem?
- Nem a tied, megvettem... az én asszonyom.
- Te akarod megtiltani, hogy a feleségemet üthessem?
Nikola a mellét döngette. - Igenis én!
Nátó könyörögve kulcsolta össze kezeit. - Ne veszekedjetek.
- Te akarod megtiltani, hogy a feleségemet üthessem? Te? Ki vagy te? A szeretője vagy a feleségemnek? Vagy mi!? Majd adok én nektek szívet, vásárfiát... vigyázzatok a bőrötökre, kutyák... nekem akarsz parancsolni, nekem? Ha akarom, agyon is vágom. Ha akarom - megmarkolta Nátó kezét -, ezt a kést is belevágom.
Nátó rémületre torzult arccal húzódott el tőle, és a kezét igyekezett kiszabadítani.
Nikolának megroggyantak a térdei.
- Tedd el azt a kést.
- Te akarsz nekem parancsolni? - ordította Jócó magánkívül.
- Tedd el azt a kést.
- Te akarsz... ide nézz!
Beledöfte az asszony mellébe. Nátó a levegőbe kapta a két karját, s arccal az asztalra zuhant.
Nikola előtt forgott a világ. Látta Jócót a szobából kirohanni, látta az asztalra buggyanó, gyorsan széjjelterülő vörös foltot. Csak egy érzése volt: futni, menekülni innét. Kitámolygott a konyhába. Megbotlott, végigzuhant a földön, fel akart kelni, újra visszaesett és elaludt.
Reggel volt, mire felébredt. Hanyatt feküdt, szemben a szobával, az ajtó sarkig tárva. A kis Leposzáva sírt.
Bement a szobába, kába rettegéssel nézte Nátót, s míg tűnődve sorakoztatta emlékeit, a haját, a választékját borzolta.
Az utolsó cseppig kialudt lámpa még hullatta koromgöböcskéit, fekete lepel takarta az asztalt, Nátó durvaszövésű vászonrongyait, gesztenyebarna haját, a kezeit, és ebben a sötét háttérben az arca világítani látszott.
A gyöngyháznyelű kés ott hevert mellette a földön.
- Az én késem - gondolta Nikola -, ennek is vége. Lefoglalják, bűnjel... Majd csendőrök jönnek... veszne ki a fajtájuk... vallatják, de a dolog világos: Jócó megölte a feleségét és megszökött. De a kés az ő kése, a vásárban, a kocsmában többen látták nála, még bajba keveredik. A vizsgálóbíró furfangos, örvényes, bajbasodró kérdésekkel faggatja, Jócó is ellene vall... Hohó...
Keresgélt, és az akolban megtalálta a kést, mellyel Jócó az este a tyúkot leölte.
Visszament a szobába, kicserélte a két kést, a magáét gondosan megtisztogatta, megfente, aztán nekivágott a pusztának.
- Igenis kéremássan - tanulgatta az úton -, az igazságot. Csakis. Összevesztek a malacon, hajbakaptak, nem akartam a veszekedésüknek tanúja lenni, otthagytam őket. Álmos voltam, fáradt voltam, ittas is voltam, elaludtam, és reggel ott látom az asszonyt az asztalra borulva holtan, a földön egy ronda, feketenyelű kés, a gyerek bőgött, Jócó sehol. Világgá szaladt, mindig is rossz ember volt. Ez a színtiszta igazság...