Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám

Móricz Zsigmond: Élet a Kereszten
Regény

(I. Folytatás)

- Délután felmegyek Keresztre.

- Igen?

- Utána kell nézni annak a bálnak... ha Nagysád tényleg... azt hiszi, hogy...

- Biztosan tudom.

- Igazán nem járja, a legnagyobb mértékben sértő, hogy így kinullázzák az embert mindenből, számba sem veszik... Én igazán nem vagyok érzékeny és én igen békés ember vagyok, de ami sok, az sok... Az ember nem hagyja magát csak úgy felrúgni... Az én iskolámban tartják és énelőlem talán el akarják zárni?... Mondja, Nagysád, nem igaz?

Az asszony egy pillanatig gyűlölködve nézett maga elé. Csúf a kicsi élet. Csúnya a közönséges ember, akinek csúnyák az érzései, a gondolatai, az akarásai. Mintha az ember leszállana emberi életmagasságából, és a pillanatok szomorú göröngyei között kellene vigasztalanul baktatnia. Csúnyább ez, mint börtönben lenni magánosan bezárva. Kietlen és lehangoló, és fájó, nem fájdalmas, csak ízetlen, sajtalan, hasonlatos a gyomorrontáshoz, a szegény ember savanyú ízű gyomorbajához, hogy a szegény, értéktelen, rossz ételekre kell nézni étvágytalanul. Azokra az ételekre, arra a gyönge, híg és olcsó életre, amelyet az ember amúgy is csak a legnagyobb éhségben s a legmohóbb ifjúi étvággyal tud bevenni. De még azt sem! A szegénységek még ezt a mohó és telhetetlen falánkságát sem bírni... Túl a legelső ifjúság, a leglesújtóbb bánat, a leggyűlölködőbb keserűség korszakain az életvágyak fölzsendülésében folyvást ezt a vigasztalan nyomort élni tovább. A fiatal asszony fuldokolva kapkodott levegő után a moslékízű nagysádolások, a rosszul varrott, nemcsak rosszul szabott beszélgetések, a teljes korlátoltságú, tanítóhoz való gyáva semmiségek elszenvedése alatt. A szemöldöke összeszaladt, a szája merev lett, de már a másik pillanatban meggyőzte magát, megenyhült. Mért adja ki magát ez előtt az ostoba előtt. Mikor úgy rá van szorulva. Mikor már bizonyos, hogy semmi más módon nem éri meg sorsa fordulását, mikor nem lehet horgászni csalétek nélkül. Mért ne fogja puha és finom ujjai közé a gilisztát, amelyet horogra tűz a nagy és nemes hal számára. El kell mennie, el kell a bálba mennie. Mert lehetetlen, hogy itt és így mutassa meg magát az Embernek. Némi fényben és némi glóriában kell hogy elébe tűnjön, és hiába, nincs mód, hogy ő bejusson a bál zárt varázskörébe. Nem mehet be, sehogyan sem juthat be... Ez még talán segíthet rajta... Hiszen csak pár percig akar ott lenni... De pár percig ott kell lennie... A szemét kinyitotta, s kedvesen, zengő alt hangjának egész melegségével mondta, mintha valami nagyot és szépet mondana:

- Magának joga van ott lennie!

- Nos, ugye kérem? Nekem jogom van ott lenni!

- Sőt joga van elvinni azt is, akit akar!

- Hogyne, természetesen... - ijedt rá a gyáva fiatalember, s a szemét beleejtette az asszonyéba, aki most mintha rajta felejtette volna a pillantását.

- Maga még nekem is hozhatna meghívót.

A tanító felnyitotta a szemét, s tisztán látszott az arcán a megzavarodás, olyan nyugodtan elárulta lassú gondolatmenetét, amint előbb megijedt, aztán a vér kívánságában fölhevült, megint elgyávult s újra fölmerészedett.

- El akarna menni Nagysád?

- No! - mondta gúnyosan elbiggyedt szájjal az asszony. - Ne gondolja, hogy töröm magam a maguk előkelőségei után... Csak éppen mondtam... hogy legalább meghívót küldhetne valaki... pro forma...

- Óh, kérem szépen, én küldethetek... én hozhatok... sőt ha meg tetszik engedni, én holnap már hozok is egyet...

Az asszony arca kis mosolyban villant föl, de ezt csak ő maga érezte.

Aztán elhűvösödött.

- Egészségére! - biccentett, az ebédre gondolva.

A tanító felugrott, kezet csókolt s megérezte, milyen kicsi, finom és puha az asszony keze. De aztán a világ dolgaiban való járatlanságában megzavarodott, úgy gondolta, hogy ki van adva az út. Állva maradt s azt mondta:

- De már az én iskolámban azóta mind ott vannak a gyerekek.

Az asszony felállott, s végre szembefordult a világossággal. Nem nézett rá a fiatalasszonyra, és nem törődött vele. Az arca halvány volt, a bőre igen nemes, igen finom s igen gyenge piros szín volt rajta most. A nagy, sötét szemei álmatagon, lágyan pillantva, félénk hunyorítással néztek a napfény felé, volt bennük valami lappangó, valami rejtett, mintha titkos kéjek izzása élne valahol a mélyben, a vér legmélyebb tárnáiban...

A fiatalember kilépett az utcára, nagyot szívott a friss levegőből. Nem látott, nem hallott, a fejét féloldalt tartotta, s szeretett volna ugrálni és táncolni a hóban, s az ajkán alig bírta visszatartani a mosolygást.

Hát szeretője lesz. Ez az asszony szeretője lesz neki. Nem valami nagyon különös, de mégis úri asszony és magyar. Ki tudja, milyen előkelő családból való. A magyar uraknak már nagyon lefelé megy a sorsuk, még az apjuk négylovas hintón járt, de a fiuk már mind kataszteri becslőbiztos, meg járásbírósági díjnok, a lányuk meg szövetkezetesné...

Széthúzta a száját s nagy sárga fogait alig bírta eltakarni. Hát szeretője lesz. Ez az asszony meg fogja adni neki magát. Iszen, eccer fiatal az ember, használja ki a fiatalságát. Bolond volna. Hrba Juliskát annyit kap, amennyit akar, de ilyen asszonyt szeretőnek, ilyet nem kap többet életében.

Újra széthúzta a száját, s abban a pillanatban automatikusan megemelte a kalapját.

- Alásszolgája!

A pap jött vele szemben. A pap jött nagy elmeresztett savószínű szemekkel s lesütött fővel, a szemöldöke alól bámult szúrósan reá. Nem is fogadta a köszöntést.

- Maga hol volt?

- Én?

- Maga.

- Bocsánatot kérek... - mondta a tanító, de aztán meggondolta s megtartotta egyelőre magában a gorombaságát - étkezni voltam.

- A szövetkezetben?

- Igen.

- Úgy... S mióta?

- Ma dél óta...

- Úgy... - s végigmérte a fiatalembert. - Nem is tudtam.

- Bocsánatot kérek, tisztelendő úr... bocsánatot kérek, de azt hiszem, nem tetszik nekem gyámom lenni.

- Mit akar ez jelenteni?... De igenis az vagyok!... Hivatalból gyámja vagyok... Más baja nincs...

- De igen.

- Mi?

- Kérem, tisztelendő úr, ha tisztelendő úr így beszél velem, és arra is kiterjeszti a figyelmét, hogy hol ebédelek, akkor kérem, tessék arra is kiterjeszteni a figyelmét, hogy csináltassa meg már az egyház nekem a szükséges illemhelyet az iskolámhoz, kérem.

A pap nem bírt felelni, mint egy kecskebak öklelés előtt, többször végigjártatta a szemét le s fel a tanítón.

- Már elégszer könyörögtem érte.

- És én elégszer megmondtam, hogy az egyháznak fontosabb dolgokra sincs most pénze!

- Hát kérem szépen, ami azt illeti, ez fontosnak elég fontos dolog... - s hirtelen elkezdett vigyorogni. Nem bírta megállani, kiröffent belőle a vihogás.

- Sokkal jobb volna barátocskám, ha a templomba járást ambicionálná.

- Bocsánatot kérek, tisztelendő úr - szólt vicces komolysággal a fiatal tanító -, énnekem nem muszáj az istent dicsérni, csak ha a lélek kívánja, de oda mindenkor muszáj elfáradnom, ha a test parancsolja!

A papban feldühödött a vér. Fekete lett a vértorlástól, s nem bírt szólni rá egy szót sem. Még egyszer végignézte a tanítót, azzal otthagyta s továbbment, felduzzasztott nyakkal, mint egy kanpulyka, még talán tutult is magában, s a nagykabátja két szárnyával seperte a földet.

A tanító diadalittasan hagyta el a csatateret. Szinte repülve ment végig az utcán. A szíve dobogott, most már bízott benne, hogy minden sikerülni fog, aki egyszer ilyen bravúrosan tudott föllépni, annak jó kilátásai vannak a jövőre! Vihogott magában, s oda sem nézett az egy-két köszönő parasztra.

A domboldalon nagy erővel vagdalta a sarkát a veres földbe, ahogy felfelé kapaszkodott az iskola felé, s észre sem vette, hogy a kövér tanítóné döcög vele szemben lefelé.

- Még elgázol - kiáltott messziről a fiatalasszony.

- Á, kezit csókolom, nem is vettem észre a nagy szélben. Tessék elhinni, nagyságos asszony, ezt az iskolát is azért építtette ide a pap, hogy a tanítókat hadd hordja el a szél.

A tanítóné nevetett, kövér párnás arcából az apró barna fogak ritkán bukkantak elő.

- Csak sok baja van magának avval a pappal.

- Neki van velem, de most megadtam neki.

- Már megint?

- Hát.

- Hogyhogy?

- Hát kérem, elkezd engem leckéztetni... - hirtelen megállott, s lezárta a szemét, száját, nem, azt mégsem meri kimondani, hogy a szövetkezetesnél ebédelt... - és én meguntam már, hogy ő csak úgy gyámkodik felettem, s mondom: jobb volna, ha megcsináltatná a... - és súgva mondta ki, hogy mit.

- Haha! - kiáltott fel csiklandós kacagással a tanítóné.

- Hogy nem fontos!... Dehogy nem, mondom, sőt... Most is oda sietek!

A tanítónéból egyszerre és összesítve tört ki a kacagás. Olyan hangon kacagott, hogy a szél messze elvitte a falu felett a rikító éles kacaját.

- Az ördög vigye el magát, Tomcsányi, nagy selma maga, hallja, amilyen csendes, az ember nem is látná ki belőle.

- Hát nincs igazam? És még mint mondtam, kérem! Most tessék figyelni!

- Jaj, ne nevettessen, mert a szél legurít.

- Hova tetszik menni? - kérdezte hirtelen gyanakodva a fiatal tanító.

- Az uram megjött, és elhozta a gesztenyét a papnénak, azt viszem haza - s meglóbálta a kezében a kis kosarat.

- Jaj, a papné!... - s mindjárt alábbszállott a kedve. Úgy tett, mint aki jónak lát lenyelni valamit, s mégis jó arcot vág hozzá muszájból. Hát elhallgatta a jó viccét, s csak annyit mondott: - el ne tessék mondani neki...

- Mit gondol, nem vagyok én máriás huncut...

S már lefelé döcögött a domboldalon, olyan volt a barna szoknyájában, fejére húzott nagy szürke kendőjében, mintha egy hordó kelne lábra.

- Ismerlek - mondta a tanító, s előbbi nagy merészsége után behúzta a szarvait, mint a csiga. Nem, jobb az ő régi szerény csöndessége, mint az ilyen hetvenkedés. Már reszketett is, úgy megijedt a hirtelen bátorságtól. De hogy is történt? hiszen egy üveg sörtől sose szokott ő így megbolondulni!...

Ma alig várta, hogy vége legyen az iskolának. A munka volt az egyetlen, ami az életét kitöltötte, de ma mintha új izgalmak kezdenének felibe nőni a munka érzésének. A fiatalasszonynak még vissza-vissza rezgett egy-egy hangja, egy-egy mozdulata benne, s homályosan kezdett tudatára jönni annak, hogy az élete nyers, ízetlen és alacsony színvonalú. Mikor rendes szokása szerint szalonna vacsorájához hozzá akart fogni, csak újra visszatolta a fiókot, s elhatározta, hogy a kaszinóban vacsorázik, akármennyibe is kerül.

Megkötötte a tükör előtt a nyakkendőjét, megsimította az arcát, nem nagyon borostás-e az arca, felvette a görbe fogantyús botját, s megnézte a bot végében a hegyes vasat, azzal elindult.

Hogy a szabad, szép természetben magára maradt, s az elég meredek hegyoldalon felfelé kapaszkodott a telep felé, mély szomorúság vett erőt rajta. Az apró kövek kisiklottak a talpa alól, s a gyorsan leszálló estén a nappali olvadás hamarosan kezdett fagyni. Köd szállott fel a völgyekből, s az ágak hegyét zúzmara kezdette megérinteni. Reggelre milyen szép, milyen csodálatosan szép lesz ez a világ. Olyan lesz, mint a virágzó cseresznyés, vagy még sokkal szebb.

Megállott a kapaszkodó felett a hegyoldal hajlásán. Ezer meg ezer, arasznyi magas fenyőcsemete borította a hegyoldalt, zölden, emberderék-magasságban, s egy-egy sugár szál már messze felemelte mutatóujját az ég felé. Éles csípős szél futkározott boldogan a hegyeken, s távol el lehetett látni a kettős völgyvágásban, ahol köd párázott. A fák tövén hódarabok ültek, ha a tavasz megjön, ibolyás és gyöngyvirágos kosarak maradnak itt azoknak a helyén.

Nagyot sóhajtott. Olyan szomorú volt, olyan árva, úgy tele belső gyötrődésekkel. Mintha egy ősi, régi népnyomorúság kínját hozta volna a lelkében, valami rendkívüli szomorúságot, csak elbámult a világon, és csodálkozott rajta, hogy él, hogy látja ezt a szép kilátást, hogy független élete van, hogy semmi baja sincs, és hogy nem tudja igaz okát adni levertségének... Szégyellte magát, hogy a paptól fél, de félt. Nem is a paptól. A világ ítéletétől. Mit mondanak. Hogy mondják. Nevetnek-e rajta vagy megvetik. Olyan beteg volt és olyan gyáva. Úgy kiütött a gyávaság rajta, még az ajkán is, pörsenések nőttek a szája szélén a gyávaságtól.

Bányászok jöttek el mellette égő kahanyeccel a kezükben. Hosszúlábú, csontos bányászok, akik hozzá vannak szokva, hogy a föld mélységében, mint nyugalmas csendes magános kunyhókban dolgozgassanak a hegyes félszárú csákánnyal, s imbolyogva lógtak a föld felszínén a síkos gyalogutakon lefelé a falucskákba, a rongyos házakba a kis családjaikhoz, ahol kevés öröm és sok méreg várja őket.

- Dobrivecser... - dünnyögték s fáradtan, kedv nélkül cammogtak el tovább a széles csizmákban.

S hogy jönnek végtelen sorokban, egymástól egyforma távolságban, sárga vasföldszínű ruháikban, s az alkonyatban már három lépésre hogy megeszi őket a semmi, a föld, a világ, mint a hernyókat, a maguk földszínével.

Az otthoni szagokat érezte meg rajtuk, a nehéz bányászszagot, amely nyirkos és olajjal átitatott és nehéz, mint a föld alatt a levegő, s bánatosan fellélegzett, amint elkanyarodhatott az útjokból a másik útra, amely nem a bányákhoz vitt, hanem fel a telepre, az igazgatósági épületek felé, ahol már nem találkozott velük. Ezzel az első lélegzéssel már hálát adott a Sorsnak, hogy nem maradt meg ezek közt a szegények közt, a földvájó tótok közt, hanem kirepült egy magasabb, szebb, könnyebb úribb levegőbe úrnak, úrnak, magyarnak... S a fejét lehúzta a válla közé és szédelgett, félt és gyöngének, nyomorultnak, magánosnak érezte magát. Otthon most kacagnak a testvére gyerekei, és ő itt baktat, se úr, se paraszt. Minden attól függ, hogy a főnök milyen kedvvel fogja hallgatni a papot... A főnökné!...

Fölért a felső útra. A jó egészséges levegőben szabadon lépegetett, bátran és könnyedén, s elgondolta, milyen csodálatos, hogy ekkora távolságok is vannak az emberek és az életek közt. Milyen fenn van ő, milyen magasan van ő a régi sorsosai, a földbányászó nép fölött. S még sincs semmi igaz öröme benne. Gyermekkora óta nem nevetett jóízűen. Mióta nem ugrándozik a kis putriban, a kerítéstelen kis görbe udvaron, a tarka hegyoldalon, mióta itt él, idegen világban, könyvek közt és úri népek közt, azóta ő mindig félre van taszítva, mindig hátrább van egy lépéssel másoknál, mindig csak hallgat, csak összeszorítja a fogát, csak lehúzza magas termetét kisebbre, mint amilyennek az isten teremtette, s ma volt az első eset életében, hogy igazán bátran mert szembeszállani valakivel. A pappal! Hirtelen végre nevetett, kárörömmel kuncogott, jólesett neki, hogy végre volt valami oka, hogy ki merhette mondani az igazát.

Nagy dolog az, a legnagyobb, hogy az embernek valamiben igaza van. És hogy joga van megmondani, hogy: ebben igazam van. Az élet egy alattomos harc, ahol mindenki minden pillanatban azon dolgozik, hogy a másiknak a fejére lépjen, hogy a becsületét, önérzetét meggázolja a többinek, hát ünnepnap az, mikor az ember elleneszegezheti a fejét a bántóinak, s valamiben, akármilyen kicsiségben megvetheti a lábát, s azt érezheti, hogy: innen nem mozdíthatnak meg! Itt erős helyen állok! Itt igazam van!

Á, a főnök nem olyan ember. Az igazat ad neki. Az nem hagy packázni a társulati emberekkel. Kivált ha valaki olyan elismert jó tanító mint ő is, amellett senki sem mondhatja az ellenkezőjét: szerény és türelmes és hallgató.

S mégis, sohasem mondhatta volna ki, hogy: én ember vagyok, én egy megbecsülni való derék ember vagyok! jó tanító vagyok, jó barát, jó szomszéd... S ha mégannyi érdeme volna is, azt az egyet sem mondhatná ki magáról. De itt van egy fix dolog. Az én iskolámhoz jár egy melléképület. Jár. Adjátok meg. S meg fogják adni, mert meg kell adni, mert én egy derék ember és jó tanító vagyok, aki megérdemli, hogy evvel megbecsüljék s már érdemeim is vannak, háromévi szakadatlan buzgó munkásságommal annyit már kiérdemeltem, hogy egy ilyen kis dolgot megadjanak!

De a főnökné! S egyszerre új színben tűnt fel neki a dolog. Most először sejtette meg, hogy az ügye reális lényegében valami illetlenség lappang. Egyszerre elképzelte, hogy a főnökné elfintorítja az orrát. S ettől jobban megijedt... Szóval ettől nagyon megijedt. Hogy is van az, hogy ő sohasem gondolt arra, hogy ez nem kimondani való... eltakarni való dolog... Már látta, hogy az egész világ kacagni fog rajta... Persze, otthon a családjában az egészen rendes volt... s most ő olyan őszintén viselte magát, mintha egyenesen otthonról jött volna ebbe az uras életbe... mint egy vadember...

Égett az arca s rágta a száját.

A fejét lehúzta a nyakába, s a nagy télikabátjában előregörnyedve felhúzott vállakkal ment előre. Egyforma vastag volt az egész alakja, s nem tudta, hogy valaki fentről azt nézi, mennyire nem illik a hónak és cserjéknek és hegyomlásos szakadékoknak ebbe a szeszélyes furcsa hátterébe az ő vastag ügyetlen, rajzatlan alakja, ahogy két kilógó lábán felfelé kaptat a havas úton, s kalapos fekete fejével sután előrehajlik és gondolkozik, itt, ahol csak röpködni, csak élni, csak prédára lesni lehet az ősidőktől való élet stílusa szerint.

Alig vette észre Rassovszky mérnököt, aki az út felett egy kis bányahányáson állott. Hirtelen felvetette rá a szemét, s meglepte a mérnök pompás alakja, ahogy kurta bekecsében, fényes csizmáiban, vállán a puskával s lába előtt tarka foltos vadászkutyájával ott állott.

Levette a kalapját, s túl szívélyesen köszönt.

- Alázatos szolgája, jóestét kívánok.

A mérnök szalutált könnyen a kucsmaforma sapkájához emelve a kezét és egy hangot sem adott. A kutyája kilógatta a nyelvét, úgy bámult le rá, de az sem, még csak nem is ugatott. Úgy állottak ott, könnyedén, urasan. Szépen.

A fiatalember továbbment s füléig elvörösödött... mennyire lenézhetik ezek őt. Mind a ketten. A kutya is meg a gazdája. Mennyire elhúzódhatnak tőle, mint ő a kahanyeces bányászoktól.

Le volt forrázva s szinte sírt dühében. Hogy mondta ma ennek a nevét az az asszony... Ott lent az a piszok asszony, abban a piszok kis házban... Az a rongyos gőgös, aki csak kineveti őt és nem is veszi emberszámba... Csak játszik vele... de ennek úgy mondta ki a nevét, mint valami felsőbb szellemnek... Rassovszky mérnök úr... Hát mire olyan büszkék! Hát mit tudnak ezek az úri félék! Hát mijük van? Mi adja nekik azt a nagy önérzetet?... Csak odaszalutál a sapkájához, mintha tiszti sapka volna, még csak meg sem emeli... De szívesen adna kifejezést az ellene érzett ingerültségének... S ebben a pillanatban a kis Tucsek lány pajtása lett, aki ma délben utána vonított... mikor a rechtor ellen érzett gyerek ellenségeskedésnek adott hangot avval, hogy Hechtort kiáltott utána az utcán. Valami ellenállhatatlanul kényszerítette, hogy most ebben a percben visszaforduljon, s valami ilyet kiáltson utána ennek a hencegő nagyúrnak!...

Visszafordult, a szájához tette a tenyerét s elordította magát:

- Hektor! Hektooor!

A hangja végigrohant a telepen, s valahonnan visszaverődött a visszhang.

- Thoooooor.

Látta, hogy a mérnök visszafordult, s a kutyája is megfordult, és kimereszkedve állott arra vizslatva, ahol ő van.

Borzasztóan megijedt. Kitelik a sorstól az a tréfa, hogy a mérnök kutyáját Hektornak hívják, s akkor aztán megvan a blamázs...

Gyorsan elfordult, s csak sokára tudott annyira magához jönni, hogy kuncogva nevetni tudott a tréfáján... Ej mit! s hányiveti lett, mint akinek már semmi vesztenivalója nincs. Akasztófahumorral nézte a dolgot. Az életet. Utóvégre, legfeljebb elcsapják a Társulattól, vagy áthelyezik... Még jobb is lenne, ha áthelyeznék. Olyan helyre, ahol városibb életet lehet élni... Ez ronda hely. Az ember mindenkitől tart és semmi öröme.

Végigment a sétányon.

Nyáron ez a telep legfőbb büszkesége, mert az út igen szelíd lejtéssel siklik előre, s kétoldalt a magas, levágott útparton bükkfatörzsek emelkednek. Magas, karcsú, nyílegyenes törzsek, fiatalok, egyenesek, mintha gyertyának öntötték volna őket az Úr oltárára. Az út magas szélén kiálló gyökerek kígyói dugdossák fejüket a homokból, az ég tiszta fent, a ritka, levéltelen ágak közt, s az égen éppen úgy kígyózik szelíd íveléssel egy ösvény, mint idelent a lába előtt. Suhogó félhomály van a mélységes csöndű fák közt, csak néha kiáltja el magát egy-egy késői madár.

Szinte félt a csöndben, s a szövetkezetesnére gondolt... Vajon hogy megy nekik az üzlet? Nem mehet valami jól, mert a falu legnagyobb része bányamunkás, és azoknak a provizorátban kell vásárolni... De hogy érdeklődött Rassovszky mérnök iránt. Valószínűleg már hallotta a nevét... Aztán arra szeretett volna gondolni, hogy milyen lehet az az asszony, mikor szeret?... De az igazat megvallva ez nemigen izgatta, mert sovány volt és elég kicsiny neki ez az asszony, a fantáziáját sokkal jobban tudta foglalkoztatni a rahói kasszírnő, akinek jó nagy mellei és combjai voltak. Ha arra gondolt, akkor mindjárt vér futotta el a szemét, és valami nyers állati szerelemdühöt érzett. De szó sincs róla, ez az asszony is igen érdekes. Mindenesetre finom modora van. S ha mosolyog, az nagyon izgató. Csak egy kicsit hűvös. Tartózkodó. Á, ezt az asszonyt nem szeretni szeretné az ember, hanem egy kicsit letiporni... Felháborító, hogy mikor már így lealázta a sors, még akkor sem akarja alább adni. Nagyon is úrias.

Ronda nép is ez az úri fajta. Haragszik rájuk. Kivált erre a Rassovszkyra. Elég lett volna ennek azt mondania, hogy: alásszolgája... Vagy hogy: jóestét!... De mind a kettőt. Túlságosan is megalázza magát minden ember előtt... A pap előtt is...

Egyszerre kiért az erdőből. S itt volt a provizoratnál. A magas, emeletes épület sötéten állott a hajlás túlsó oldalán, mint egy vár. Jobbról a kuglizó svájcias faépülete tréfásan fénylett a friss holdvilágon, mert míg a szálerdőben járt, a hold is feljött, s még fiatal sarlójával vidáman aratott az égen.

Lent a völgyön az alsó sodronypálya fölött a magánbányákon fehér ködök úsztak. A kincstári telepnek csak fehér kéménye látszott, s valami erős hangú kutya ugatott odalent. A tanító arra gondolt, hogy milyen erőszakos dolog az is, hogy a Társulat telepein nem szabad kutyát tartani. A Vezér kijelentette, hogy itt nincs rá szükség, hogy kutyával őrizzék magukat a munkások, itt a közbiztonság kell, hogy kifogástalan legyen, s ezért csak az tarthat kutyát, akinek a főnök megengedi. Luxuskutyát. Rassovszky mérnöknek három is van.

A fiatal tanító kicsit nevetett, s újra kitört a szívéből a bent fojtott keserűség, a csúfolódás érzése, a tót gyerekes gyerekség, s most teljesen hazai tótos akcentussal vonította el magát:

- Hechtor! Heechtooor!

Kevés visszhang hallatszott, s kis időre a provizoráttól öblös férfihang kurjantott le:

- Rechtor! Rechtoor!

Újra baj van! Megijedt s beszopta az ajkát. No most már csak az isten őrzi meg, ha az egész telepen gúnyt nem fognak belőle űzni, hogy a sötét éjszakában kutyanevet kiabál... és az Istennek elibe helyezi a...

- Vau, vau! - kiáltott fel hirtelen, némi ötlettel a provizorát felé az útról. Megismerte a hangjáról, hogy Laufer számvevő, a híres goromba úr tréfál vele.

A vastag számvevő megvárta az udvaron, pedig csak kiskabátban volt, s azzal fogott kezet vele:

- Hát magának ha a nevét kiáltják, akkor maga mindjárt ugat?

- Vau, vau! - mondta csendesen a tanító, s csak éppen farkat nem csóvált, úgy hízelkedett a számvevő úrnak.

A nagy kövér úr beballagott a kis kaszinói szobába, s a tanító igénytelenül lépkedett utána.

A kis szobában, amelyet kaszinónak használnak, fullasztó hőség volt. Ketten ültek odabenn, az alszámvevő meg az igazgató tanító, aki olyan szakállt viselt, mint a király.

- Mi újság odale? - kérdezte a vezető tanító a fiatal kollégától.

- Semmi különös, Schaffer úr.

- A csak jó - mondta Tomka úr, az alszámvevő, s éles, pengevékonyságú orrát szimatolva emelte fel.

- A csak megvan jó - ismételte az öreg tanító is tréfálva.

A fiatal tanító levetette a kabátját, s felakasztotta a nikkelezett fogasra. Aztán leült és szótlanul kibicelt a három öreg úr kártyája mellett, örömmel és megnyugodva, hogy ezek még, úgy látszik, semmit se tudnak az afférjéről.

Míg kártyáztak, nem beszéltek, csak néha mondtak egészen értelmetlen mondásokat.

- Zöldre van a zöldre van a...

- Három a daru...

- Na, én elhúztam magamat eccer!

- Jól kinézem magamnak.

- Belemegyek, bele. Az én életem úgysem élet!

- Én nem olvasom télen, úgyis elég bajom van.

Különben pedig dolgoztak komolyan, lelkiismeretesen. Mohón, teljes ambícióval. Oly becsületesen, olyan meggondolással, akkora megfeszített lelkierővel, ahogy az ember csak életének legfőbb munkáin tud dolgozni.

A villanylámpa egyenletesen, fehéren világított reájuk, s a csöndes, fülledt szobácskában úgy ültek ezek az urak, izzadva, fáradhatatlanul, komoly, nehéz munkában.

A fiatalember elnézte őket. Nem értett a kártyához, sohasem volt képes beletanulni, s amit diákkorában tanult, már el is felejtette. Csak nézte őket, csak bámulta, ahogy a vékony tarka lapokat csattogtatták az asztalon, s a belső izgalmaktól verejtékcsöppek gyűltek a homlokukon. Ha azt az energiát, amit ezek kifejtettek, munkára lehetne változtatni, bizonyára a Kereszthegy felét elhordhatták volna húsz év óta a helyéről. Mert mind a hárman legalább húsz éve vannak a Társulat szolgálatában, s életük legnagyobb részét itt töltötték el a Kereszten, s legfőképp abban, hogy hetenként háromszor, négyszer legalább összegyűltek erre a kaszinói kártyára. Mellékesen elvégezték becsületesen, kénytelenségből elég pontosan és tűrhetően a Társulatnál végzett hivatalukat is, de a fő mégiscsak ez volt: az esti alsós.

- Hát a kisasszonyok készülnek a bálra? - vetett közbe a fiatal tanító egy csöndes osztás alatt.

- Bál? - mondta felcsillanó arccal Tomka úr, akinek három eladó lánya van odahaza az erdőcske túlsó oldalán eső kolóniában, a virágos, vadszőlős sárga házban.

- Bál lesz a Kereszten - mondta a fiatalember, s meg volt lepetve, mikor látta a nagy bámulást. - Bizony, azazhogy nem is a Kereszten, hanem lent nálunk, az én iskolámban lesz tartva. Szét is küldték a meghívókat.

- Arról nem tudok semmit - mondta Tomka úr, s körülvizslatott a másik két úr arcán.

- Majd meghíjnak minket is, ha fizetni kell! - mondta a császárszakállas Schaffer bácsi.

Ideges ingerültség tört ki belőlük, s egyszerre vége lett a kártyakompániának. Sérelem, sérelem! zajlott át rajtuk, s egy pillanat alatt mindenki a saját felháborodásának lett szónoka. Senki sem értett a másik beszédéből semmit, pedig mindenik tudta, mi a másiknak a baja. Schaffer bácsit nyugalomba akarják küldeni, mert a Szegedi kolléga intrikál ellene. Laufer számvevő áthelyezést vár a Frommer kohóra, ahol közel van legalább a vasúti állomás, és a fizetése is többre menne, Tomka úr meg éppen a lányai ellen való sértést érez. A főnökné... a főnökné... Mindenkinek ott van a száján az a szó, de senki sem meri kimondani, füle van a falnak is... A provizorék nagyon együtt vannak, persze a főnökékkel... Még a bált se igen merik emlegetni. Csak úgy általánosságban zúgnak, pattogva, hangjukat nem kímélve, ellenben mérsékelt szólásszabadsággal.

Csakugyan belépett a provizor kisasszony. A provizor húga, aki a kiszolgáló leányt is helyettesíti.

- Vilmácska, ha két deci forralt bort kaphatnék - mondta Tomka bácsi.

- Lehet.

- És én, vacsorázni szeretnék, ha kapok valamit - mondta a fiatal tanító.

Vilmácska vette az üres spricceres poharakat s kiment. Olyan fölényesen, hogy még az ajkszéleit is legörbítette. Mint aki restelli, hogy ilyen munkát kell végeznie, s el van szánva, hogy az úri tekintélyt mindenképpen feltartja. A fiatal tanító elnézte a nagycsontú, sápadt fiatal szőke lányt, akinek az arca tele volt pörsenéssel, s eszébe jutott a mai déli ebéd...

Ahogy a lány kiment, az urak újra kezdték a beszédet, most már halkabban, szinte suttogva, annyira fojtott hangon. S a fiatal tanító felhúzott szemöldökkel hallgatta őket. Milyen szomorú egy élet itt ez az élet. Milyen jó volna innen messze élni. Valahol nagy városba. Budapesten. Ahol az embernek nem néz senki a zsebébe, a sebébe. Az ember elvégzi a hivatalát, délután már beülhet egy kávéházba, kis csiszolt márványasztal mellé, s elegáns és frakkos pincér meghajolva kérdezi előtte: Mit parancsol? S kap az ember aranyozott szélű csészében feketekávét, pikolót, aztán jönnek a barátai, ismeretlenek, egy perc alatt új ismeretséget lehet kötni, ingyen lehet a szép nőket nézni, s a kávéház falára majolikából díszes festmények vannak kirakva, s a kávéházi trónus annyira fényes... A fiatal tanítót egyszer egy veszett kutya megmarta, s akkor fel kellett mennie Budapestre a Pasteur-intézetbe, akkor, az intézetbeli megfigyelés után, három napot töltött a fővárosban. És most erre a boldog három napra gondolt, amely úgy maradt meg az emlékében, mint egy különös, furcsa álom...

Nem, nincsen boldog ember a Kereszten. Később bejött a segédmérnök és a számvevőségi gyakornok. Ezek sem tudtak semmit a bálról. Állítólag nem is törődtek vele, sőt kinevették a kis tanítót, hogy bálon jár az esze.

Ő aztán végképp megsértődött, meg is haragudott a szövetkezetesnére, hogy beugratta ebbe a komédiába, s igen kedvetlenül hazaindult. Valóban igaz, hogy nem szabad az embernek mindenféle kalandornépséggel összeállani. Eszébe jutott, hogy mikor még kisdiák volt, egy tapasztalt öreg prepa azt a tanácsot adta neki, hogy az egész világon minden lányt szabad prédának tekintsen, de a saját házi cselédjükkel sose kezdjen ki, mert abból a legnagyobb bajok lesznek. Nem szabad az embernek a saját fészkébe... Lám, abból sose volt baja, hogy a rahói kasszírnő... Utóvégre annak az a mestersége, s azt nem lehet egy fiatalembertől sem kívánni, hogy apáca legyen. De hogy itt fellépjen, mint egy donjuán, és esetleg kellemetlenségei legyenek belőle, az igazán nem fizeti ki magát. Ezektől a kalandornőktől kitelik, hogy a végén azt hazudják, hogy az ember elcsábította őket, holott...

Elhatározta, hogy másnap nem megy el a szövetkezetbe, bocsánatot kér a paptól, s egyáltalán visszavonul az egész világtól. Majd megpróbál valami parasztasszonyt keríteni, aki főzne neki.

Mikor az útra kitért, még azt az utat is gyűlölte, amelyen idejött, s a hegynek a másik oldalán akart lemenni, bár ott nem volt olyan jó út az iskola felé.

De így a főnök háza előtt kellett elmenni. A tágas nagy háznak sötétek voltak az út felőli ablakai.

Akaratlan megállott a ház előtt, s benézett a kerítésen az úri, nagy, impozáns épületre, amely úgy állott ott, hogy ennek a vidéknek legfőbb ura lakik benne. A Társulati főnök a legnagyobb úr az egész felső megyében, s a Kereszt főnökéhez egy társulati telepnek, vagy pláne magántársaságnak, vagy éppen a kincstárnak a hivatalnoka sem hasonlítható jövedelemre, tekintélyre és hatalomra nézve, mert a kereszti bányák az ország legnagyobb vas- és szénbányái.

Ezen egy kicsit mélázott, mikor hirtelen mintha segélykiáltásokat hallott volna.

Újra valami gyanús sikoltást hallott kiszóródni a házból, erre nem habozott tovább, egy pillanat alatt átvetette magát a kerítésen, s beugrott a kertbe.

A háznak tornáca volt, verandája az út felé, de ezt sohasem szokták használni. Félig ösztönből, félig-meddig, mert úgysem tudott volna merre fordulni, hirtelen erre ugrott fel. A tornácra nyíló ajtón belül lármát hallott.

- Nyomorult, nyomorult! Nyomorult gazember! - értette meg a főnökné erős, lihegő kiáltását.

Körülnézett, merre törjön be, mikor zuhanást hallott, s utána a főnök jól ismert recsegős, kissé borízű hangját.

- Velem fogsz te harcolni! Bestia! Velem!

- Nyomorult!...

A fiatalember meg volt döbbenve. Figyelt, figyelt. Kimerülten és reszkető lélekkel. Semmi idegen hang... Hihetetlen... A főnök és a főnökné. Rémítő... Egymást megölik... vagy mi... Tétovázva állott... Érezte, hogy itt nincs semmi joga a beleavatkozásra...

- Hát nem lesz ennek vége soha! - ordította a főnök. - Soha!... Majd én megtanítalak egyszer!

A főnökné hisztérikus kacagása hallatszott.

- Nyomorult!... Aljas... Gazember...

A fiatalember el akart párologni, de abban a percben, ahogy megmoccant, kitépte valaki az ablakot, aztán kiugrott rajta.

Kővé dermedve nézett a fiatal tanító. A főnök volt. Úgy kalap nélkül, kis kabátban... Leesett a fagyos hóra, s nagy kövér testét megüthette, mert nyöszörögve állott fel. Két méter magas lehet az ablak a földtől.

Aztán fújt és lihegett, s elkezdett járkálni a kert befagyott útjain, amelyek virágágyak között kanyarogtak.

A fiatalember nem mert megmozdulni, csak állott a homályban, s végképp kétségbe volt esve, hogy tanújává kellett lennie ennek a kínos családi jelenetnek. Ha a főnök észrevette, el van veszve. De a főnök sokkal jobban le volt foglalva indulataival, minthogy a kívül levő világra csak egy pillantást is vethetett volna.

Istenem. A híres boldog házasok. Hiszen mindenki tudja, hogy a főnök selmeci diák korában szeretett bele a feleségébe, aki egyszerű asztalosnak a lánya volt. Tüdőcsúcshurutos haszontalan teremtés, akit ő gyógyíttatott ki a betegségéből. Nyolc évig nem volt szabad gyermeküknek lenni, s csak most négy éve, mikor az asszony már egészen kigyógyult, akkor született meg az első kislányuk s azóta még egy... Mindenki tudta, milyen boldogan élnek, ő maga is jól emlékszik, hogy egyszer nyilvánosan, emberek előtt, hogy csókolta meg az asszony a férje homlokát... S ilyen előkelő állású ember. Ilyen fiatalon. Aligazgatói rangban. Valami negyvenezer korona fizetéssel... Hihetetlen...

A fiatalember érezte, hogy halálveríték gyöngyözik a homlokán, s oda is fagy a bőrére. De nem mert megmozdulni. A főnök egész itt sétál a veranda előtt. Ha ez a sűrű vadszőlőinda nem volna, lehetetlen, hogy eddig észre ne vegye.

- Henrik!

Az asszony kiáltott ki az ablakon. Fojtva, lihegő indulattal.

- Henrik!... Jöjjön be!

A férj megállott. Nem mozdult tovább.

- Henrik!...

Új csönd.

- Ha nem jön be... Henrik!

A férj konokul, lesütött fejjel állott. Szél jött a fákról, zúzmarát rázott, s az fehéren pergett a férfi kopaszra nyírt fejére.

- Jó, akkor én is kiugrom - mondta az asszony, s a férfi erre megindult az ablak felé.

A fiatal tanító szinte látta az asszony rettenetes nagy fekete szemeit, amelyek oly mély karikásak voltak mindig a barna arcában, s amelyek fölött oly bámulatos, erős szemöldökök voltak, amilyet soha nő nem viselt. S az a képtelenül nagy, fekete, kékesfekete haja, amelyet mindenkor, kétoldalt nagyra kihúzva viselt, s a fél homlokán elsimított, míg a másik fél homlokán kurtára vágott kis frufrut hagyott. Hogy áll az most a sötét éjszakában, a lámpa nélküli szobában, mint egy fúria, bizonyosan még jobban szétzilált hajjal, a hatalmas karjaival, az erős állával, kemény, nagy melleivel, s fúj, mint a mesebeli táltosok, szinte idáig érzik a leheletének a sütése, perzselése.

Ez meg ne lássa! Mert ha ez megsejti, hogy ő most itt van, akkor egy nap múlva már úgy repül ki a Társulattól, hogy... Még a szülei, a testvérei is. Uh, hogy uszítaná ez most rá a kutyáit, ha tudná, hogy valaki leskelődik a csukott verandán.

A főnök lassan megállott az ablak előtt, s egészen reménytelen. Letört, ellankadt, tönkrement. A hideg visszahozta a józan, közönyös nembánomságát.

- Majd kinyitom a verandaajtót - mondta a főnökné.

A fiatal tanító azt hitte, ott rögtön szörnyet hal. De egy perc múlva megrázta az asszony belülről az ajtót, s mérgesen kiáltott fel.

- A pimaszok... Nincs benne a kulcs... Henrik... Jöjjön rögtön a másik ajtóra...

S a főnök lassan, sóhajtva megindult az épület háta felé...

A fiatalember úgy állott ott, mint a kétségbeesés megelevenedése. Nem tudta, mit tegyen, mehet-e már, vagy nem. Nem mert elindulni, míg biztos nem lehet az útjában, hogy meg nem látják, mikor átkapaszkodik a kerítésen.

Rettentően hosszúnak tűnt fel neki az idő, mikor újra beszédet hallott a nyitott ablakon.

- Komédiás... - mondta az asszony fojtott, megvető hangja. - Csak csináljon nekem komédiákat... Sokra becsülöm az ilyeneket... Ez ember?... Ijesztgetni, azt tud!... De nem fog sokáig.

Ezzel becsapta az ablakot.

S a tanító többet nem hallott egy szót sem. A szél is erősebb lett, s bent is csendesebb a hang.

Már azt hitte, itt fog meghalni, mikor újabb veszedelem riasztott rá. A nagy öblös hangú komondor úgy látszik, éjjeli sétájára indult a ház körül, mert itt hallotta meg az ugatását szél ellen a ház sarkán. Hirtelen elindult benne a mersz, s kiugrott a verandáról, és úgy átmászott a kerítésen, amilyen gyorsan csak tudott gémberedett tagjaival.

Aztán tovább igyekezett a keményre fagyott úton, s míg a jó távoli lakása felé igyekezett le a hegyoldalakon, arra gondolt, hogy vajon befűtött-e jól az öreg Hrecsko, aki a takarítást szokta nála végezni, asszony hiányában, egy kis lakásért, miért, meg arra, hogy istenem, az emberek élete mennyire kitanulhatatlan, hogy az ember soha nem tudja, a felszín alatt mi lappang, meg arra, hogy vajon a szövetkezetesné mért találta volna ki az egész bál-históriát, ha semmi igaz sincs benne.

(Folyt. köv.)