Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám
Ez a nagy történelmi név napjainkban szinte váratlanul jutott a közérdeklődés előterébe. Bizonyára nyugodtan tovább pihent volna a történelem tisztes pantheonjában a Bocskay, Bethlen Gábor és a többi nagy szabadságharcos nevei mellett, ha egy róla szóló érdekes és - nem vonakodom kimondani - értékes könyv föl nem bolygatja két századnak rárakódott porát. [*] Ez a könyv azonban csak a lökést adta meg ahhoz, hogy Rákóczi neve a napirendre került, de az a sajátságos kavarodás, mely a könyv nyomán kelt, kivitte a Rákóczi-nevet azokba a széles rétegekbe is, melyek eddig a nevén kívül vajmi keveset ismertek e nagy szabadságharcos egyéniségéből.
Ez a bizonyos politikai célzatossággal felszított mozgalom, mely mint forgószélben kavargó porfelhő hullámzik végig az országon, úgyszólván kikényszeríti azt, hogy a szoros értelemben vett kutató történetírókon kívül a publicisztika is foglalkozzék Rákóczival. A szerkesztőség szíves fölhívásának megfelelve kívánok Rákóczi politikai szerepléséről s ezzel kapcsolatosan Szekfü munkájáról egyet-mást elmondani. Előre bocsátom, hogy nem szándékozom a Szekfü könyve nyomán kelt sajátságos mozgalommal behatóbban foglalkozni, annál kevésbé mert úgy vagyok meggyőződve, hogy közéletünk e furcsa jelenségére nem valami fölemelő érzéssel fog egykoron visszatekinteni egy tisztultabb fölfogású s az abderitizmus gyermekbetegségeiből kilábolandó nemzedék. E hajszáról egyébként e folyóiratban már elmondott egy hivatott toll annyit, amennyit arról elmondani érdemes.
Nem is azért fogok tollat, hogy védelmére keljek Szekfü Gyulának s a vele egyetemlegesen excommunicatio maior-ral sújtott Akadémiának, mert ezeknek bizonyára nincs szükségük efféle védelemre. Maga Szekfü Gyula egyébiránt egy kis füzetben röviden, de nyomatékosan ki is mutatta, hogy az ellene emelt vádak többnyire egyes kikapott mondatok torzításain, sőt néha egyszerű ráfogásokon alapulnak.
Ezt a, habár nem is igen mélyen járó, de extenzíve nagy területen szétáradó mozgalmat szemlélve, azt a kérdést tettem föl magamnak: hogyan lehetséges, hogy egy semmi esetre sem agresszív jellegű könyv, melyet az ezredik ember sem olvasott azok közül, akik pereatot kiáltanak rá, ekkora hűhót idézett elő? Hogyan magyarázhatjuk meg magunknak, hogy annyi ezer ember mondhatni látatlanban behódolt egy kiadott jelszónak, mert elvégre rosszhiszeműséget ennyi emberről föltételezni mégsem lehet. S erre a kérdésre azt a választ adtam magamnak, hogy ez a sajátságos jelenség csak azzal magyarázható, hogy ezek a széles társadalmi rétegek bizonyos optikai csalódás hatása alá kerültek.
Ennek az optikai csalódásnak némely előföltételei pedig objektíve adva vannak abban a tényben, hogy Szekfü a maga könyvében Rákóczinak nem egész életpályáját dolgozta föl, hanem csak 1715-től 1735-ig - haláláig - terjedő, csalódásokban, balsikerekben, keservesen kiábrándító sorscsapásokban gazdag végszakát.
Rákóczi Ferenc életpályájának első fele nagyrészt egy hatalmas epopea magaslatára emelkedett. Második fele azonban a hosszú lehanyatlás fájdalmas képeinek sorozata. A Szekfü munkája csak ezt az utóbbit tárgyalja, amint ezt nyíltan meg is mondja. A szerző, mintha azt föltételezte volna, hogy a nagyközönség Rákóczi pályájának fölemelő mozzanatokban gazdag első felét éppoly jól ismeri, mint ő maga, nem gondolt arra, hogy ennek a tájékozatlan közönségnek arról a szerzőről, ki neki Rákócziról majdnem csupa lehangoló dolgokat mond el, könnyen szuggerálni lehet azt a hitet, mintha Rákóczit ócsárolni akarta volna. A valódi nagyság kétségkívül hanyatlásában is imponáló, s a tisztelet meghatottságával szemléljük őt csalódásainak és lehangoló sorscsapásainak kálváriáján végig, de hogy a naivabb közönség a tragikai elemet, mely benne van, kiérezhesse belőle, tudnia kell, hogy valódi nagyság volt. Ha a szerző ezt a tudatot a közönségben ébrentartani nem tudja, ez könnyen beleesik abba a csalódásba, mintha könyve egy puszta sorsüldözött fölsüléseit akarná elébe tárni, nem pedig egy oly jelentékeny alaknak sorsát, kinek tévedései s ezekből folyó szerencsétlenségei is megrázzák lelkünket, vagy legalábbis a tisztelettel párosult részvét érzelmét keltik föl bennünk.
Rákóczi sorsának azok a fölemelő előzményei, melyek őt egy történelmi méretű sorsdráma vezéralakjává tették, az ő pályájának első korszakában találhatók föl, sőt visszanyúlnak a Rákóczi-családnak és a magyar nemzet történetének egész előző századába.
Ha e viharos századnak öt magyar szabadságharcán végigtekintünk, melyek között a Rákóczié volt az utolsó, lehetetlen észre nem vennünk azt a nagy ellentétet, mely egyfelől az előző szabadságharc vezéreinek, másfelől Rákóczi Ferencnek sorsa közt fönnforog. Bocskay, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Erdélynek és keleti Magyarország jelentékeny részének tényleges fejedelmei és urai voltak, s mint ilyenek, végezték azokat a hadjáratokat, melyeket a magyar szabadság védelmére indítottak, s a császárral eredményesen megkötött béke után mindannyian tovább megmaradtak fejedelemségük birtokában.
Nem így Rákóczi Ferenc. Neki, mikor a szabadságharcot megkezdte, volt rengeteg nagy vagyona, de nem volt fejedelemsége. Amazok a már előzetesen bírt fejedelmi hatalmuk segítségével lettek Magyarország uraivá, s a békekötés után megtartották fejedelemségüket. Rákóczinál megfordítva történt a dolog. Ő először Magyarországon ragadta magához a hatalmat, és csak e megszerzett hatalom segítségével szerezte meg magának Erdély fejedelme címét, anélkül azonban, hogy ezt az országot, melynek pedig az ő elődei, Rákóczi Zsigmond, I. és II. Rákóczi György valóságos uralkodói voltak, tényleg is birtokába vehette volna.
Az erdélyi fejedelmi cím, mely tényleges hatalomban alig nyújtott valamit, lett azzá a tengellyé, mely körül Rákóczi Ferenc sorsa forgott attól fogva, hogy a hadiszerencse tőle elfordult. Az erdélyi fejedelemséghez való ragaszkodás tette rá nézve lehetetlenné a szatmári békéhez való csatlakozást, ez indította őt arra, hogy lemondva óriási vagyonáról, mint hazátlan bujdosó töltse el életének hátralevő huszonhárom esztendejét. Az erdélyi fejedelemség visszaszerzésének, helyesebben megszerzésének kiolthatatlan vágya irányozta lépteit hosszú számkivetésének éveiben, ez volt a vezérmotívum politikai chimaeráinak kergetésében utolsó leheletéig.
Rákóczi a szatmári béke föltételeiben nem talált kezességet arra, hogy a császári udvar becsületesen meg is fogja azokat tartani. Ilyen kezességnek az erdélyi fejedelemség visszaállítását tartotta volna, miként az Bethlen Gábor, Rákóczi Zsigmond és Rákóczi György korában a magyar szabadság bástyájának bizonyult. A szatmári békekötést megelőző időben ő maga írt I. Józsefnek oly értelmű levelet, hogy ha ez hajlandó lett volna az ő erdélyi fejedelemségét elismerni, neki nem lett volna kifogása az ellen, hogy a conföderált rendek visszavonják az ónodi országgyűlés trónfosztó határozatát, s visszafogadják trónjától megfosztott királyukat. A fejedelemség gondolata annyiszor megjelent öntudatában, hogy erre irányzott vágyakozását már maga sem tudta különválasztani attól az ünnepélyes esküjétől, mellyel Marosvásárhelyen a szabad ég alatt az erdélyi rendeknek megfogadta, hogy sohasem fog lemondani az erdélyi fejedelemségről.
Abban részemről is teljesen igazat adok Szekfünek, hogy jóllehet Rákóczi lelkületén a vallásos érzés a grosbois-i tartózkodás napjaitól kezdve egyre jobban erőt vett, a marosvásárhelyi eskü mégiscsak másodrendű szerepet játszott a szatmári békekötéssel szemben való állásfoglalásánál, s csak másodrendű indító oka volt annak, hogy e visszautasító állásponton - egy esetet kivéve, mikor György fia jövőjéről volt szó - következetesen kitartott a csalódások kálváriáját járó hosszú útján. Pedig ez az erdélyi fejedelemség már a szatmári békét megelőző időben is politikai chimaera volt, s ezt már akkor nyíltan megmondta neki legtehetségesebb diplomatája, a később a császáriakhoz pártolt Vetési.
Végigjárjuk a bujdosó Rákóczi küzdelmes pályafutását, a XIV. Lajos udvaránál töltött időtől kezdve hányatott életének végéig. És a kép, mely róla előttünk kialakul, egy politikai álmodozónak, elérhetetlen chimaerák kergetőjének benyomását teszi ránk.
A mély részvétünkre s az országnak tett nagy szolgálatai miatt a nemzet nem múló hálájára méltó fejedelem bujdosói pályája némely fázisaiban majdnem groteszk alakká torzul. Aki csak a szultán adományaiból élő bujdosót látja maga előtt, ki maroknyi híveinek élén körömszakadtáig ragaszkodik a souverainitás jogi fikciójához, s az ezzel járó szertartások külformáihoz, aki csak ennek a minden reális hatalom nélkül való bujdosónak soha meg nem szűnő és minden keserves csalódás után ismét és ismét megújuló diplomáciai kísérleteit látja, s csak azt nézi, miként ostromolja sikertelenül a kormányokat emlékirataival, annak valóban összeszorul a szíve. Szekfü a bujdosó fejedelemnek e sziszifuszi erőfeszítéseit az emigránsok ismeretes lélektana segítségével igyekszik megmagyarázni. S valóban ily irányú lélekelemzés a fönnforgó esetben nem mellőzhető. E lélekelemzés közben önkéntelen eszembe jutnak Kossuth hasonló kísérletei, azok az emlékiratok és tervezetek, melyekkel a volt kormányzó Kiutahiától kezdve turini tartózkodásáig a török kormányt, Palmerstont, majd később Cavourt s közvetve Napoleon császárt Ausztria ellen irányuló akciókra megnyerni igyekezett, s mely kísérletei a végzet kérlelhetetlenségével bekövetkezett sikertelenségek sorozata után végül a dunai conföderáció posványában merültek el. Úgy, mint Rákóczi haláláig játszotta a souverain szerepét, Kossuth is tudvalevőleg haláláig kormányzónak neveztette magát, jóllehet e méltóságáról távozása előtt maga lemondott.
A parallelizmus Rákóczi és Kossuth bujdosói pályafutása közt szembeötlő. Képzeljük már most, hogy valaki Kossuthról írna egy könyvet, s ezt kiutahiai internáltatásával kezdené meg, s ez a könyv oly emberek kezébe adatnék, kik Kossuthnak régebbi, halhatatlan alkotásokat érlelő pályafutásáról csak úgy nagyjából hallottak annyit, hogy híres szabadságbajnok volt: vajon az ily könyv olvasóiban nem lehetne-e némi rosszakarattal fölkelteni azt a véleményt, hogy annak szerzője lekicsinyli Kossuthot?
*
Rákóczi pályafutásának egymással nagyon ellentétes két korszakát: a dicsőségnek, a hatalomnak, a fölemelkedő nap delelésének időszakát és a bekövetkezett lassú és föltartóztathatatlan alkonyodásnak éveit, egy átmeneti korszak választja el egymástól - azok az évek, melyeket az országból való távozása (1711) után Lengyelországban és utóbb XIV. Lajos udvarában töltött. A hatalmas napkirály megbecsülte fejedelmi vendégét. Ez nem csupán a külformák megtartásában, hanem anyagiakban is megnyilatkozott. Eleinte 24 000 tallér pensiót adott neki, utóbb ezt még 10 000 tallérral föl is emelte. Ezen fölül még 200 000 tallér tőkét kötött le neki a városháza jövedelmeinek terhére. Ez a tőke a kuruc háború alatt megígért pénzsegély hátralékos összegének volt az egyenértéke. Ez volt Rákóczinak a számkivetésben jóformán egyedüli vagyona.
Brenner szepesi prépost, ki addig, míg XIV. Lajos élt, Rákóczi diplomáciai képviselője gyanánt szerepelt, a rodostói száműzetés éveiben ennek a vagyonnak a kezelését kezébe kerítette, s nemsokára a híres Low-féle szédelgés idejében az egészet ennek a papírjaiba fektette. A skót bankárnak 1720-ban bekövetkezett bukásával ez a vagyon teljesen odaveszett. Brenner öngyilkos módon vetett véget életének.
Ugyanez a szerencsétlen kezű Brenner rendezte be már évekkel előbb azt a kártyabarlangot Rákóczi párizsi házában, melyről az utóbbi időben annyi szó esett. Már XIV. Lajos élete vége felé is rendetlenül utalványozták ki Rákóczinak a pénzsegélyt, mert a francia állam rossz pénzügyi helyzetbe jutott. XIV. Lajos halála után minden tekintetben rosszabbodott a helyzet. Rákóczi a régi udvari párttal állt jó lábon, melynek Maintenon asszony volt a feje. Most az új udvari párt, melynek élén az orleánsi herceg állt, kiszorította a régit a hatalomból. A segélypénzt leszállították, Rákóczi küzdelmes helyzetbe jutott, nehezen tudta fizetni embereit. Az állítólag évi 40 000 frankot kitevő kártyapénz segített ezen a bajon. Föl nem tehető, hogy Rákóczi a kártyabarlang létezéséről ne tudott volna. Abban az időben egy ily kártyabarlang létezése nem tekintetett botrányos dolognak. Az emiatt napjainkban keletkezett hipokrita elszörnyülködés valóban nagyon rosszul fest különösen azoknál, kik nálunk manapság is előkelő kaszinóikban nemcsak tűrik, de maguk is űzik a tiltott hazárdjátékokat.
Az utrechti és rastatti békekötés után (1714), de méginkább XIV. Lajos halála után (1715) kedvezőtlenebbé vált Rákóczi helyzete Franciaországban. A francia udvari élet a Régence alatt gyökeres átalakuláson ment át. A féktelenségek orgiáit űző udvarban nem telt már öröme Rákóczinak, kinek lelke egyre jobban elmerült a vallásos elmélkedésekben és gyakorlatokban. A kamalduli szerzetesek kolostorában érezte magát legjobban. Ennek szomszédságában házat szerzett magának, s állandóan ott tartózkodott. Itt, a grosbois-i erdő csendjében hozzáfogott - Szent Ágoston mintájára - "confessziói" megírásához.
De ez az istenes életmód sem bírta elhallgattatni szívében a politikai törekvéseket. A megváltozott politikai konstelláció s az a remény, hogy a kitörő török háború módot fog neki nyújtani fejedelemsége visszaszerzésére, visszahajtotta Rákóczit a bűnös világba. Ment, mennie kellett, el messze a pogány törökök közé, honnét, mint egy fényözönben intett feléje egy magasztos cél. 1717. október 10-én Rákóczi partra szállott Gallipoliban, hogy soha többé el ne hagyja a török földet.
A passzarovici békekötés (1718. júl. 21.) elfújta a török háborúhoz kötött reményeit, de ő a megváltozott politikai helyzetben is tovább fűzte politikai tervezgetéseit. A politikai konstelláció fokról fokra kedvezőtlenebbül alakult. A török és spanyol kormányokkal való összeköttetései meglazultak. Egyre üresebb, egyre sivárabb lesz a világ a nagy bujdosó körül, de ő nem szűnik meg hinni, remélni, ha az egyik terv szétfoszlik, újabb és újabb terveket szőni. A szabadság nagy apostolát, a magyar ügynek bátor előharcosát két század ködén keresztül szemlélik a magyar hazafi szemei, de még e nagy távlat mellett is összeszorul a szíve e sorstragédia láttára. A hanyatlás és enyészet e néma borongását, mely Rákóczi Ferenc alakját körülveszi, még borúsabbá teszik a bujdosó életének egyes mellékepizódjai, minők az archipelagus egyik szigetén tengeri kalózok bevonásával alakítandó fejedelemség, vagy a moldvai, livlandi, lotharingiai fejedelemség ködképeinek hajszolása.
Szekfü kimutatja ugyan, hogy az effajta fantasztikus terveket lelketlen nemzetközi kalandorok, mint az angol Ploutman, a francia eredetű Vigouroux, a dán Bohn s más hasonló kaliberű emberek szuggerálták a Rodostóban ülő s az európai politika bonyodalmairól sokszor hiányosan, mindig elkésve értesülő fejedelemnek - olyan emberek, kik szerény anyagi eszközeit kiaknázták, s mellesleg a császári kormány szolgálatában álló kémek is voltak. De ezek a méltánylandó tekintetek sem fojthatják el a szemlélőben azt a kérdést: miért ült föl a fejedelmi bujdosó ily embereknek? miért nem volt óvatosabb?
Csalódásait bizonyos pontig érthetővé teszi az a sajátságos emigráns-pszichológia, melynek hatása alól a legnagyobb eszű emberek is ritkán menekülhetnek, kiket a sors forgószele a hazátlan száműzöttek rögös útjára sodort. A kegyetlen fátum keze ezeknek rendszerint egy torzító tükörben mutatja a történő s méginkább az általuk várt, remélt és óhajtott eseményeket. De még így is az átlagosnál gyengébbnek látszik a nemes fejedelmi bujdosó emberismerete. És itt ismét eszünkbe jut Kossuth, kinek fényes tulajdonai mellett az emberismeret tudvalevőleg szintén gyenge oldala volt. Hogy mily könnyen bízott Rákóczi az emberekben, azt már pályája elején is megmutatta, midőn XIV. Lajos francia királyhoz intézett első levelét, melyben késznek nyilatkozott a magyar fölkelés élére állani, a belga eredetű Longuevalra bízta, egy császári tisztre, kit barátjának tartott, s kinek első dolga volt Rákóczi levelét a bécsi udvarnak bemutatni. Valóban csak csudának tekinthető, hogy karrierje mindjárt csírájában véget nem ért, s hogy sikerült menekülnie abból a németújhelyi börtönből, melybe elfogatása után zárták, s melyből anyai ágon való nagyapja, Zrínyi Péter harminc évvel előbb egyenesen a hóhér bárdja alá lépett. A Longuevallal való eset mellé sorakozik a már öreg s annyi tapasztaláson átment Rákóczinak bizalma a Vigouroux típusú kalandorok iránt. Pedig hogy ezek nem voltak éppen fölismerhetetlenek, azt Mikes Kelemen bizonyítja, aki megírta, hogy ez a Vigouroux olyan ember, kinek húsz állítása közül tizenkilenc hazugság.
A törökök Rákóczit - előbb Drinápolyban, utóbb Jenikőben, végül Rodostóban - ütőkártyának tartogatták a Habsburgok ellen. Fejedelmi illúzióit is kímélték és táplálták, hisz ezek az ütőkártya értékét csak emelték. A Törökországba jövetele után aránylag hamar megkötött passarovici béke után már nagyon rosszabbodtak Rákóczi kilátásai, hogy a törökök segítségével terveit megvalósíthatja. Sőt helyzete egyenesen veszedelmessé vált, mert a császári követ ismételve erősen sürgette kiadatását. De akkor is megvolt a török államférfiakban ugyanaz a becsület, melyet 1849-ben Kossuth és menekülttársai iránt tanúsítottak: ellenállottak a bécsi udvar kiadatási sürgetéseinek.
Rákóczinak törökországi tartózkodása mindinkább az internálás jellegét öltötte magára. Ő is, mint Kossuth 1849 után Kiutahiában, úgy érezte magát a rodostói unalmak közepette, mint hogyha börtönben volna. Szeretett volna szabadulni, de a törökök nem eresztették, Párizsból pedig intést kapott, hogy jövetelét nem óhajtják.
Halála előtt egy évvel reményeinek egy utolsó föllobbanását érte meg. A rég esengve várt háború megjött. XV. Lajos nyomába lépett apjának, a napkirálynak. Ebben az időben a francia eredetű Bonneval, kit Szekfü a kalandorok királyának nevez, nagy befolyásra jutott Konstantinápolyban. Ez a francia eredetű renegát emlékiratot küldött Rákóczihoz Rodostóba, melyben ki volt fejtve, hogy Franciaországnak nagy érdeke Magyarországnak a császártól való elszakítása. Javaslata szerint a francia királynak és szövetségeseinek egy 50 000 emberből álló sereget kell küldeni, mely a szárazföldön Friaulon át, a tenger felől Triesztből Horvátországba nyomulna, Károlyvároson, Zágrábon, Csáktornyán át. Kanizsát kardcsapás nélkül birtokába vehetné, Budát körülfoghatná. Rákóczinak Bosznián át kellene csatlakoznia a sereghez, Buda ostrománál jelen lennie, a főváros elfoglalása után magyar királlyá kell magát kikiáltatni. Moldva felől Rákóczi fia, György menjen be, ezt erdélyi fejedelemnek lehetne megtenni. (Ki nem gondol itt a Kossuth-Cavour tervezte 1859-60-i inváziós seregre, melynek még fölvonulási terve is meglepően összevág a Bonneval-félével?)
Rákóczi, ki még fél évvel előbb kész volt a császárral kibékülni, és Lotharingiát kérte tőle magának, most elfogadta Bonneval tervét. Szekfü itt azt a kérdést veti föl, vajon a hazától oly régen elszakadt fejedelem, gondolt-e ez esetben hazája javára, mikor idegen sereggel kész volt bevonulni a Dunántúl virágzó téreire. Nem mondja, de sejteti azt a nézetét, hogy Rákóczit csak azért ragadta meg Bonneval terve - melynek kivihetősége egyébiránt nagyon valószínűtlen volt -, mivel kilátást nyújtott a száműzés keserves helyének, Rodostónak elhagyására. Én Szekfünek lélekelemzésére alapított föltevését ez esetben túl sötétnek vélem. Azt hiszem, hogy miként a közönség által akkor német érzelműnek tartott húszéves Rákóczi joggal írja magáról, hogy német köntöse alatt magyar szív dobogott, úgy az öreg Rákócziban sem vált a magyar vér vízzé. Hisz kevéssel a kátyúba jutott Bonneval-féle terv után - melyet Bohn sietett a császári követnek elárulni - maga Rákóczi ama tervnek egy javított kiadását küldötte meg a francia külügyminiszternek, s az ehhez intézett levélben ezt mondja: "je ne suis pas moins zélé pour ma patrie et je suis encore engagé par des serments "ŕ soutenir la liberté et le droit de ma principauté." Ami pedig azt illeti, hogy Rákóczi idegen sereg élén akart volna bevonulni Magyarországba, hát ugyan milyen sereg élén vonulhatott volna be? Kossuth inváziós serege is főképp idegenekből állónak volt tervezve, mert csak ilyenre lehetett az adott körülmények közt gondolni. Az olaszországi magyar légió sokkal kisebb volt, hogysem magában elég lehetett volna ily terv keresztülvitelére.
De térjünk vissza Rákóczihoz.
Ennek csalódásai, ismét és ismét, minden kiábrándító balsiker után újból fölvett tervezgetései bizonyára csak fájdalmas benyomást tehetnek a magyar olvasóra. E benyomás enyhítéséül Szekfü egészen helyesen utal egyrészt a kalandorok mesterkedéseire, kik a fejedelmet, mivel ez az ő izolált helyzetében alig láthatott bele a diplomácia útvesztőibe, könnyen félrevezethették, másrészt utal arra a sokszor említett emigráns-pszichológiára. Nézetem szerint e pontnál még egyet föl kell említeni, s ez az akkori európai politikának a maitól lényegesen eltérő jellege.
Könnyű nekünk most kétszáz év múlva, az azóta lefolyt események tanulságainak ismeretében s a mai lényegesen más európai viszonyok közt, mikor naponként olvashatjuk a világ összes részeiből beérkező távirati jelentéseket, e magas piedesztálon bírói széket ülnünk Rákóczi fölött, s csak úgy röviden képtelenségeknek nyilvánítani az ő sokszor - nem tagadom - nagyon fantasztikus rodostói tervezgetéseit. De egészen más most a világ, mint akkor volt, mások, végtelenül tökéletesebbek az információ eszközei, mint amilyenek Rodostóban a fejedelem rendelkezésére állottak. Sok dolog, ami mai szemmel nézve első tekintetre képtelenség, kétszáz évvel ezelőtt, ha talán valószínűtlen volt is, nem volt oly merő lehetetlenség, mint amilyennek a mai ember előtt, a mai európai viszonyok mértékével mérve föltűnik. A 18. század eleje a dinasztikus háborúk s a kaleidoszkópszerűen változó konstellációk korszaka volt. A mi szemünk hozzászokott ahhoz, hogy az európai államok birtokállapota - a Balkántól eltekintve - mintegy telekkönyvezve van, hogy területhódítás céljából indított háborúk a mai kultúrállamok közt a 20. században Európában úgyszólván a lehetetlenségek közé tartoznak, s az ilyfajta kísérletezések ma már a tengerentúli területekre szorultak. Szóval a nagy politika dinamikája manapság olyan erőcsoportosulásokban van megrögzítve, minő a hármas szövetség, vagy a hármas entente. A 18. század elején nem így volt. Akkor az európai területeken is nagyobbrészt olyan politika folyt, mely a mai mértékkel mérve kalandorpolitikának volna mondható.
Ha Rákócziról, az ő rodostói tervezgetéseiről igazságosan akarunk ítélni, egy percig sem szabad azt a most érintett nagy különbséget, mely az akkori és a mai Európa politikai módszerei közt fönnforog, szem elől tévesztenünk. Ha Szekfü ezt erősebben kidomborította volna, ezzel mindenesetre megnehezítette volna intencióinak félremagyarázását.
Hasonló megítélés alá eshetnek Szekfü Gyula munkájának azok a részei is, melyek Rákóczi álláspontjának a szatmári békekötést megelőző időben történt kialakulását állítják szemünk elé. Az erdélyi fejedelemségnek, mint lényeges békeföltételnek követelése volt az a végzetes pont Rákóczi pályafutásában, mely őt a számkivetésbe űzte, hatalmas magyar főúrból hazátlan bujdosóvá s utóbb trónkövetelő ködképek kergetőjévé tette. Ezt a tévedést mások már eleve ilyennek ismerték föl. Vetési már 1709-ben megmondta neki, hogy a császár semmi esetre sem fog beleegyezni az ő erdélyi fejedelemségébe, mert ez ránézve merő lehetetlenség. Egy különálló Erdély már 1711-ben történelmi anachronizmus volt. Ehhez képest járt el Károlyi Sándor, mikor a szatmári békét megkötötte. E szerint viselkedett az ország, midőn a szatmári békekötésbe belenyugodott. Megjegyezhetjük, hogy a jelenkori helyzet világánál bírálva Erdély különállása a magyarság nemzeti érdekei szempontjából sem lett volna már az, ami a Bocskaiak és Bethlen Gáborok korában volt: a magyar szabadság védbástyája. Végeredményében csorbítása lett volna a magyar állam amaz egységének, melyet joggal oly nagyra értékelünk, s melyet az erdélyi unió keresztülvitelével a nemzet nagy örömére és hasznára végre sikerült betetőzni.
Valóban tévedett tehát Rákóczi, mikor a külön erdélyi fejedelemség föltámasztását conditio sine qua non-nak állította föl. Utóbb súlyosan meg is bűnhődött ezért. És mégis azt mondhatjuk, hogy ebben a kérdésben akkor mindenki más tisztábban láthatott, mint ő. Tévedett, de éppen neki jóformán lehetetlen volt nem tévednie, úgyszólván tévednie kellett. Az ő tévedése nemcsak lélektanilag, de történelmileg megérthető. S azokat az előzményeket, melyekből Rákóczi sorstragédiájának így és nem másképpen kinőnie kellett, melyek a válságos időpontban, mint egy fátum ránehezedtek az ő egyéniségére, és rákényszerítették, hogy úgy tegyen, amint tett és nem másképp: - úgy vélem - az érdemes szerző nem állította abban a teljes világosságban az olvasó elé, melyet azok megérdemeltek volna. És itt kibukkan ismét, amit már föntebb érintettem, hogy bajos dolog egy történelmi szereplő személyiség élettörténetének elbeszélését a közepén kezdeni, vagyis azon a ponton, amidőn életének napja a zeniten túlhaladva már erősen lefelé hanyatlik. Az ilyen elölről csonka élettörténet szükségképp ferde világításba állítja az illetőt. Szóval, lehetetlen az 1715-1735-ig küzdő és bujdosó s a rodostói évek unalmaiban vegetáló Rákóczit valódi értéke szerint méltatni, ha az 1700-1711-ig szereplett nemzetvezér Rákóczit nem állítjuk mögéje. Azt a Rákóczit, akitől igazságos bíró meg nem tagadhatja azt az elismerést, hogy megmérhetetlen szolgálatot tett nemzetének, mert elsősorban az ő szabadságharcának köszönhetjük, hogy a Kollonics-rendszer mocsarába nyomorultul bele nem fulladtunk, s hogy az e rendszer által megsemmisítésre ítélt Magyarország helyén a szatmári békekötés után - jóllehet politikai áldozatok árán - oly állapot alakult ki, mely e haza és nemzet életbenmaradására elég levegőt nyújtott.
"Rákóczi joggal tart számot arra, hogy ne csupán árnynak, testetlen félistennek nézzük, hanem a körülötte szélvészként süvítő élet válságos forgatagában vegyük szemügyre, amelyben csak igazi húsból, vérből való ember állhat meg. A történetírás legszebb föladata, a holt papírtömegből emberi arcokat hívni elő, melyek emberi vágyakat, törekvéseket és szenvedélyeket fejeznek ki. S Rákóczi oly őszintén rajzolta magát vallomásaiban, hogy az ő valódi arcát nem nehéz annak meglátni, aki látni tud és látni akar."
Midőn a szerzőnek e szép és igaz sorait magam is szívesen aláírom, bátorkodom azokhoz egyet hozzátenni: ennek a húsból és vérből való Rákóczinak a képéhez mellőzhetetlenül hozzátartozik nemcsak az, amivé 1715 után lett, hanem hozzátartoznak azok a történelmi és személyes előzmények is, amelyek az ő egyéniségét megteremtették, olyanná teremtették meg, amilyennek cselekvése tetőpontján mutatkozott.
Ezek az előzmények pedig nincsenek és - hozzáteszem - alig is lehetnek teljes fontosságukhoz mérten kidomborítva egy oly munkában, mely csak 1715-ben, tehát Rákóczi történelmi küldetésének befejezése után, a fátumszerű hanyatlás kezdetén veszi föl az ő élettörténetének fonalát.
Emeljünk ki ezekből az előzményekből néhány főbb vonást. E néhány vonásból is meg fogja érteni az olvasó, hogy bárki inkább bízhatott a szatmári békekötésben, mint Rákóczi Ferenc. Az ő szemével nézve a szatmári békekötés, Erdély helyreállítása és az ő erdélyi fejedelemsége nélkül, csak értéktelen papirosnak tűnhetett föl. Igaz, a következmények megmutatták utóbb, hogy ez a békekötés nem volt egészen ily értéktelen papiros. De azokat a fejleményeket, melyeknek köszönhető volt, hogy ilyenné nem vált, az események menetének azokat a később beállott szerencsés változásait, melyek az egykori önálló erdélyi fejedelemség nyújtotta garanciákat legalább részben pótolták, Rákóczi akkor előre nem láthatta. Ezek akkor kívül feküdtek az ő megismerhetése látókörén.
E pótló tényezők sommáját pedig abban foglalhatjuk össze, hogy mind III. Károly, mind ennek lánya, a pragmatica sanctióval utódságra emelt Mária Terézia erősen rászorult a magyarokra, éspedig nemcsak a politikai téren, de a harctéren is. Ennek következtében a császári hatalom most már bölcsen belátta, hogy a magyar alkotmánynak a Lipót-Kollonics-féle rendszer szerint való nyílt konfiskálásától tartózkodnia kell, s megelégedett a magyar államiság ama csendes elsikkasztásának kísérletével, mely csak II. József alatt mert a nyílt alkotmányfölfüggesztésig menni, de végleges sikert ekkor sem arathatott.
Hozzájárult ehhez a korszak egész jellegében végbement nagy fontosságú változás. A Lipót alatt alkalmazott Caraffa-Kollonics-féle brutális rendszer, mely a magyar nemességnek - tehát a nemzet vezető elemének - vagyonelkobzások és vértörvényszékek útján való letörését, s ami ebből okvetlenül következett volna, a magyarság és magyar államiság politikai és etnikai megsemmisítését vette célba, a fölvilágosult 18. században már nem volt alkalmazható. A korszellemnek láthatatlan, de ellenállhatatlan ereje kizárta ezt.
Európában az ún. fölvilágosult abszolutizmus vált uralkodóvá, mely nálunk a patriarchális abszolutizmus alakjában lépett föl. Ez is veszedelmes, ha soká tart, de azt a brutális letörést, mely a Caraffák és Kollonicsok előtt mint cél lebegett, ezzel a patriarchális rendszerrel elérni mégsem lehetett. A magyar nemzet a 18. század alatti állapotnak bizonyos rendezettsége mellett elvégre is élt, sőt gyarapodott is. Az a fékező erő, melyet egykor Erdély függetlensége nyújtott, a régi alakban már nem létezett, de helyette más, korszerűbb alakban lassanként kifejlődött, s magában az idővel öntudatra jutott magyarországi magyarság zömében hatásosan és sikeresen érvényesült.
A szatmári békét megelőző napokban a nemzetsorsnak ezt a jövő alakulását Rákóczi nem láthatta előre. Mert a jövőbe egy félszázadra előre ő sem láthatott. Csak a jelent s a mögötte fekvő múltat láthatta. S mit láthatott ebben a jelenben és múltban? Az erdélyi rendek előtt letett ünnepélyes esküjén kívül, mely, mint ismételgetni szerette, kötelességévé teszi, hogy az erdélyi fejedelemségről le ne mondjon, továbbá az Erdély trónján ülő elődeitől rámaradt hagyományok szuggesztív hatásán kívül ebben a múltban és jelenben talált ő bőven egészen reális természetű tényezőket, melyek szinte elemi erővel kényszerítették rá arra az álláspontra, melyet az erdélyi fejedelemség kérdésében elfoglalt.
Mit látott, ha a távolabbi múltba vissza s a közelebbi jelenben körültekintett?
Először is föltűnt előtte szépapjának, Rákóczi Zsigmondnak alakja, ki Bocskay oldalán segített kivívni az ország alkotmányos szabadságait biztosító bécsi békekötést. (1606.) És látta azt, hogy Bocskaynak sajnos nagyon hamar bekövetkezett halála után nyomban ismét megkezdődött a magyarok üldözése. Látta, hogy a bécsi békekötés is, mint a legtöbb ilyfajta szerződés, annyit és nem többet ér, mint amennyi hatalom van mögötte.
Látta, hogy csak akkor jött a magyarokra jobb fordulat, mikor - szerencsére elég hamar - kitört a 30 éves háború, mely lehetővé tette, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem fegyvert ragadjon, és a nikolsburgi békében kikényszerítse az alkotmány elismerését. (1622.)
Látta, hogy ezt a békekötést is éppen addig és nem tovább tartották meg, ameddig kénytelenek voltak vele, azaz míg Bethlen Gábor uralkodott.
Most már Rákóczi Ferenc dédapján, I. Rákóczi György erdélyi fejedelmen volt a haza megmentésének sora. Ez győzelmes háborúban kikényszerítette a császári hatalomtól a linzi békekötést. (1645.)
Ennek a hatása körülbelül három évig tartott. 1648-ban létrejött a wesztfáliai békekötés, mely a császárt megszabadította a 30 éves háború veszedelmeitől. A császár vérszomjas és kapzsi közegei most már még nagyobb kíméletlenséggel kezdették meg a vagyonelkobzásokkal és vérbíróságokkal űzött nemzetirtó akciót.
A szoldateszkának ez az újabb rémuralma idézte elő a Frangepán Ferenc, Nádasdy és Zrínyi Péter szerencsétlen összeesküvését. Zrínyi Péter, Rákóczi Ferencnek anyai ágon nagyapja, valamint társai Németújváron 1671-ben hóhér bárdja alatt vérzettek el.
Most a rémuralom újabb fokozódása következett. Több mint 2000 magyart vetettek a törvénytelen pozsonyi vérbíróság börtöneibe. Sokakat halálra, még többet gályarabságra ítéltek. Millió holdakat tettek ki az elkobzott birtokok, kiszámíthatatlan értéket az elkobzott ingóságok aranyban, ezüstben, drágakövekben. Az elkobzott birtokokat az udvar kegyencei kapták királyi adományul - nagyrészt idegen kalandorok. Az ingó értékek többnyire a kapzsi miniszterek és hivatalnokok kezein kallódtak el. Hisz ezeket a pápa követe is egyik tudósításában nyíltan rablóknak nevezi.
Most már Bécsben elérkezettnek látták az időt arra, hogy rámérjék Magyarországra a halálos csapást. Lipót forma szerint is megszűntnek nyilvánította a magyar alkotmányt. (Lipót maga is esküt tett erre, de papjai elhitették vele, hogy eretnekekkel szemben - s a magyarok akkor többnyire eretnekek voltak - nem köteles megtartani az esküt.)
Most már Thököli Imrén, Rákóczi Ferenc mostohaapján volt a sor, hogy megmentse Magyarországot. Thököli meg is felelt ennek a föladatnak. Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György nyomdokaiba lépve, fegyverrel kényszerítette Lipótot, hogy a magyar alkotmányt ismét helyreállítsa és elismerje. (1681.)
Néhány évvel rá (1686-ban) - nem ugyan Lipótnak, hanem főleg Lotharingiai Károlynak érdeméből - megtörtént egy nagy esemény, mely egy áldásos kor kezdete lehetett volna, megtörtént Buda visszavétele. Magyarországra nézve csak újabb elnyomási kísérletek kezdetét jelentette. Most már meghódított tartománynak tekintették, s megindultak a terrorizmus valódi orgiái. A következő évben történtek Caraffa tábornok eperjesi mészárlásai. Egy évvel később (1688) ez a vérengző tábornok hosszas ostrom után bevette Munkács várát, melyet Rákóczi Ferenc édesanyja, ekkor már második házasságában a hős Thököli Imre felesége, évekig védelmezett. A tizenkét éves Rákóczi Ferenc gyakran ott volt a bástyákon anyja oldalán.
A vár eleste után a fogságban tartott anyjuktól elszakított Rákóczi-gyermekeket, a 16 éves Júliát és a négy évvel fiatalabb Ferencet Bécsbe vitték. Rákóczi Ferenc jelen volt annál az embertelen jelenetnél, mikor Kollonics kardinális az ő Júlia nővérét személyesen vitte az orsolyaapácák kolostorába, s az öccsétől elszakadni nem akaró fiatal lányt úgy rugdosta be a zárda ajtaján. Zrínyi Ilonát férje, Thököli Imre az általa elfogott Heissler császári tábornokért kicserélte a császáriaktól, s a hős asszony férje után távozott a nikomédiai számkivetésbe. Rákóczi sohasem látta többé anyját, ki 1703-ban febr. 18-án halt meg Nikomédiában.
Nos hát, képzeljük el magunknak ez ily családi hagyományok és ily személyes tapasztalatok milieu-jében korán férfiúvá serdült fiatal Rákóczi lelkivilágát. Lehetett-e ez mástól, mint a végtelen elkeseredés és bizalmatlanság érzelemitől át- meg áthatva? Bécsben reménykedtek ugyan abban, hogy a császártól kirendelt nevelők vezetése alatt a jezsuita-nevelés talán kiölte a fiatal fejedelmi sarjból nemzete és hazája szeretetét. De ebben csalódtak. A fiatal Rákóczi korai megnősülése után visszavonulva lakott váraiban, télen Eperjesen, abban a városban, melynek piacán csak nemrég száradt föl a Caraffa parancsára ártatlanul leölt hazafiak vére. Gondoljuk el, milyen érzelmeket ébreszthetett Rákócziban a katonai rémuralomnak, az alkotmány elkobozásának, a köz- és magánjogok lábbal tiprásának látása. Most kezdték meg Kollonics kardinális politikai tervezetének keresztülvitelét, mely a magyar alkotmány teljes megsemmisítésén épült föl.
Akkori lelkivilágát Rákóczi emlékirataiban így írja le: "Házam tekintélyénél s őseim nevénél fogva egyedül az én személyem egyesíthette a hazafias törekvéseket, s csakis én eszközölhettem ki a külföldi fejedelmeknek barátságos támogatását. Ha valakit, úgy engem illetett a dédapám Rákóczi György által III. Ferdinánd császárral kötött linzi békekötés helyreállítása, mely megerősítette az országnak később legnagyobb részben eltörlött szabadságait. Nevezett ősömnek a Franciaország és Svédország királyaival kötött véd- és dacszövetségei kiterjesztettek az utódokra is: amiért hozzájuk fordulni egyedül én voltam jogosult."
De Rákóczi egyelőre nem mozdult. A Thököli kurucai által a Hegyalján megindított fölkeléstől is távoltartotta magát. Tudta, hogy ha beleköthetnének, csakhamar nagyatyja, Zrínyi Péter sorsa várna rá. Óvakodott tehát mindentől, ami kompromittálhatta volna. Sőt odáig ment, hogy 1696-ban született fia keresztapjául I. Lipótot kérte föl, s a gyermeket Lipót György nevekre kereszteltette. Csak titokban ápolta a lelke mélyében rejlő politikai ideálokat. Tényleg ez időben az ország német érzelműnek tartotta Rákóczit. Még a lelkes hazafi, a dúsgazdag Bercsényi Miklós is így vélekedett róla, míg - télen ő is Eperjesen lakván - szorosabb barátság nem fejlődött ki közte és Rákóczi közt. "Bercsényi csodálkozva és megvigasztalódva tapasztalta - írja Rákóczi emlékirataiban -, hogy kebelemben a német köntös alatt is igaz magyar hazafiszív dobog, míg a nemzet felőlem másképp vélekedett."
A két hazafi várta a pillanatot, mikor fegyvert lehet ragadni a már-már tűrhetetlen zsarnoki önkény lerázására.
E pillanat nemsokára elérkezett. Közeledett a spanyol örökösödési háború. XIV. Lajos titkos küldötte által fölszólította Rákóczit, hogy ragadjon fegyvert a Habsburg uralom ellen. Ígérte, hogy pénzzel, fegyverrel segíteni fogja.
1700-ban november 1-én, azon a napon, mikor II. Károly spanyol király meghalt, írta meg Rákóczi a választ a francia király fölszólítására, éspedig igenlő értelemben. A királyhoz és külügyminiszteréhez intézett leveleket ismerősére, a belga származású Longueval császári hadnagyra bízta, kit barátjának tartott. Ez sietett Rákóczit Bécsben elárulni. Nem ismétlem itt elfogatásának s ugyanabba a németújhelyi börtönbe való záratásának történetét, melyből nagyatyja, Zrínyi Péter 30 évvel előbb a vérpadra hurcoltatott. Csak csudálatos megszabadulása mentette őt meg ennek sorsától. 1703 júniusában Lengyelországból hazatérve ez év szeptember 26-án már jelentette XIV. Lajosnak, hogy az ország egész a Dunáig hatalmában van. "Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungariae" kezdetű híres proklamációja jelzi annak az időszaknak a kezdetét, melyben hatalma, tekintélye legmagasabbra emelkedett. Erdély rendei 1704. július 6-án erdélyi fejedelemmé, a magyar rendek 1705. szeptemberben a széchényi országgyűlésen Magyarország vezérlő fejedelmévé választották.
A változó szerencsével folyt Rákócziféle szabadságharc történetének elmondása nem tartozhatik ez értekezés szűk keretébe. Ismeretes, hogy végül a hadi szerencse Rákóczi ellen fordult. Az országban dühöngő pestis, az Oudenarde és Malplaquet melletti ütközetek után beállt külpolitikai kedvezőtlen fordulat fokonként megtörte a kurucok erejét. Mindamellett az I. Lipót halála után trónra jutott I. József oly békeföltételeket ajánlott Rákóczinak, melyek Magyarország és Erdély törvényes szabadságait biztosították, őt magát pedig meghagyták volna birtokaiban.
A békeszegéseknek föntebb csak röviden érintett hosszú sorozata s mindaz, amit maga a közelmúltban látott és tapasztalt, arra indította Rákóczit, hogy levonva egy egész évszázad tanulságait, inkább választotta a vagyontalanságot és a bujdosást, semmint alávesse magát a fölajánlott békeföltételeknek, melyekről biztosra vette, hogy éppoly kevéssé fognak megtartatni, mint a régibb békekötések. Hitt és remélt egy oly fordulat lehetőségében, mely az országra és őrá magára kedvezőbb lett volna. Számításait halomra döntötték az események, de élete utolsó szakának csalódásai és kiábrándító balsikerei sem homályosíthatják el azt a fényt, mely alakját környezi. Rákóczit illeti meg az oroszlánrész abban, hogy kellő időben fegyvert ragadva letiport hazája jogaiért, véget vetett a nemzetet végromlással fenyegető Lipót-féle kényuralomnak, mielőtt ez célját elérhette volna. Rákóczi Ferenc nem valósíthatta ugyan meg azt a függetlenségi ideált, mely lelke előtt lebegett, de az az óriási eredmény, hogy a Kollonics-féle fölháborító rendszer kimúlt és soha többé vissza nem tért, össze van forrva II. Rákóczi Ferenc nevével.
[*]