Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Figyelő

Csécsy Imre: Diáknyomor

Néhány évtized óta Budapesten nincs diákélet. Ez a jelenség alig tűnt fel valakinek - maguk a diákok is csak most veszik észre -, pedig ennek mély, a magyar értelmiség jelen sorsával és jövőjével szorosan összefüggő okai vannak. Nyugaton az értelmiségi pályákat majdnem kizárólag a jómódú középosztály fiai foglalják el, akiknek számára az egyetemi évek csupán kellemes előkészületet jelentenek a komoly értelemben vett közéleti, tudományos életre. Német-, de különösen Angolországban a középosztályoknak az az értelmi elitje megy az egyetemre, melynek anyagi helyzete lehetővé teszi, hogy megélhetési kényszer nélkül, l'art pour l'art lelkesedéssel merüljön el a tudományba, s eszközei, képességei teljében szabadon dolgozzék annak előbbrevitelén. Egészen más például az orosz diákélet, s ehhez sok tekintetben hasonló a párizsi egyetemek internacionális világa is. Oroszországban a diákság legnagyobbrészt a szellemi felszabadulásért sóvárgó, a mindenáron érvényesülni, hatni, változtatni akaró, anyagilag fél proletár és lelkileg fél-forradalmár elemből kerül ki: tehát ismét egy intellektuális elitből, melynek számára a tudás, ha más értelemben is, mint nyugaton, de szintén életcél.

Ez az utóbbi típus nálunk egészen hiányzik, az előbbinek pedig csak torz megnyilatkozásaival találkoztunk - azelőtt. Akkor, mikor számbavehető orvosi és technikai oktatás még alig volt, a bölcsészeti fakultást pedig lelkileg és testileg csenevész tanárembriók töltötték meg, s az "egyetemi hallgató" fogalma a köztudatban azonos volt a "jogász"-éval: azzal a fiatalemberrel, ki ügyvédnek, jegyzőnek, szolgabírónak, hivatalnoknak vagy egyszerűen és egyenesen "politikusnak" készülve egyetemi tanulmányai alatt gyakorlatilag elsajátította a stréberség összes fogásait, a segítőegyesületekben és egyéb Mikulás-bállal egybekötött szociálpolitikai intézményekben ugyanazt az életet élte mint apja a kaszinóban, március tizenötödikén elszavalta a Talpra magyart, s néhanapján jóhiszeműen, de naivul beleszólt az országos politikába is. Ma már ez a romantikus gentry - diák - típus is egészen háttérbe szorult: a főváros fejlődése elsősorban, az ország indusztrializálódásának lassú tempója s ennek következtében az ipari, kereskedelmi Reservearmee szaporodása másodsorban azt eredményezték, hogy az értelmiségi pályák ma már mind kevésbé szolgálnak egy kiváltságos réteg ambícióinak, s mindinkább kenyérkereső foglalkozásokká lesznek. Az értelmiség rohamos szaporodása maga után vonta az értelmiség nyomorát, aminek viszont természetes velejárója: a diáknyomor.

Megdöbbentő statisztikai adatok szólnak arról, milyen higiénikus viszonyok között, mennyi jövedelemből, milyen lakásban élnek, mennyit dolgoznak és mennyit esznek azok a diákok, kikből a jövő társadalom értelmisége lesz. De ennek a nyomornak gazdasági oldalánál még sokkal súlyosabbak a kulturális következményei. A diákok nem járhatnak el az egyetemre és nem tanulhatnak - innét a sikertelen vizsgák nagy százalékszáma és az egyetem egész értelmi színvonalának alacsonysága. Képzeljük el, milyen gonddal és lelkesedéssel készülhet pályájára az a diák, ki egész napját ügyvédi irodában végzett robotmunkával vagy tanítással, esetleg - ilyen adatok is vannak - vidéki hírlapokba való cikkírással (á 3,- korona) tölti, kinek minden energiáját lefoglalják a megélhetés gondjai! Fásult lélekkel, megtépett hittel, romlott idegrendszerrel és az élet nagy problémái iránt vak közönnyel lépnek be a társadalom "gépezetébe", hogy valóban lélektelen kerekei, küllői legyenek annak, ami pedig nem gép, hanem organizmus: életek, gondolatok, célok, érdekek rendszere.

Kultúra az egyetemen? - erről könyvet lehetne írni. Mennyit támadják az egyetem szellemét, a tanítás módszerét, az előadások színvonalát. Igen, minderről lehet beszélni. De vajon csak a szellem, csak a tanárság hibás-e? Vajon lehet-e, érdemes-e komolyabb tudást, mélyebb és modernebb szellemet nyújtani annak a tömegnek, mely nyomora következtében ezt a tudást, ezt a szellemet sem képes megemészteni? Vajon nem abban van-e a megoldás, hogy meg kell könnyíteni az értelmiségi pályák gazdasági előfeltételeit, de ezzel szemben és ezzel arányosan meg kell szigorítani a tanulmányi követelményeket, hogy így a mai igazságtalan "szabad verseny" (ami a "szabad nyomor"-ral egyértelmű) anyagi szelekciója helyett az értelmi kiválogatódás törvénye érvényesüljön? És vajon szabad-e a segítésre hivatottaknak szociális lelkiismeretük szavát elhallgattatni egy jelszóval: az értelmiség túltengésének dogmájával? Vajon be lehet-e tömni az éhes szájakat ezzel a szólammal - vajon lehet-e a jövendő magyar értelmiség sorsán nem segíteni - mert ez mélyreható társadalmi átalakulásoktól függ -, de egyszerűen pillanatnyilag enyhíteni azzal, ha az isteni világrend = társadalmi rend dogmáját vágjuk a fejükhöz?

Pedig segíteni, enyhíteni kell: ezt parancsolja nemcsak a szociális lelkiismeret, de a valóban hazafias belátás is. És ezt fogja parancsolni talán rövidesen a nyomor erőszaka is: Budapest diákjai méltó elkeseredéssel látják, hogy egyetem, főváros, állam egyaránt közönyösen, sőt ellenségesen nézi vergődésüket. És Budapest diákjai el vannak szánva arra, hogyha békés szavukat senki sem hallja meg, forradalmi hangon kiáltsák az "illetékes körök" nagyképű jelszavai ellenébe az ő jelszavukat: "A tudomány megunta a nyomort!"