Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Figyelő
Tizenhárom festő és hét szobrász kiállítást rendezett a Nemzeti Szalon helyiségeiben. Kiállítani minden festőnek - ha módja van rá - életbe vágó joga, és ha ezt a kiállítást úgy rendezik, hogy nem fűznek hozzá egyesület-alapítást, akkor a kiállított anyag értékelésében ki is merült volna a kritikus munkája. A kiállítók maguk is érezhették, hogy tömörülésüket valamivel meg kell hogy okolják, mert maga a puszta érvényesülés nem lehet olyan emberek célja, akik jórészben már tíz-tizenöt évvel ezelőtt elvégezték a névszerzés munkáját (László Fülöp, aki szinte tagja a Céhbelieknek, ugyebár nem vádolható azzal, hogy eddig elmulasztotta volna érvényesíteni önmagát, és most nagysokára akarná pótolni az elmulasztottakat). A kiállítók "Húsvét" címmel terjedelmes katalógust adtak ki, melynek elején Kriesch Aladár többek között a következő sorokban világítja meg az egyesület alakításának szükségességét:
...És bármennyire széjjel is húztak művészi kérdésekben művészeink, és hadakoztak is egymással nem csekély szenvedélyességgel, mégis eme külső támadások ellen mindig öntudatlanul is szolidaritást vállaltak, mert érezték, hogy művészetük létalapjai támadtatnak meg, hogy saját művészetükbe vetett erős hit, szeretet és meggyőződés nélkül művészet egyáltalában nem lehetséges.
Most azonban mit látunk?
Maguk a művészek fogtak botor cinizmussal fejszét a művészet fájára! (?)
Ez ellen a belső, a művészetet, a művészek részéről ért támadás ellen emeljük fel tiltó kiáltó szavunkat! Mikor azt látjuk, hogy a parlamentarizmusnak kacagtatóan szomorú karikatúrájaképpen művészek párttá, érdekcsoporttá verődnek össze, nem új művészi irányok megkereséséért és kifejlesztéséért, hanem egyszerűen hatalmi és személyes érdekekért, alárendelvén elárulván e személyes érdekeknek művészetüket.
Aztán a zsűriválasztó művészek ellen kel ki Kriesch, kárhoztatja őket, mert nem érdeme szerint választanak meg valakit zsűritaggá, hanem azért, hogy a zsüror a voks viszonzásaképpen a szavazó művészt is előreviszi.
Azt kell hinnünk, hogy ez a néhány sor a Műcsarnok ellen irányul, mert más művészi testület életében a zsűri léte vagy nemléte igazán nem számít.
Kriesch Aladár békés szózata mellett nagyon furcsán hat elvbarátjának, Nagy Sándornak szépen megfésült tollrajza. A tollrajz címe: Művészet berkeiben, tehát félreértésről szó sem lehet. A rajz háttere görög fellegvár, mondjuk Olympos. Előtérben feldöntött rózsafát legelő szamár hátán majom ül, jobb kezében a milói Vénusz majomfejben végződő szobra, bal kezében mintázó fa. A szamár hátsó felén a művészet hármas pajzsa, oldalán a nyeregre erősítve paletta csüng, a palettán pedig Kernstok Károly lovasképének karikatúrája. Hogy semmi kétségünk ne legyen e lovaskép tendenciáját illetőleg, még egyszer beleilleszti rajzába Nagy Sándor ezt a részt olyképpen, hogy a ló a lovasával együtt a háttérben levő görög vár felé vágtat, illetőleg röpül, és a levegőben magával ragadja az első lábaiba csimpaszkodó meztelen ifjút.
Ugye elragadó?
De ez még nem elég. Gauguin is megkapja a magáét. Talapzaton (rajta e felírás: Tahiti) szerecsen nő áll. Kezét nagyon illetlenül tartja, melléből nedv csurog ki, a kicsurgó nedvet poharával egy nadrágszoknyás dáma fogja fel, és ahogy poharát tartja, csuklóján kötél csüng, melynek vége disznó lábához van kötve. Fentnevezett disznó gyöngyökkel, ékkövekkel telt edényben turkál. Egy kaméleon, a szamár tejét szopó leopárd, feldöntött gyertya egészítik ki e jelképes ábrázolást.
A rajznak Kernstok Károlyt illető vonatkozására felesleges bővebben kitérni, ha Nagy Sándor ízlésének és kollegialitásának megfelel ez az előkelő szellemeskedés, rendben van.
De a dolog természetéből folyik és remélhetőleg a céhbeliek sem veszik rossz néven, ha Nagy Sándor rajzát, aki mégiscsak egyik exponense az új egyesülésnek, és nem is egészen felelőtlen személy, Kriesch Aladár írása mellé helyezzük.
Ami mégis a legfontosabb: a kiállított anyagról: László Fülöp, Szenes Fülöp, Zemplényi Tivadar, Nagy Sándor, Kriesch Aladár, Horvai János, Telcs Ede, Nadler Róbert, Mendlik Oszkár és Ujvári Ignác képeiről, szobrairól bajosan lehet olyasvalamit megállapítani, ami ne fedné ez egytől egyig befejezett, lezárt pályájú művészek eddigi termeléséhez fűződő megállapításokat.