Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Figyelő

Dr. Hollós István: Ferenczi Sándor könyvei
Lélekelemzés. Értekezések a pszichoanalízis köréből.- Ideges tünetek keletkezése és egyéb értekezések a pszichoanalízis köréből.Budapest. 1914. Dick Manó kiadása.

A technikai tudományok elérhetővé tették a levegő magasságait, a pszichoanalízis feltárta a lélek mélységét. A két egymástól oly távol álló esemény időbeli találkozása nemcsak tudománytörténelmi szempontból jellemző, hanem belső analógiáknál fogva is. A levegő meghódítása és a lélek megismerése egyformán ősi, mélyen izgató és eddig elérhetetlen vágya volt az emberiségnek. Némi analógia rejlik már abban a körülményben is, hogy amíg valóságban repülni nem tudtunk, a léleknek régen adott égbe vivő szárnyakat a hit. És előbb meg kellett szűnni a szárnyas lélekben való hivésnek, hogy a test az ég felé repülni tudjon. Mindkettő, a lélek megismerése és a repülés technikája egyformán a természettudományos gondolkodásnak lehetett csak gyümölcse. És a lényegbeli analógia itt van. A rögtől valóban függetlenné csak most leszünk, attól a pillanattól fogva, melyben a harmadik dimenzió, a tér is a hatalmunkba került. Ez, a harmadik dimenzió megismerése, jelentette a tudományban és a művészetben is a haladás korszakalkotó étappeját. Enélkül a matematika, a geometria, a csillagászat csak primer gondolkodási folyamat volt.

Enélkül a rajzolás és festés az ősemberek gyermeki játéka maradt. Művészetté csak a harmadik dimenzió tudatosságával, a perspektívával lett. És végül enélkül a lélek megismerésének tudománya is - ma látjuk - nem lehetett más, mint érthetetlen vagy félreértett jelenségek skolasztikus rendszerezése, felületes morfológiája. Tudománnyá csak az elképzelt harmadik dimenzió tette, amikor a lelki jelenségek mögött azok determinánsainak végtelen mélysége - szóval a tudattalannak titka felpattant.

Hálásan gondolok arra, hogy ezeken a hasábokon a pszichoanalízis ismertetésének meglehetősen körülményes feladata alól mentesítve vagyok. Ha azonban annak jelentőségét kiemelni szükségesnek tartom, teszem azért, mert ez a jelentőség még a céhbeli pszichoanalitikus előtt is napról napra meglepőbb arányokat ölt.

A tudattalan, aminek valóságára Freud a hisztériások lelki elemzése közben jött rá, ma valamennyi szellemi tudományban, a pszichológiában, az etnográfiában, a linguistikában, a mitológiában, vallástudományban, pedagógiában stb., a lelki értékek újra értékelésére kényszerített. Az új meggondolások egyik leggazdagabb aratása azonban a költői és művészi alkotások világában nyílt meg. A tudattalan fogalmával a költői alkotás "csodaszerűsége" természettudományosan megérthető jelenséggé lett. A lélekelemzés mindenkor a mű mögött rejlő harmadik dimenziót, az alkotó lelkének egészen az infantilis korig terjedő determinánsait, az ősi ösztön, a szexualitás és a társadalmi rend konfliktusából kialakult lelki konstellációt kutatja. Az analízissel az alkotó lelke és a munkája szerves, szükséges egységgé forr, amelyből nemcsak új lényegbeli megértések, hanem a művészi gyönyörködésnek új lehetőségei sarjadnak.

A pszichoanalízis igazságát és gyakorlati értékét a legközvetlenebbül a költő és a művész értheti meg. A tudós rendszerint csak nagy önmegtagadás, a neurotikus csak hosszas szenvedés után fogadhatja azt el, de a művész, aki tudattalanjával közvetlen kontaktusban áll, a legtöbbször az önmagára találás gyönyörűségével ismer rá az igazságra. Hiszen elégszer kifejezte műveiben tudattalanul, még mielőtt pszichoanalízis létezett.

A lélekelemző az írók és művészek intuitív megnyilatkozásaiban kapja tudományos tételeinek legfrappánsabb bizonyítékait. Más tudomány is nemegyszer merítette egy-egy új gondolatát vagy annak igazolását a költők sejtelméből, de egy sem talált bennük úgy valóságos munkatársakra, mint a pszichoanalitikus. De viszont a lélekelemző sem maradt adósa a költőnek, mert önfelismerésre, a tudattalan jelentőségének, jogosságának a tudatára, szinte azt a fonákságot mondhatnám - a tudattalan tudatosságára segítette.

Kétségtelen, hogy a genie lelkének hatalmas áradatával szemben nem képzelhető semmiféle okos tanács vagy bölcsesség, mely arra akárcsak szabályozóan befolyhatna. De némi joggal feltehető, hogy új bátorságok és vele új energiák szakadoznak fel, ha a genie nemcsak érzi, hanem világosan tudja, hogy ami belőle kitör, az az ősi ösztönök kényszerű szublimálódása, hogy ami benne fáj, az az infantilis-emberi konfliktusok elintézetlensége, és ami lelkének tudattalan rétegeiben tompán lüktet, az tulajdonképp az emberi faj sorsának utórezgése.

Messze vezetne, ha az imént mondottakat máris mutatkozó jelenségekkel illusztrálni akarnám. Elég talán arra utalnom, hogy az, ami a szerteágazó modern költői és művészi irányokban közös vonás, a formák és a lelki cenzúrák alól való felszabadulás elementáris vágya. Tulajdonképp nem más, mint a tudattalannak megnőtt ereje, önkénye, hatalmasodása. Rikító példák erre a futuristák írásai, melyek igen gyakran hasonlatosak ahhoz, amit orvosi analizálás közben a neurotikus cenzúra nélkül, szabadon asszociálva produkál.

A lélekelemzés és az irodalom termékenyítő összefüggéséről szólva, nem kell messzebb mennem, mint ahhoz a klasszikus példához, amelyet a Nyugat reprezentál. Éppen ezért válik könnyűvé a feladatom, hogy Ferenczi Sándor könyveiről itt megemlékezzem, ahol neki nemcsak az írása jelent meg, hanem mások írásaiban az ő tanításainak szelleme.

Bár Ferenczi két könyve a pszichoanalízis tudományából nem ad rendszeres iskolát, mégis az alapismeretek a második kiadásban megjelent Lélekelemzésben, a magasabb részletkérdések inkább a Lelki Tünetekben találhatók fel. A lelki történésről ma azok nélkül, amiket Ferenczi a Lélekelemzésben kifejt, valóságot érző tudásunk nem lehet. Az Ideges Tünetekben pedig Ferenczi nagy mesterének, Freudnak nemcsak interpretálója, hanem a tudománynak önálló továbbgondolója és fejlesztője. És legyen az akár tisztán orvosi, akár lélektani vagy társadalmi téma, mindenkor leköt, néha megdöbbent az az elemzés, mely a kémiai analízishez hasonlóan a legkomplikáltabb lelki vegyületben is, végül, bár különféle megkötésben és mennyiségben, ugyanazokat az őselemeket találja fel. Ferenczi, mély bepillantással, emellett mesteréhez ebben is hasonló világos tárgyalással végzi a komplikált operációt, amelyre többek között egyik legszebb példa a valóságérzés fejlődési fokairól írott tanulmánya.

Ha Ferencziről itt újat nem is mondhatok, éppen e helyen juthat kifejezésre az a megbecsülés, melyet a megnemértők nagy tömege tőle és a pszichoanalízistől megvon. Ferenczi, aki tiszta meggyőződéssel és a meggyőződés bátorságával, megalkuvás nélküli lélekelemző, talán éppen azért még becsesebb nekünk, amiért magával szemben találja azokat, kik a tudományt és a természettudományos gondolkodást maguknak monopolizálták. A quantitatív és a qualitatív elemzés korában kétségtelenül nagy merészség volt, a lélekelemzés eredményeként nem ennyi és annyi atom nitrogénre, hidrogénre, oxigénre, kénre stb. bukkanni. De az évszázados spekulatív pszichológiának és az évtizedes pszichofizikai mérés tudományának gyakorlati meddősége után örömmel kell fogadnunk azt a tudományt, mely bár ma az akadémikus tudománnyal szemben revolúciót jelent, mégis, vagy éppen azért menten húsba és vérbevágó gyakorlati eredményekre vezetett. És ha egyébért nem, csak ezért is különösen becses nekünk a pszichoanalízis és annak legkiválóbb művelője, Ferenczi.