Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám
(A császárné terme. Belép Kam-lin császárnéi ruhában. Szomorú, levert. Leül egy trónszerű karosszékbe. Tshao még nem veszi észre.)
Kam-lin (Tshao-hoz): Apám!
Tshao (felriadva): Kam-lin!
Kam-lin: Miért olyan ijedt az arcod?
Tshao: Egy perccel hamarább kellett volna jönnöd, Kam-lin.
Kam-lin: Miért?
Tshao: A császár az imént ment el. Börtönnel és kígyóval fenyegetett meg engem. Azt sem tudom, miért.
Kam-lin: Ming-huang ágyában a cselédek viperát találtak.
Tshao: Ah! És most minket gyanúsít meg miattok?! Értem már!
Kam-lin: Tao-shi és Ying-ying már napok óta együtt sugdosnak, bugdosnak. (A földre néz.) Itt víznyomok vannak a padlón. (A nyomok után megy a halas medencéhez, és a szekrény mögött eltűnik, de nyomban visszatér ijedt arccal.) Az aranyhalas medencém körül a padló tele van vízzel fröccsentve. A halacskáim fele megdöglött, féloldalt fordult. Mi történhetett itt?
Tshao: Cselvetés ellenünk. Ennek utána kell járnom. (Menni készül.)
Kam-lin (könyörögve): Ne hagyj egyedül! Félek.
Tshao: Mindjárt visszajövök, Kam-lin. Ha hirtelen veszedelem támadna (egy orchidea-cserepet emel fel), ezt az orchidea-cserepet tedd az ablakodba. Erre a jelre nyomban itt termek.
Kam-lin: Miért büntet engem az ég? Miért nincs gyermekem?... Tshao, én azt hiszem, hogy valamelyik korábbi életemben nagy bűnt követtem el, és ezért bűnhődöm most. (Nem veszi észre, hogy Tshao időközben eltűnt, amikor elmélyedéséből magához tér, egy szegényesen öltözött nő áll előtte.)
Yeng-re (szegényesen van öltözve, arcán fátyol, hátán egy egyéves gyermek. Előírt, mély hajlongásokkal közeledik a császárné Kam-lin felé, és a trón legalsó lépcsőjénél megáll.): Felséges asszonyom!
Kam-lin (felrezzenve): Mit kíván tőlem, asszonyom?
Yeng-re (visszaveti fátyolát): Most már megismersz, Kam-lin?
Kam-lin (örömteljes meglepetéssel): Yeng-re! Te vagy az igazán? (Egymás felé rohannak és egymásra borulnak.)
Yeng-re: Nem ismertél meg ebben a szegényes ruhában, ugye?
Kam-lin: Fátyol takarta el az arcodat... De honnan toppansz most elő váratlanul? Van két esztendeje, hogy nem láttalak!
Yeng-re: Megváltoztam, ugye?
Kam-lin: Megszépültél, Yeng-re. Hát én?
Yeng-re: Szebb vagy, mint a hajnal.
Kam-lin: Erősebben ölelj meg. Nem vagyok hímes tojás!
Yeng-re: Kár volna a szép ruhádért!
Kam-lin: Látom, veled másképp kell bánni. (Erősen és szeretettel magához öleli.)
Yeng-re: Jaj, meg ne szoríts nagyon.
Kam-lin: Miért?
Yeng-re: Mert más is van velem.
Kam-lin (csodálkozva): Ki?
Yeng-re (mutatja a hátán lévő gyermekét): A fiam!
Kam-lin (mint aki álomból ébred): Neked gyermeked van?!
Yeng-re (leoldja hátáról gyékénykosarát, amelyben a gyermek van): Nesze, emeld meg. Harminc tien a súlya. (Kam-lin kezébe adja a gyermeket.)
Kam-lin: Szabad az ölembe venni? Nem fog sírni?
Yeng-re: Nem fél ez senkit, nekimegy a bikának is.
Kam-lin (becézgetve, csókolva a gyermeket): Hogy hívnak, édes apróságom?
Yeng-re: A neve Yung-nien. "Örök Évek". Az apjától kapta ezt a nevet.
Kam-lin: És ki az apja?
Yeng-re: Hallod! Furcsa kérdés! Az édesapja az apja, nem pedig a tshik-ti-tshi-fu! Vagy már elfelejtetted, hogy férjem is van, Wu Tao-yuan?
Kam-lin: Bocsáss meg, hogy így összevissza kérdezek. Két év óta nem láttalak, és most egyszerre se szó, se beszéd, elém állsz, és azt mondod, hogy ez a kövér kis jószág a fiad!
Yeng-re: Férjhez mentem, tehát gyermekem született. Ez egyszerű!
Kam-lin: Milyen idős a fiad?
Yeng-re: Egy éves.
Kam-lin: Tud már futni?
Yeng-re: Mint a fürj.
Kam-lin: Hát beszélni?
Yeng-re: Mint egy mandarin.
Kam-lin: Nézd, nézd, hogy kapkod a fiad a fésűm után. (Elveszi hajából a fésűt és a gyermeknek adja.) Nesze, kisbaba, játsszál vele. Hogy is hívnak?
Yeng-re: Yung-nien.
Kam-lin: Yung-nien! Örök évekre szóló boldogságot szereztél a szüleidnek.
Yeng-re: Vigyázz, leejti Yung-nien a fésűt!
Kam-lin: Nem lesz nagy kár érte. (A fésű leesik és darabokra törik.)
Yeng-re: Nem mondtam! (Lehajol, és gyorsan fölszedi a fésű eltört darabjait.)
Kam-lin: Milyen huncut kis kópé ez! (Összevissza becézgeti Yung-nient. Yeng-réhez.) A fésűt neked adom.
Yeng-re (nézegetve a fésűt): Mondd, ez igazi drágakő, ez a kék, ugye? De mit is kérdem, milyen ostoba vagyok! Megvan ez legalább száz liáng értékű! Jaj, ha csak tíz liáng lett volna a kezemben, dehogy is keltem volna útra!
Kam-lin: Mit mondasz? Nem volt tíz liáng nálad?
Yeng-re: Sokszor nem volt mit ennünk! Hiszen ezért vagyok itt!
Kam-lin: Beszélj világosabban. Hol a férjed?
Yeng-re (titokzatosan): Még mindig bujkál a császár haragja elől.
Kam-lin (halkan): Nekem elárulhatod, hol van?
Yeng-re: Itt van Tchang-nganban. Velem jött. De el kellett rejtenem, hogy Ming-huang emberei valahogy rá ne ismerjenek és el ne fogják. Nem mertünk volna kimozdulni számkivetésünk helyéről, ha a rettenetes nyomor világgá nem kerget minket. Ahol laktunk, a Po-yang tó partján az idén nem termett rizs. Majd éhen vesztünk. Menekülnünk kellett a gyerek miatt is... És terád gondoltam...
Kam-lin: Nagyon jól tetted! Kár, hogy előbb nem fordultál hozzám. Nem kellett volna annyit nyomorognotok!
Yeng-re: Mindig azt hittük, hogy majd csak jobbra fordul a sorsunk, de utóbb Wu Tao-yuan már semmit sem keresett.
Kam-lin: Wu Tao-yuan, a nagy művész?
Yeng-re: Bolti cégéreket festett, ebből éltünk.
Kam-lin: Bolti cégéreket!
Yeng-re: Falun más nem kell.
Kam-lin: Most már tudom, hogy miért nyomorogtatok.
Yeng-re: Amíg csak magunk voltunk, még tűrtük a legnagyobb nélkülözést is, de mióta gyermekem van... Elhiheted, Kam-lin, nagy oka volt annak, hogy otthagytuk a kedves fészkünket!
Kam-lin: Csakhogy végre megjött az eszetek! Nem Wu-nak való a falusi élet.
Yeng-re: Én is azt gondoltam, hogy azóta talán csak elmúlt már a császár haragja, és visszajöhetünk a fővárosba.
Kam-lin: A császár talán már el is felejtette Wu Tao-yuant.
Yeng-re: Te mindennap találkozol Ming-huanggal. Nem szólhatnál neki a férjem érdekében? Terád a császár bizonyára hallgat?
Kam-lin (sóhajtva): Régen volt az, Yeng-re, mikor a szavam még ért valamit a császárnál...
Yeng-re (csodálkozva): Nem értelek!
Kam-lin: Én csak elhallgattam a panaszaidat, Yeng-re, és magamban azt gondoltam, hogy mennyivel boldogabb vagy te nálam.
Yeng-re (részvéttel): Kam-lin!
Kam-lin: Bizony több okom volna a panaszra, mint neked, de térjünk csak a te dolgodra.
Yeng-re: Nem, nem, beszélj magadról...
Kam-lin: Majd máskor... Most fontosabb a te sorsod. Én azt hiszem, hogy Wu Tao-yuan már bátran mutatkozhatnék a császár előtt, mert Ming-huang már elfelejtette azt, ami akkor történt... Akkor még szeretett engem és féltékeny volt Wu-ra, de most már...!
Yeng-re: Talán elárultad neki, hogy te és én... hogy mi ikertestvérek vagyunk?
Kam-lin: A világért sem! Hiszen megfogadtuk Shang Ti oltárán, hogy titkunkat soha senkinek el nem áruljuk. Te talán megszegted fogadalmadat?
Yeng-re: Isten ments!
Kam-lin: Te, akit a férjed szeret, nem merted neki elárulni az igazat. Hogy mertem volna én?!
Yeng-re: Szegény Kam-lin.
Kam-lin: Hát ha még tudnád, hogy mennyit szenvedtem két év óta!
Yeng-re (a gyermekre mutatva): Nézd csak, hogy elaludt az öledben... mintha csak az édesanyja volnál.
Kam-lin (merengve): Azt hiszem, ha gyermekem volna, talán még magamhoz tudnám láncolni Ming-huangot.
Yeng-re: Más mód nincsen rá, hogy visszaszerezd Ming-huang szívét?
Kam-lin: Azt hiszem, már minden késő, Ming-huang mást szeret.
Yeng-re: Kit?
Kam-lin: Ying-ying a neve. Táncosnő volt egy teaházban. És evvel a nővel szemben kell megalázkodnom nekem! Most már tudhatod, Yeng-re, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Yeng-re: És én még Ming-huangtól akartam kegyelmet kérni! Sokkal okosabb, ha visszamegyek oda, ahonnan jöttem.
Kam-lin: Nem, nem, azért ne veszítsd el mindjárt a kedvedet. Ha én nem, más bizonyára tud rajtatok segíteni. Legjobb lesz, ha megkérdezzük apánkat, Tshao-t.
Yeng-re: Tshao itt van? Beszélhetek vele?
Kam-lin: Egyetlen barátom és vigasztalóm mostan.
Yeng-re: Mily régóta nem láttam Tshaót!... Oh, be szeretnék vele néhány szót váltani.
Kam-lin: Mindjárt megláthatod. (Fogja a cserép orchideát, és fölteszi az ablakpárkányra.)
Yeng-re: Mit csinálsz?
Kam-lin: Jelt adok Tshaónak.
Yeng-re (szomorúan): Így leveleztek ti egymással?
Kam-lin: Ha még mindent tudnál!...
Yeng-re: Csak vissza, vissza falura! Óh, Kam-lin, nem irigylésreméltó a császárnék élete!
Kam-lin: Milyen keresetlen és mégis ilyen kedves a ruhád!
Yeng-re: A tied mellett szóra sem érdemes ez a rongy.
Kam-lin: Mondok valamit, Yeng-re, cseréljünk ruhát... meg fogjuk tréfálni Tshao apánkat.
Yeng-re: Hasonlítunk-e még úgy egymásra, mint régen?
Kam-lin: Legalább ezt is megtudhatjuk. Gyere... gyorsan... míg Tshao nem jön... (Átadja a gyermeket.) Nesze, vedd vissza Yung-nient. (Yeng-re átveszi a gyermeket.) Itt a szekrényke mögött fogunk ruhát cserélni. (Elmennek a szekrény mögé... A színről nem látható öltözködésük.)
(Jön Ming-huang császár és Li-tai-pe.)
Ming-huang (bejövés közben, mintegy beszélgetést folytatva): Számon kell kérnem tőle a kígyókat. (Körülnéz.) Nincs itt.
Li-tai-pe: Mielőtt felséged a császárnét felelősségre vonná, meg kellene jobban vizsgálnia, hogyan került a másik kígyó az aranyhalas medencébe.
Ming-huang: Mi van ezen vizsgálni való? Az a kígyó, amelyik az én ágyamba volt elrejtve, előzőleg biztosan itt volt a párja mellett, innen került hozzám.
Li-tai-pe: Csak azt nem értem, hogy Fu-hai a kígyót iderejtette az aranyhalacskái közé, amelyeket annyira dédelgetett.
Ming-huang: Talán amikor ideállította a halas medencét, már arra gondolt, hogy milyen jó hely lesz ez a kígyók elrejtésére!
Li-tai-pe (gondolkodva): Mielőtt felség bejött, Ying-ying itt vetkőzött le az aranyhalas medence előtt, és nem vette észre a kígyót, csak utóbb, amikor felséged belépett...
Ming-huang: Ying-ying?
Li-tai-pe (mintegy föleszmélve): Ying-ying (Halkan, inkább magában). Ying-ying... csempészte be ide a kígyót.
Ming-huang: Mit mondasz?
Li-tai-pe: Csak annyit, felséges uram, hogy tűzbe merném tenni a kezemet Fu-hai ártatlanságáért.
Ming-huang (kicsinylőleg): Költői túlzás!
Li-tai-pe: Tekintse meg csak felséged az aranyhalas medence helyét. (Kezével arra mutat.)
Ming-huang: A világért sem! A bizalmamat a mai nap nagyon megrendítette.
(Mindketten el.)
Kam-lin (Yeng-re ruhájában, előbb óvatosan kidugja a fejét a szekrényke mögül, körülnéz, és halkan hátraszól): Jöhetsz már, Yeng-re! (Előrejön, karján Yung-niennel.)
Yeng-re (Kam-lin császárnéi ruhájában jön a színre): Még mindig remegsz, Kam-lin?
Kam-lin: A szívem verése egészen elállt. Attól féltem, hogy a császár fölfedez bennünket. Nem is merek arra gondolni, hogy mit mondhattunk volna neki? Különösen most, amikor engem gyanúsít meg a kígyóval?
Yeng-re: Miféle kígyóval?
Kam-lin: Ming-huang ágyában ma kígyót találtak, és az imént hallottam, hogy az én aranyhalas medencémben is vipera rejtőzött... Csak Ying-ying csempészhette be hozzám a kígyót, hogy ezzel rám terelje a gyanút... (Az orchidea-cserépre nézve.) Nem értem, hogy apánk még nem jött erre a jelre.
Yeng-re (végignézve a ruháján, amely voltaképp Kam-liné): Szinte éget engem ez a ruha, amióta a kígyókról hallok. Hogyan bírtad ki két esztendeig ezt az életveszélyes viseletet?
Kam-lin (kedélyesebben): Mutasd magadat (Mély bókkal.), felséges asszonyom!
Yeng-re (félig tréfásan, félig ijedten): Te!... Hátha énrám fogják majd a kígyókat?
Kam-lin (mosolyogva, különösen): Nem mondta-e apánk, hogy bármikor cserélhetünk?... Elszenvednéd-e helyettem a halált, Yeng-re?
Yeng-re (komolyan véve a tréfát): Ha a kisfiam nem volna!...
Kam-lin: Ne félj, nem fognak összetéveszteni velem, mert hiszen te százszor boldogabb vagy mint én, és ez meglátszik az arcodon. Én rettenetesen el vagyok hagyatva.
Yeng-re: Hát nincs egy barátod, jó embered sem a császár környezetében?
Kam-lin: Csupa keserű csalódás ért, mindenki elpártolt tőlem, amióta Ming-huang másfelé fordította szívét. Csak egy jóleső meglepetésben volt részem... az imént... Li-tai-pe...
Yeng-re: Li-tai-pe?
Kam-lin: A császár udvari költője. Mindig ellenségemnek hittem, és költeményét, amelyet rólam írt, gúnyolódásnak tekintettem. Most pedig Li-tai-pe a pártomra kelt.
Yeng-re: Csak a hangját hallottam.
(Kopogás az ajtón.)
Kam-lin: Ez már Tshao!... Vigyázz, te vagy a császárné!
Yeng-re (arcára veti a fátyolt): Nyiss neki ajtót. (Trónszerű székre ül.)
Kam-lin (az ajtóhoz megy, kinyitja és nyomban belép Wu Tao-yuan).
Kam-lin (visszasiet Yeng-réhez és kérdőleg néz rá): Ki ez?
Yeng-re (Kam-linhoz súgva): Oh, ez a férjem!
Kam-lin (halkan és gyorsan): Wu Tao-yuan? Alig ismertem rá... Vigyázz, Yeng-re, el ne áruld magad!...
Wu (odalép Kam-linhoz, izgatottan, halkan): Miért vagy itt?
Kam-lin (Yeng-rére mutatva). A császárnét kértem meg ügyünkben.
Wu: Ismered?
Kam-lin (Yeng-réhez): Felséges asszonyom, hódolattal bemutatom a férjemet... Wu Tao-yuan-t.
Yeng-re (Wu-hoz): Nagyon örvendek, Wu Tao-yuan, hogy láthatom.
Wu (leborulva Yeng-re elé): Felséges asszonyom!
Kam-lin (Wu-hoz): A felséges császárné kegyelmesen megígérte, hogy érdekedben szólni fog a császár őfelségének.
Wu (alattvalói mély alázattal): Oh köszönöm, felséges asszonyom!
Yeng-re (Wu-hoz): Nagyon meghatott engem az ön sorsa, és megígértem nejének, hogy ami módomban van, azt elkövetem, hogy ismét elfoglalhassa méltó helyét a császár udvarában.
Wu (remegő alázattal): Erre a nagy kegyességre nem is voltam elkészülve, felséges asszonyom.
(Jön Tshao.)
Yeng-re (eléje szalad, halkan szól): Apám! (Megöleli.)
Tshao (az orchidea-cserépre mutatva): Miért hívtál?
Yeng-re (halkan Tshao-hoz): Vigyázz... itt van Wu Tao-yuan...
Tshao (meglepetve): Wu? (Halkan.) Ez csakugyan ő!... Alig ismertem rá... Az a nő ott mellette... Yeng-re!
Yeng-re (Tshao-hoz halkan): Vigyázz... Wu még nem tudja a titkunkat.
Tshao (halkan): Gyorsan elviszlek innen! (Hangosan Yeng-réhez.) Felséges asszonyom, a császár őfelsége hívatja. (Yeng-re el.)
Tshao (odalép Kam-linhoz): Édes leányom!
Kam-lin: Apám! (A nyakába borul.)
Tshao: Milyen rég nem láttalak, édes leányom! (Wu-hoz.) És te, vőm uram? Hogyan kerültél vissza Tchang-nganba?
Wu (Tshao-hoz): Nem tudunk megélni falun, ipam uram, és a leányával együtt vissza szeretnénk jönni Tchang-nganba.
Tshao: Rajta leszek, Wu, hogy sikerüljön a szándéktok... De hadd lássalak jobban, Fu-hai. Még alaposabban meg se néztelek. (Félrevonja.)
Kam-lin (halkan Tshao-hoz): Menj a császárné után... egyedül akarok maradni Wu-val. (Tshao el.)
(Kam-lin és Wu.)
Kam-lin: Mi történt veled, hogy el mertél ide jönni?... ide?!
Wu: Még kérdezed?! Csaknem az eszemet vette el az aggodalom...
Kam-lin: Miért?
Wu: Őrült voltam, hogy elengedtelek ide Ming-huang udvarába... ebbe a... (Elhallgat.)
Kam-lin: Halkabban... Valaki hallgatózhat.
Wu: Óh, mily boldog és nyugodt lettem egyszerre, hogy megtaláltalak. Te nem tudod, hol vagy voltaképp! Ming-huang palotája ma Kínának legförtelmesebb... bűnbarlangja! A ledér nők valóságos tanyája!
Kam-lin: Hiszen a császár nős ember!
Wu: Óh, milyen együgyű vagy!
Kam-lin: Miért nem mondtad hamarább, hogy ne jöjjek ide?
Wu: Két év óta nem voltam a fővárosban... Mit tudtam én, hogy mi történik itt. (Féltékenyen, gyanakvón.) Mondd, Fu-hai, a császárral nem beszéltél?
Kam-lin: Nem... Csak a császárnéval.
Wu: Hozzá ugyan hiába fordultál.
Kam-lin: Miért?
Wu: A császár egyáltalán nem hajt a szavára, mert egészen egy Ying-ying nevű táncosnő befolyása alá került.
Kam-lin: De hát honnan tudod te mindezt?
Wu: Csak most tudtam meg, hogy mit beszélnek az emberek a városban.
Kam-lin: Mit mondanak még a császárnéról?
Wu: Mindenki nagy részvéttel van iránta.
Kam-lin: Miért?
Wu: Ying-ying miatt.
Kam-lin: Egyebet nem hallottál?
Wu: Nem.
Kam-lin: Pedig minden bizodalmamat a császárnéba vetettem!
Wu: Ne bízz te senkiben, csak bennem. (Megsimogatja Kam-lin vállát és haját szerelmesen.)
Kam-lin (egy pillanatra furcsán visszahökken, de aztán Wuhoz simul.)
Wu: Mily szerencse, hogy nem találkoztál a császárral! (Szerelmesen megöleli.) (Ugyanaz a játék mint előbb.)
Kam-lin: Engem ne félts... én hű maradok hozzád a sírig, és még azon túl is, a Sárga Forrásoknál.
Wu: Kár volt visszajönnünk Tchang-nganba! Menjünk csak oda, ahol magunkfajta szegény, egyszerű emberek élnek. Nagy a világ, és akad még valahol hely a számunkra. Azt mondják, a Déli-tenger partján jó termés volt az idén. Talán oda menjünk? Itt egy percig sem maradhatunk.
Kam-lin: Van útiköltséged?
Wu: Útiköltség? Minek az? Gyalogszerrel megyünk. Mindenütt vannak jó emberek, rizst, ágyat mindenütt lehet kapni. Kérni nem szégyen.
Kam-lin: Nem.
Wu: Vagy talán ide másképp jöttünk? Visszafelé is ugyanúgy megtehetjük az utat.
Kam-lin: Természetesen.
Wu: Vagy nem bírod?
Kam-lin: Bírom.
Wu: Persze a gyermekedet félted a leginkább? (Hirtelen.) Nincs semmi baja Yung-niennek?
Kam-lin (a hátán lévő gyermekre mutat): Nézd, mily édesen alszik.
Wu (apai gyöngédséggel a gyermek fölé hajol): Milyen kincs! Minden gyermek egy isten! (Hosszasan elnézi a gyermeket.) Mondd, hát nem ez-e a legnagyobb boldogság a világon?
Kam-lin: A legnagyobb! (Elfordítja az arcát, és titokban gyorsan letörli a könnyeit.)
Wu: De hát most kapd föl a gyermeket és induljunk!
Kam-lin: Semmi pénzed sincs?
Wu: Nálad maradt még valami aprópénz.
Kam-lin: Hol?
Wu: A köntösöd ujjában.
Kam-lin (köntöse bő ujját vizsgálva): Itt nincs.
Wu: Elvesztetted? (tréfásan.) vagyonunkat!
Kam-lin: Talán ebben a másik ujjban. (A másik ujját kutatja át, és kihúzza a fésű darabjait, amelyet Yung-nien törött el.) Ezt a fésűt találtam, egyebet nem.
Wu (nézi a fésűt): Hogyan kerül hozzád ez az ékszer?
Kam-lin: A császárné ajándékozta nekem.
Wu (a fésűt nézi): Elefántcsontból van és drágakővel van kirakva.
Kam-lin: Legalább pénzzé tehetjük!
Wu: Mi mást tehetünk?
Kam-lin (apró tárgyakat, amiket talál, a bő ujjába süllyeszt.)
Wu: Mit csinálsz? Csak nem fogsz... lopni?!
Kam-lin: Ez az enyém! (Észreveszi, hogy elszólta magát.) Ezeknek annyi van és nekünk semmink sincs!
Wu (haragosan): Teszed mindjárt vissza!... Ez becstelen, csúnya dolog! Eddig sosem tettél ilyet, Fu-Hai! (Kam-lin visszarakosgatja az elvett tárgyakat.) Egy még az ujjadban maradt!... (Kam-lin tagadólag rázza a fejét.) Engem nem vezetsz félre... Kis aranyváza volt. Rakd csak szépen vissza!
Kam-lin: Nem. Az az enyém!
Wu: Nem igaz! Már hazudni is megtanultál? (Türelmetlenül.) Menjünk, menjünk innen! Már téged is megmételyezett az udvari környezet.
Kam-lin: Egy percig várj még. Levelet akarok írni apámnak, Tshaónak. Elbúcsúzom tőle. Alig beszélhettem vele.
Wu: Otthonról is írhatsz neki. Fogd föl Yung-nient és gyere... gyere már... A fejemmel játszom, tudod!...
Kam-lin (fölemeli és ölébe veszi Yung-nient).
Wu: Ezt a nagy szalmakalapot még jól a szemembe nyomom, hogy föl ne ismerjenek. (Megtörténik.) Mehetünk?
Kam-lin (különös hangon): Ha te is úgy akarod... (Mindketten el.)