Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám

F. Kernách Ilona: Szép Veca

(Ivószoba, kedves, paraszti szegényes, a tűzhely mellett öregasszony gubbaszt, szundikál, az előtérben Veca, az itcéslány gyöngyöt fűz, mellette Várnay, a fiatal földesúr.)

Várnay: Hozzád jöttem, Veca, pár okos szóra. Nézz rám!

Veca: Nem érek rá, sürgős a dógom, kalárist fűzök.

Várnay: Én meg a kedvedért jöttem le Párisból.

Veca: Nem én kívántam, hát nem is az én kedvemér gyütt...

Várnay: Igazad van, én kívántam úgy a barna bokádat látni. (Meleg kívánkozással:) Mutasd a lábad.

Veca (nevet): Na 'iszen, attul még nem futott ki szeme senkinek se, ifiúr, láthatják elegen, így járok én tavasztul télig - meztélláb...

Várnay (kérlelve): Hát akkor emeld kicsit feljebb a szoknyád.

Veca: Azt má' nem!

Várnay (lehúnyja szemét): Te, cudar...

Veca: Az vagyok én, mer nekem csak az köll, amit én kívánok.

Várnay (kicsit türelmetlenül néz rá): Neked az semmi, hogy én járok utánad?

Veca (kicsit csúfondárosan): Tán ez is valami?

Várnay: Hát mit gondolsz te rólam?

Veca (vállat von): Mit... hát mit! (Hamisan) azt, hogy az urak is néha csömört kapnak a sok habtéjes nyalánkságtól, azt megéheznek egy kis jó magyar paprikás tőtött káposztára, gömböjű formájú pirosra sült fánkra...

Várnay (kedvtelve néz rá): Hát erre mit gondolsz?

Veca (nevet): Azt, amit az apám szokott vót mondani, hogy többet is ér egy tálka paszuly orjával a sok cukros kóknál...

Várnay: Na látod, te, te buta kis jószág, lökd félre hát azt a kalárist, nézd csak, hoztam én neked gyöngyöt, drága igaz gyöngyöt.

Veca (szelídebb hangon, kicsit elkomolyodva, csak futva tekint a gyöngyre): Nem lehet azt ennél igazabbnak taksálni, ifiúr. Ezt Márton vette nékem a vásáron, harmatos reggel indultunk be a tanyárúl, misét hallgattunk, vett mézeskalács-szívet egy egész kosárra valót, egy szép viganót is, néztük a komédiásokat, minden bódéba sorra... a nagy sátorba mi jártuk az előtáncot, aztán az utolsó forintján még ezt a négy sor kalárist megvette. Egész évi bérét két dógos kezinek utolsó fillérig úgy szórta rám, mint az eleven csillagokat, azt mikor gyüttünk hazafele, csak úgy ragyogott ki belüle az öröm, hogy ezt megtehette... Más mérték ez, ez az igazibb. Akármilyen drága is az, nem érhet föl evvel, ennyit nem is adhatna értem az ifiúr, mer csak a szegény adhat a gazdagnál is igazán többet...

Várnay (elkomolyodik): Aztán szereted te azt a boldog Mártont?

Veca (vállat von, nevet): Hogy szeretem-e? Én az egész világot szeretem! Néha meg senkit... Úgy, ahogy gyün.

Várnay: Magad se tudod, ki vagy, mit érzel, csak úgy élsz...

Veca: Nevetek a világba.

Várnay: Hogy az ember sírni tudna bele. Te, te, te kis bolond jószág, nézz rám. Ide hallgass. Hát az is valami! Hogy az ember eccer csak hazagondol a Hortobágyra, termő földjeire, sok szép jószágára, mit csinál a kasznár, az ispán, erdész, kulcsár... gondol egyet és meg se áll eddig, a szemedig.

Veca: A birtoka határáig...

Várnay (mosolyog): Hej pedig, de nagyon szeretném még hozzá ezt a kis vityillót, mindenestől egyszer... (Derékon átfogja.)

Veca (ügyesen kisurran): Csakhogy nem eladó...!

Várnay (melegen néz rá): Hát akkor úgy, szépen, drága ajándékba?

Veca (szeme közé néz, gúnyosan mosolyog): Csakhogy azt meg köll ám szolgálni is méltón.

Várnay: Hát kit öljek meg érted!?

Veca (nevet): Tán evvel a gyűrűs, szép fehér kezivel.

Várnay (gőgösen): Evvel.

Veca (elkomolyodik, elgondolkozva nézi a férfi kezét): Evvel... Igen... Ilyen keze volt a méltóságos, csillagkeresztes asszonynak is, az ifiúr anyjának. De szerettem vóna megcsókolni eccer... Ha templomba mentem, azt ő meg ott ült az urasági székben, keze összetéve, úgy néztem én rája, mint a Máriára... Oltári szentségre. De eccer, libákat őriztem a réten, láttam, hogy ő jön ott, gyalog, sok urak közt, a hintók úgy mentek üresen utánuk. Mikor közel értek hozzám, fölálltam a fűből, odaszalattam hozzá, hogy kezet csókoljak, a szívem csak úgy repdesett. Soha ojan szépen, mint ahogy ő akkor rám tudott nézni Máriás szemével - de a kezét, azt hátratette. - Mit ettél, kis szurtos? - nevetett az egyik úr. - Fekete epret - mondtam én kurtán. Még most is hallom a nevetésüket. (Összehúzza szembogarát, gőgösen elnéz, aztán újra a kézre) Evvel... (Különös hangon szomorúan.) Szép gyűrűje van az ifiú úrnak.

Várnay (komolyan és megilletődve): Neked adom, Veca. Az anyám hordta... Fogadd el tőlem.

Veca (szelíden mosolyog, megérti): Köszönöm szépen, de nagyon is szép szolgálat volna, félek, hogy nem tudnám méltón megbecsülni. Látja ifiúr, van nekem gyűrűm, sok is, ahány szeretőm vót... Ezt a vörös küvest Jánostul kaptam, a legelsőtül, ezt a kék küvest attul a szép, fekete bajuszú csikósátul, a Pistátul, akit még akkor éccaka szíven is szúrtak. Ezt a furcsa tarka küvest egy vándor komédiástul, aki sírt is, nevetett is, mikor az ujjamra húzta. (Lehunyja szemét.) Jó szája vót annak, most is érzem még az ízét... (Ránéz.) Szeretem én most is a fekete epret, tegye csak hátra a szép fehér kezét, az vagyok én most is - szurtos...

Várnay (szinte fájó vágyódással néz rá): Boszorkány vagy, szép vagy. Különös virág vagy. Akárki vagy, kívánlak, akarlak, elveszlek én magamnak.

Veca: Csakhogy boszorkánypille vagyok én, sötét fák közt szálldosó, nem lehet azt könnyen gyertyafénybe csalni. Mer az vagyok én, cudar.

Várnay: Nem kívánsz te engem... (Közelebb hajlik hozzá, hízelegve) Hát mér nem?

Veca (vállat von): Mit tudom én, nem köll, hát nem is köll, me én már ijen vagyok. Nem csókra kívánom. Valami másra. (Összehúzza szembogarát) Szeretem nézni a kezit, a szép gyűrűs kezit, amelyiknek mását úgy szerettem vóna megcsókolni eccer. De azt hátratették. (Mintha a messzeségbe nézne, szeme különösen csillog)... Vajjon mit szólna a méltóságos, csillagkeresztes asszony a fiához, a gyűrűhöz, az én hátratett kezemhez, az én szurtos számhoz.

Várnay (elsápad, ajkába harap, feláll, de aztán kicsinylően mosolyog): Te... te... te gőgös parasztringyó.

Veca (szembe néz vele, közönyös a hangja): Az én anyám ettől se fordul meg a sírba.

Várnay (menni akar, végigméri, de hirtelen csodálkozva néz a lány különös szemébe, hozzá lép, vállára teszi a kezét, parancsolva): Nézz rám, nézz rám... a szemed... mi lobog úgy a szemedben?! (Ideges nevetés tör ki belőle) Te, te, te kis féreg, te pondró, te gőgös, te rongyos, mondd csak, a te anyád nem volt cseléd a kastélyba?!

Veca (jókedvűen visszanevet): Nem, ifiúr. Az anyám, az nem. Hanem az apám, az igen...

(S miközben Várnay elhagyja az ivót, karját feje fölé emeli, derekát kéjesen megnyújtja, az öregasszony felé fordulva, csak úgy csattog a hangja a jókedvtől) Hej, ha, mit is csinálnak a tyúkok, öreganyám!

Öregasszony (mérgesen): Hát mit csinálnak! Alszanak.

Veca (ásít): Mennyünk hát aludni... (Néz a becsapott ajtóra) Ojan vagyok, mint a fekete macska, mikor megmosakodott, azt csak úgy villog a szőre.