Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Disputa
A Nyugat vendégszeretetével néhány megjegyzésem volna Felvinczi Takács Zoltán kritikájára, mellyel Rózsa Miklósnak "A magyar impresszionista festészet" című könyvét ismertette. A sok dicséretből egyen akadt meg legelőbb a szemem, amikor azt mondja, hogy bizalommal veheti kézbe mindig az olvasó Rózsa Miklós könyvét. Takács Zoltán vagy túlságosan hiszékeny, vagy túlságosan naiv. Én például nem merném Rózsa Miklós könyvéről ezt állítani, és éppen azért írom ezt a pár sort, mert ellenkező a meggyőződésem. Valahogyan én magam is ismerem az utolsó tíz esztendő művészeti fejlődését, és úgy látom, hogy az evolúciók helyes megszabásában alaposan téved Rózsa Miklós, és ha őt dicséri, a kritikusa is. A Rózsa Miklós könyve nem megbízható - bocsánat a szigorú szóért -, mert pamflet, és a pamfletekről igazán ritkán állapítható meg az, hogy megbízhatók és alaposak volnának. Mit csinált Rózsa Miklós? Könyvében felvonultatta a magyar impresszionista festészetet. Impresszionistának sorozta be a húsz év óta festő magyar művészeket, mindenkit, aki modernebb felfogással ecsetet vett a kezébe. A magyar impresszionista festészet fejlődése az, amint a formákat megvető impresszionizmusból kifejlődött a formák fontosságát hangoztató művészet. Már most ebben az irányvonalban haladva Rózsa Miklósnak mindenki nagy, mindenki tehetség, a testüket másokra aggatott apró Babszem Jankók is mind művészek, de igen szigorú azok iránt, akik a fejlődés első sorába küzdötték fel magukat. Pedig ő maga is tudja, hogy nincs igaza, tudja, hogy ha valaki fáradságot vesz magának és régebbi írásait elolvassa, akkor mindjárt észreveszi inkonzekvenciáit. Ha egy kissé jártas a magyar viszonyokban, azt is megérzi, hogy honnan fú a szél, azt is, hogy miért lett egyszerre Kernstock Károly e könyvben skartba téve és miért Vaszary a forradalmi nagy művész. Csodálom, hogy Takács Zoltán nem látja ez alacsony dessous-kat, amelyekkel e könyv készült, s mégjobban csodálkozom, hogy ezt nem vette észre Lyka Károly sem, aki a könyv propagálásához jóhiszeműleg adta oda egy előszó alá nevét. Rózsa Miklós kritikusa téved, ha úgy állítja be ezt a könyvet, mint egy fanatikus, lángoló hitű ember könyvét, mint egy "erős önérzettel távozott emigráns" emlékiratait. Azok a harcok, amelyeknek Rózsa Miklós volt önképzelt hadvezére, nem voltak komoly ütközetek, s az az egyesület, melynek élén állott, nem tett semmit a haladó modern magyar művészet érdekében: növesztette a harmad-negyedrangú festők önérzetét, hogy velük tarthassa sakkban a talentumosokat, s a maga érvényesülésére szervezett portyázó csapatokat. Nem egy emigráns naplója ez a könyv, hanem hasonló egy elbocsátott bosszús komorna fecsegéseihez! Én csak a nagy bizalom ellen protestálok, mellyel Takács Zoltán a szerzővel szemben viseltetik, a nagy jóhiszeműség ellen s a nagy naivitás ellen, mintha ő sem tudná, hogy e könyvet miféle elkeseredés szülte. A könyv tévedéseiről, ferdítéseiről talán máskor és más helyen lesz alkalmam szólni.