Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Disputa
Kiskocsmai hazafias asztaltársaságoknak pompás alkalmuk van - a borfogyasztás fokozódásában érezhető is a hatása -, hogy honfibánattal elegyítve hajtogassák a szódavizes bort, és e tevékenységükért az esti lappal mondassanak maguknak hazafias köszönetet. Lelkes egyetemi ifjak, akik alapvizsgáikat is honszerelemmel helyettesítik, végre ismét loboghatnak a hazáért, amire ebben a mai sivár korszakban már vajmi régen nem volt alkalmuk. Bajokkal küszködő szerkesztőségek kissé felfrissíthetik a lapjuk iránt megcsappant érdeklődést. Homályba merült féltudósok ismét napfényre jönnek és kitárhatják bölcsességüket. Mint egy vészkiáltás fut végig a Kárpátoktól az Adriáig: ismét elárulták a hazát. Micsoda gyönyör a vészkiáltóknak: ismét elárulták a hazát, s ismét meg lehet menteni.
Ebben a hazaárulásban e sorok írójának is volt némi kis része. Nem mint a bűntett elkövetőjének, sajnos, csak mint feldicsérőjének. Önök, olvasóim, jól tudják, az elsők egyike voltam s talán a leglelkesebb azok között, akik Szekfü Gyula A száműzött Rákóczi című könyvét mint történeti tudományunk nagy nyereségét üdvözölték.
Attól kell tartanom, hogy lelkesedésem elfogultságon alapult. Elkövettem ugyanis azt a könnyelműséget, hogy elolvastam a könyvet, és aztán nyilatkoztam róla. Napilapokat író társaim ennél óvatosabbak: ők nem engedik magukat a könyv olvasásától befolyásoltatni: egész függetlenül nyilvánítanak róla ítéletet. A gondolatmenet ez: egy ellenzéki lapban valaki, aki olvasta a könyvet, hangos kiabáló szóval pánikot kiált: Rákóczit meggyalázták, mentsük meg Rákóczit! Konkurens lap, ne menjünk mindjárt utána. De ha a harmadik napon csak egy kicsit látszik, hogy a kiabálásnak hatása van, akkor elkezdünk mi is kiabálni, mert hát nem maradhatunk hazafiság dolgában a konkurens mögött. A könyvet nem olvassuk el, mert ki tudja, hátha akkor nem volna szívünk támadni. Egyszerűen nekirontunk, brutálisan vagy brutálisabban, ahogy az ízlésünk bírja. Megbíráljuk kegyetlenül. Adunk szerzőjének olyan tanácsokat, ajánlunk figyelmébe olyan szempontokat, amelyeket ugyan ő sokkal nyomatékosabban, szebben és okosabban érvényesített könyvében, de azt nekünk nem kötelességünk tudni. Máglyára küldjük a könyvet, felszólítjuk az Akadémiát, hogy semmisítse meg a példányait, figyelmeztetjük a rendőrséget, hogy lépjen közbe, a bíróságot, hogy ítélje gályarabságra szerzőjét, mert mi lobogtattuk egy hónappal azelőtt büszkén és hősiesen a sajtószabadság zászlaját. Ha aztán a könyvet erkölcsileg elégettük, szerzőjét kerékbe törtük, az Akadémiát megtanítottuk kesztyűbe dudálni, akkor talán, ha kedvünk lesz és ráérünk, el is olvassuk a könyvet, mert mégis érdemes megtudni, mi van abban, ami ellen oly vitézül kiabáltunk. Úgy teszünk, mint az a nagynevű politikus, aki a parlamentben előbb beszédet mondott a könyv ellen, s aztán kijelentette, hogy: no, már ezek után el fogja olvasni.
Mulatságos volna ez a hajsza Szekfü Gyula és könyve ellen, ha nem volna olyan nagyon csúnya, és ha nem rejlenének benne veszedelmek szellemi életünk jövője ellen. Ezeket a veszedelmeket kétszeresen kell éreznünk nekünk, akik már vagy egy évtized óta küzdünk a politikának az irodalomba való betolakodása ellen. Ebben az esetben a tudományba tolakszik bele a politika, s annak is legalantasabb fajtája: az asztaltársasági kortes és a kiadóhivatali politika.
Hangsúlyozni kell, hogy csak az olvasni nem tudó kulturálatlanság olvashat bele Szekfü könyvébe Rákóczi-ellenes szándékot, az az olvasni nem tudás, amely a fájdalmas könnyeket takaró iróniát gúnyolódásnak olvassa, amely nem képes elviselni, hogy történelmi alakot emberileg megfoghatóvá akarnak tenni, s amely a saját frázisokkal bélelt mivoltához akarja hozzáhasonlítani a múltat és annak embereit, amely az asztaltársaságok tósztjainak stílusát akarja azonosítani a történetírás stílusával. Nekünk ezzel szemben az a leküzdhetetlen érzésünk, hogy Szekfü könyvének olvasása óta sokkal jobban szeretjük Rákóczit, mert szívünkkel közelebb jutottunk hozzá, emberileg érthetőbbé vált számunkra. Mi azt is érezzük, hogy Rákóczi alakjának jelentősége azóta terjedt ki igazi perspektívájában lelkünk elé, azóta látjuk benne a magyarság nagy történelmi tragédiájának, a folyton ismétlődőnek, utolsó jelenetéig még ma sem érkezettnek egyik legjellemzőbb megtestesülését.
De hát nem a mi dolgunk védőként szerepelni a történelmi tudomány ítélőszéke előtt Szekfü Gyula könyve mellett. Mi csak azt kell hogy konstatáljuk: itt a történeti tudomány szabadsága ellen folyik a harc, mert akármit mond is Szekfü Rákócziról, történelmi módszerrel végzett kutatások alapján, tudományos és irodalmi színvonalon álló hangon és előadásban mondja, s könyve minden ízében tudományos jellegű könyv, céljaiban és céljaihoz vezető eszközeiben egyaránt. Eredményei tehát csakis tudományos diszkusszióban bírálhatók el. Ezt elismerik még támadói közül is azok, akiknek némi illetékességet lehet tulajdonítani, pl. Márki Sándor, akinek hangban és szellemben meglehetősen különböző két nyilatkozata közül az élesebbik (a Magyarország március 28-iki számában) is kénytelen elismerni, hogy "Szekfü úr az új nemzedéknek egyik legtehetségesebb, egyik legmódszeresebb történetírója". S még nyomatékosabban hangsúlyozzák a könyv tudományos értékét azok a történetírók - a mai magyar történetírás legkitűnőbb emberei: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Békefi Remig, Tagányi Károly, Takáts Sándor stb. -, akik fiatal társuk védelmére nyomatékosan felszólaltak. Ezekkel szemben teljesen érvényét vesztik a könyvből kikapott citátumok, a könyv hangulatából kiragadott mondatok és a könyv gondolatmenetének és egész szellemének elferdítései.
Konstatáljuk, hogy itt történeti tudományunk színvonala ellen is folyik a harc: a magyar történetírást, amelynek színvonalát Horváth Mihály, Szalay László és Salamon Ferenc adták meg, le akarja szállítani a Thaly Kálmán színvonalára. Mert hogy Thaly Kálmán történetírása, minden érdeme mellett az előbb említettekhez képest sokkal alacsonyabb színvonalú, azt mindenki el kell hogy ismerje. Szekfü Gyula pedig a Salamon Ferencek színvonalához igyekszik kapcsolni a magáét.
Az egész dolog nem volna cseppet sem tragikus, sőt még haszna is volna, amennyiben - mint könyvárusoktól hallottuk -, nagyban előmozdította Szekfü könyvének elterjedését, és sok olvasót szerzett neki. De megvan az a veszedelme, hogy elriaszthat és további munkájában megbéníthat egy olyan tudóst, akihez tehetségre, képzettségre és írói készségre foghatót a magyar történetírók fiatalabb generációja aligha tud egyet is felmutatni. Ez pozitív vesztesége volna szellemi életünknek, amely nem olyan gazdag kiváló tudományos egyéniségekben, hogy egyet is nélkülözhetne közülük. S ezen a ponton válik fontossá az Akadémia állásfoglalása Szekfüvel szemben, mert a magyar tudós, ha az Akadémia s a vele többé-kevésbé kapcsolatban álló többi tudományos testületek és hatóságok ellene fordulnak, vagy csak nem támogatják, meg van fosztva a tudományos munkának még a lehetőségétől is, olyanná válik, mintha a légszivattyú üvegharangja alatt ülne, s kiszivattyúznák fölüle a levegőt.
Aggodalmunkat csak részben oszlatja el az Akadémia március 30-iki, különben korrekt, csak a terrorizmussal szemben nem elég erélyes határozata. Az elvet megvédte az Akadémia, s ez becsületére válik, de ugyanúgy meg fogja-e védeni a személyt is, aki ebben az esetben az elvet képviseli? Hogy megválasztják-e akadémiai levelező-tagnak most Szekfü Gyulát, az nem fontos - különben is úgy tudjuk, érdemes és nálánál jóval idősebb ellenjelöltjével szemben akkor is megbukott volna, ha nincs is ez a nagy lárma. De az igenis fontos, hogy az a kelletlen érzés, amely még az Akadémia hivatalos határozatából is kiérzik Szekfü irányában, ne mérgesedjék tovább, s az Akadémia ne szolgáltasson elégtételt a terrorizmusnak egy olyan ember csendes elejtésével, aki - ha világfelfogása egyben-másban eltér is az Akadémia intéző embereinek világfelfogásától - mégiscsak legnagyobb reménysége történetírásunknak. Hamarjában, az utolsó pillanatban csak ennyit, ha a további fejlemények szükségessé teszik, majd még szólunk az ügyhöz egy-két komoly szót.