Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő
Ő volt az utolsó... Egy patriárka-költő, távol és népe közt, a tisztelet nyugalmas fényében, élve és alkotva, lassan, biztos, egyenlő remekeket, a nagy halottak tisztaságával és változatlan fiatalságával... A szobrát még életében felállították, de ő maga olyan volt életében, mint önmagának a szobra, mint egy tisztelt, egyforma kép, csupa élet, és mégis semmi köze a körülötte piszkoskodó élethez, egy világdicsőség, ki a világgal nem törődik... El kell gondolni, amint megáll este a falusi ház előtt, vidám nejével, az alkonyi fényben, oldalán a hű eb, fehér haja alól élénken és jóságosan villog ki fiatal szeme, és széttekint a falun, mely ismeri és tiszteli, mint atyját, mint egy régi atyát, a népre, melynek századokon átszűrődött életét öntötte a saját lelkéből a nagyvilág elé, a népre, amelynek dicsőségét köszönheti, s amely új dicsőségét neki köszönheti... Ő talán az utolsó, amint Homérosz volt az első... A gyermekek az iskolában hallották nevét a Homéroszéval, és csodálkoztak, mikor megtudták, hogy Mistral még él és Homérosz már nem. Ő volt az utolsó... Azt tette, ami legvalószínűtlenebb volt a XIX. században, és még egyszer megmutatta, hogy egyetlen ember, ha zseni, meghazudtolhatja a világtörténetet. Megfogott egy fejlődést, és megcáfolt egy pusztulást. Újjáteremtett egy nyelvet, egy tartományt, úgyszólván magát a provincializmust - és magát a patriarkális költészetet, egy emberfajt, egy műfajt.
A műfajt először. Ha valaki, ő mutatta meg, hogy van valami örök-ősi a művészetben, vagy, ami evvel egyértelmű, az emberi életben. Ez ősi, elemi valamiből építő alkotását, mely mint a régi épületek, egyszerűsége miatt látszik elpusztíthatatlannak. Hiszen voltak nagy költők korunkban, kiket ez egyszerű szépségek inspiráltak, az egyszerűség epikus nagysága, a naiv mindennapiság ősi, szent mélysége, az Odüsszeia Homérosza, Nauszikaa... Volt Tennyson, volt Arany, csak a minap hunyt el Pascoli, csak nemrég hallottuk zengeni a Géorgiques Chréthiennes kristálytiszta hangjait. De őket valóban inspirálták a régi szépségek, teremtésük inkább felidézés, költészetük tanulmány és művészet. Nem mintha Mistral nem lett volna művész, és a félibrige nyelvének (egy nagy középkori irodalomban gyökerező és mégis új és modern irodalmi nyelvnek) megteremtéséhez nem kellett volna erős és szoros tanulmány. De Mistral inspirációja nem a felidéző inspirációja volt, s művészet és tanulmány igazán csak eszköz lehettek számára. Nem énekelni valami eltűnőt, hanem megőrizni, táplálni valamit, amit saját lelkében elég erősnek érzett ahhoz, hogy kívül is propagandát merjen csinálni neki: ez volt az ő lelkesedése, jellegére és hatására nézve egy hazafi, egy politikus lelkesedéséhez hasonló. Nem énekelni, hanem feltámasztani akarta a Provence-t, s az örökerős emberi költészet hatalmával, melyet szívében hordozott, népének életét, provinciáját akarta megerősíteni, mely mint minden kis nép, kis nyelv, provincia, lassú halálra, egy nagyobb közösségbe való beolvadásra volt ítélve.
Törekvése nem volt modern. A provinciák, a kis különbségek, népek, nyelvek pusztulnak, s remélnünk kell, hogy az új, nagyobb egységek, melyek elnyelik őket, jobb eszközei lesznek az emberiség haladásának. Mégis, kárhoztathatnánk-e azt a lelkesedést, azt az illúziót, mely megadta a motívumot annyi szent és egyszerű szépség megteremtésére? Mi, szegények, akik ezt írjuk, napról napra jobban érezzük, hogy minden igazi nagy költészethez egy nagy illúzió lelkesedése kell, egy nagy motívum, ha más nem, a dicsőség értékébe vetett hit. Mert a költészet nagy dolog, nagy erőt kíván a lélektől és áldozatot. S az erő gyakran a tévedésben rejlik, a vakhitben, mint a mártírok ereje. S vajon oly biztos-e, hogy a Mistral hite tévedés? Mindig a történelemnek van-e igaza, s vajon a legértékesebb logika-e az események, a haladás logikája? Mistral egy új színt akart adni a világnak, mint Széchenyi, egy nemzettel megajándékozni az emberiséget. És a világ gazdagabb lett általa. A történelem visszalökése nem sikerülhet: a félibrige aligha életképes, s a provinciák és dialektusok évei is számlálva lehetnek. De az egyes tény, de a művészet el nem veszhet többé, és Mireille és Vincent szerelme örök: eggyel több örök szépség a világban. És örök a tény szépsége, Mistral alakjáé, és a XIX. század Provence-áé, hogy ebben a században volt még a világnak egy naiv zuga, ahol ez a Homérosz lehetséges volt.