Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám
Nemrégiben egy kiállítást titkoltak a Nemzeti Szalonban. Egy esztendőn belül második eset, hogy erotikus képeket rejtegettek Budapesten a sajtó igen intenzív közreműködésével. Részletes kritikák és jellemzések ismertették e tilos titkokat, olyan magától értetődő tárgyilagossággal, mintha gyermekmesék illusztrációiról lett volna szó. Mindenki fennhangon beszélhetett arról, amit látni nem szabadott. Mulatságos volt, de tanulságos is ez a paradoxia. Újabb dokumentuma annak, hogy milyen egyenetlen és bizonytalan a mi társadalmunk közszemérem-érzése, és mennyire elvesztette igazodó szempontjait. Elmélete nem felel meg a gyakorlatnak. A szemérem is divat és változik a korokkal, mint egyéb divatok. De megállapodott kultúrájú időkben a divatok egymással organikusan összefüggnek és együtt fejlődnek. Ma felbomlott a sor, egyik elhagyta a másikat és ellenemond neki. Vannak ma általános divatjaink, melyeket a szemérem régibb keletű divatja még elítél és van más, teszem az erotikus művészet, mellyel szemben elméleti szeméremérzésünk tiltakozása megszűnt, és melyhez a rendőrség mégiscsak "tudományos és művészi" ürügyek alatt féreti hozzá a felnőtteket is, holott mint láttuk, a sok tisztes hangú ismertetésben mindenről volt szó, csak arról nem, hogy ez szégyellni és rejtegetni való.
A rendőrség képviseli itt a közszemérem gyakorlatát. De hogy vagyunk az elmélettel? Végre is ott dől el minden, ott történik a történelem, és a legvéresebben valóságos forradalmak "gyakorlata" is csak alkalmazás.
Vannak még mindig hangos és ható elméleti kifogások az erotikus művészet ellen, melyek útjában állnak, hogy visszanyerje polgárjogát a többi művészetek között, melyben századokon keresztül egyenlő volt velük. Háromfélét vetnek ellene. 1. Érzékiségünket felcsigázván állati mivoltunkat szabadítja fel, és ezért veszélyes a közerkölcsre. 2. Az ifjúságot mindenek felett óvnunk kell tőle. 3. Nem is okozhat tiszta művészi élvezetet, mert "egyébre" gondoltat.
Kezdjük feleletünket az utolsó ellenvetésnél. Úgy tudjuk, hogy minden szépség csak eszköz, módszer, mellyel öntudatlan asszociációkat kelt bennünk a művész, és ez az egyedüli tartalma. A vonal csak vonal és a ritmus kelepelés, míg millió "egyébnek" öntudatlan érzése nem lesz muzsikává általa. Sohse vonalak hatnak és rendítenek meg bennünket, hanem csak az élet, mely beléjük van bűvölve, melynek százfelé bomló, rebbenő elemeit itt egyetlen érzésben tudjuk összefájni.
Az volna hát a baj, hogy az erotikus művészet keltette asszociációk érzéki felindultságot keltenek? Az zavarná a tiszta "műélvezetet"? Hiszen még a nem erotikus tárgyú művészetnek is érzéki, sőt erotikus hatása van. És aki még sohse kívánta rajzolt hajba beleereszteni a kezét, aki még sohse kívánt festett lombba beleharapni, az még nem élvezett képet. Száz dokumentumunk van rá művészek intim feljegyzéseiből, hogy munka közben testi egyesülésüket érezték témájukkal. Valami misztikus erotikával élvezik a természetet nemcsak festői, de még filozófusai is. És akármilyen utálatos is ama múlt század végi természettudósok ostobasága, mely a művészet egész szent csodáját a fajfenntartás melléktermékének nyilvánította és a biológiával magyarázta Michelangelót, mégis, ha választani kellene a két felfogás között, bizony a párját hívó csalogány dalát, a szerelmes szentjánosbogár izzását, a gerjedt páva színzuhatagát a művészettel rokonabbnak mondanók, mint az elefántcsonttorony őreinek "átszellemült szűzi objektivitását". Tolsztojnak teljesen igaza volt. A zene valóban felkorbácsolja a nemi ösztönöket. A Kreutzer-szonátában hű fejlődésképét rajzolta meg ennek a processzusnak. Tolsztojnak csak egyben nem volt igaza: abban, hogy ez baj. Miért volna baj? Férfi és nő kívánják egymást. Ez a természet rendje. Tehát minél jobban kívánják, annál nagyobb a rend. Törvény az, ami itt erősödik. És minél erősebb, egészségesebb, kultiváltabb valaki, annál gondtalanabbul engedheti magára a kívánságok minden tavaszi szeleit. Az igen komoly és bizonyára igen szigorú Burkhardt figyelmeztet bennünket rá, hogy ne következtessünk az olasz reneszánsz kori társadalom erkölcsi züllöttségére abból a Boccaccio dokumentálta tényből, hogy nemes ifjak és lányok igen sikamlós történetekkel mulattatták egymást. Mert a szemérem divatjának semmi köze a morálhoz, és a morál is (Nietzsche óta így tudjuk) a gyengülő társadalom ösztönszerű önvédelme.
Bizonyos, hogy ez az egész problémakör egyre aktuálisabb lesz. Bizonyos, hogy antiszexuális keresztény kultúránk az utolsó emberöltő folyamán ismét görögösebb irányba fordult. Ruháink simulnak és kevesebbednek. Táncosnőink már meztelenek. A páros táncok is egyre őszintébbek. A művészetnek több és több "szabadság" szabad. A közös fürdők divatja is a "Naktkultúr" szanatóriumok felvirágzása egy új szexuális koedukáció kezdetét jelentik. És hogy önmagunkat se áltassuk tovább, a freudizmus a lelkünkről is lehúzta a leplet.
Bizonyos, hogy mai kultúránk legaktuálisabb feladatai közé tartozik egy új állásfoglalás az erotikával szemben, egy új közszeméremérzésnek, egy új nemi morálnak megteremtése. Bizonyos, hogy ha csak valami új aszkéta fanatizmus nem gyullad ki hirtelen a fehérbőrűek között, akkor az erotikát rejtő falak immár védhetetlenek. Ez nem elmélet, ez történelem. Látjuk szokásaink és ítéleteink alakulását, a bizonytalanságot, mely köztük uralkodik. Látjuk, hogy tarthatatlan "átmeneti" állapotban vagyunk, és izgatottan lessük, mint a villanyóra mutatóját, hogy mikor ugrik: mikor fog az új rend elismertetni és kodifikáltatni. (Hogy történik az ilyesmi? Milyen jó volna egy kis történelmet látni.)
Mert erkölcseinknek és szeméremérzésünknek alakulása história, melynek hiába szegül ellene az aggodalmasok vétója. Megnyugtatásukra szolgálhat talán az, amit első kettőnek felsorolt aggodalmukra felelhetünk. Ha túlteng az erotika, bizonyos, hogy egy természetes fékje van csak - és az a meztelenség. Aki valaha Naktkultúr szanatóriumban járt, tudja ezt. Ami pedig az ifjúság megóvását illeti, nem olyan egészen magától értetődő, hogy a felnőttek ennek mindent alárendelni tartoznak. Van az "ifjúság megóvásának" foka, melytől majd a felnőttek létjogát kell óvni, amely a "gyermek századában" a felnőttek szabadságát veszélyezteti. Ez egyelőre elintézetlen probléma.
Ami pedig az erotikus művészet veszedelmét illeti, igaz-e az, hogy "állati mivoltunkból fakad és azt táplálja"? - Hiszen nincsen az animálistól távolállóbb, nincsen szellemibb, nincsen emberibb valami az erotikus művészetnél, sőt (ebből a szempontból mindegy), nincsen a művészietlen pornográfiánál sem. Az emberi szellemnek szinte démonikus munkája, hogy az élet eme legvegetatívabb részét is az öntudatba akarja felszívni. Mert hiába, a lélek az, mely még a testi kéjt is nem érezni, hanem látni, tudni akarja. Nem az állatnak kell a kép. Annak a húsos valóság kell. De vannak a természetellenességig emberek, akik a valóságtól el, a képhez fordulnak. Mert az öntudatban nem áldozatai, hanem urai vagyunk a természetnek, és mindent megszépíthetünk.
És itt lehetne az erotikus művészetnek olyan óriási, megváltó missziója, amihez fogható jóságot még alig kaptunk művészettől. Ha mi nem üldöznénk vagy rejtegetnénk az erotikus képeket, ha nem szégyenítenénk és szégyellnénk, ha szabad méltó feladattá tennénk, és evvel legnagyobb művészeink szépségvízióit szabadítanánk rá az erotikára - akkor megtanulhatnánk a művészettől szépnek látni azt, amit a mi mai kultúremberiségünk nem tud annak látni, és millió csendes tragédiának, hisztériának, érzelemzavarnak okát szüntetnénk meg. Hiszen eddig is a művészet láttatta velünk szépnek a természetet. Amíg nem volt tájképfestés, senki sem gyönyörködött a tájban. A görögök a fájdalmat csúnyának látták. A keresztény művészet nevelt rá, hogy a fájdalomban is szépséget lássunk. A legújabb korig a munka, a nehéz, izzadságos munka csúnya volt. Millet és Meunier és Frank Brangwin igazították úgy a szemünket, hogy a teher alatt görnyedő paraszt, a csákányforgató bányamunkás szép, és hogy szép a gépek vad monumentalitása. Ismerjük Wilde elméletét, mely szerint a portré után készül az arc. A művészet formálja és szépíti a természetet, és ha aranyfényét ráeresztenénk erre a tudott titokra, erre a nyilvános rejtelemre, erre a sötétségben fakuló és romló legfontosabb és legelnyomorítottabb részére életünknek, nem nagy-nagy megváltás lehetne-e? Nem kell róla beszélni. Tudjuk, hogy a kultúremberiség idegein és lelkén milyen sebeket ejt az, hogy ez az elkerülhetetlen valami olyan nehezen tud szép lenni. Szörnyű tragédia van abban, hogy az, ami természetünknél fogva a legkívánatosabb - az nem a legszebb egyszersmind. Sok finom idegzetű asszony tudna beszélni arról, hogy milyen szörnyű megaláztatás: kívánni és tenni valamit, ami ízlését sérti, amiért talán megutálja magát. A görögök bizonyára nem ismerték ezt a tragédiát. És rajtunk sem segíthet más, mint a művészet. A természet minden szépsége művészi belátás és csak egy szabad, kultivált erotikus művészet fejleszthetne művészi erotikát.
Azt felelhetné nekem valaki, hogy az idáig ismert erotikus művészet ritkán szépítő. Inkább groteszk és humoros. Igaz. De ennek magyarázata az, hogy tilos volt és ezért valami csirkefogó csakazértis-kedv hozta létre mégis. Mindenképpen érdekes probléma azonban, hogy nincsen az emberi életnek egy más területe sem, mely oly gazdag anyagát szolgáltatná a humornak, mint az erotika. Miért? Miért olyan jók a disznó viccek és miért van az, hogy Bandello novelláitól Balzac contes drolatiques-jáig az erotikus elbeszélések 90 százaléka humoros? Először is, ugye minden komikus, ami furcsa, mert szokatlan. Ma pedig az egész erotikus élet rejtett és titkolt, tehát meglepő és furcsa, ha a szemünk elé került. Másodszor komikus minden az emberen, ami disszonáns (komikus vagy tragikus), ami nagyon elüt az egész stílusától. Márpedig a mi kultúránk stílusa: úgy mutatni magunkat, mintha fogalmunk sem volna az erotikáról, mintha nem is volnánk nemi lények. Ezért hat komikusan, ha hirtelen kiderül, mint egy leleplezés. A görögök bizonyára kevesebb komikumot láttak benne. Egy kokott erotikája ma sem komikus - hisz az magától értetődő -, hanem, teszem azt, valami tekintélyes és szigorú erénycsőszé. Harmadszor: ellenállhatatlanul nevetésre ingerel valami, amit tennünk kell, akár akarjuk, akár nem (ha ti. az nem veszedelmes vagy kellemetlen dolog). Komikus már magában véve ez a tehetetlen kiszolgáltatottságunk nemi ösztönünknek, mert ez mindnyájunkat marionettekké tesz. De az, ami végül is mindezt a humort és nevetést szimpatikussá melegíti, az, hogy talán semmin sem nevetünk olyan jóindulattal, mint az erotikán. Mert minden más esetben a nevetés kritika. Elítéli azt, amin nevet, vagy legalábbis hitelét veszi. De itt? Oly nyugodtan, szabadon nevethetünk. Ezt nem ítélhetjük el, ennek sohasem fogjuk hitelét venni. Ez olyan rendíthetetlen, örökkévaló valóság, hogy kacagásunk hullámai ártalmatlanul csurognak le róla. Az erotikus humor legártatlanabb és legjobb indulatú.
A tanulság tehát... Tanulságot talán még ne vonjunk le ilyen gyorsan. Ahhoz túl problematikus ez a probléma. De hogy az erotika szabadságharca napról napra diadalmasabb, azt látjuk. Egyetlen természetes fékje van, az a meztelenség: testi és lelki nyíltság. A rejtegetett és elfojtott szexualitás kártékonyságának szörnyű képét tárta elénk a freudizmus: a gátjain torlódó erotika szellemünk, lelkünk minden mélységét és magasságát elönti. Ez pedig szörnyűbb pusztítás, mint amilyet valaha trák Dionysos-ünnepek dühe vagy babiloni Astarta-kultuszok vadsága okozhatott. Mert nincs igaza a freudizmusnak. Nem minden erotika. Van az emberi szellemnek távolabbi, magasabb szűz ihletője. És ezért tűrhetetlen és megalázó, hogy a visszafojtott erotika nyugtalanságai váljanak benne problémává. Mert emberek akarunk lenni, metafizikumunk transzcendens kapcsolatát őrzők, azért nem fontoskodunk avval, ami állat és növény bennünk, hanem eleresztjük, mint érverésünket és mellünk lélegzetét.