Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám
Négy eredménytelen pályázat után ismét összemérkőzött néhány elszánt szobrász. Az ötödik mérkőzés is, mint az előbbi négy, ugyancsak eredménytelen. Lehet, hogy a hatodik, esetleg a hetedik pályázat után mégiscsak elkészül Munkácsy szobra, de a jelek azt mutatják, hogy nem lesz benne sok köszönet. A zsűrit sem lehet hibáztatni, mert a beküldött tervek alapján egy pályázóról sem lehet feltételezni - még a köteles jóakarattal sem -, hogy Munkácsynak olyan szobrot tud állítani, mely a művészt emlékéhez méltó módon reprezentálja.
E pályázat fátuma az egész magyar szobrászat fátuma. Mert nem véletlenség az öt pályázat meddősége. Bevallhatjuk, hogy egész sereg európai mértékű kitűnő festőnkkel szemben legfeljebb ha öt-hat olyan szobrászunk van, aki felülemelkedik a gipszöntő iparos színvonalán. Ez az öt-hat művész pedig nem vesz részt a pályázatokon, és ha a főváros vagy néhány jobb érzésű építész nem segítené őket néha-néha munkához, nagyobb feladat megoldására alig nyílna alkalmuk. Nehezen érvényesülnek, mégsem vesznek részt a pályázatokon, mert azzal rég tisztában vannak, hogy alkotóerejüket nem tudják annak az ideológiának korlátai közé szorítani, mely a zsűrit, a pályázók nagy részét áthatja, de amely általában, minden szoborállítási alkalom fő oka. Ez az ideológia a polgári önérzetben, helyesebben polgári élhetetlenségben gyökeredzik. Önmagát ünnepli minden ilyen szónokló, vagy lovon feszengő bronz figurában. Önmagát ünnepli, de kölcsönvett habitusban. Történelmi osztályok történelmi kosztümjét aggatja a bronzra, márványra, történelmi pillanatok pátoszát erőszakolja a figurára. Ezt az erőszakoltságot csak fokozza és kellemetlenné teszi a technikai készültség, anyagismerés hiánya.
E pályázat meddőségének egyik fő oka az, hogy a pályázók tanácstalanul álltak szemben azzal a feladattal, mely Munkácsy alakjának, művészetének plasztikai kifejezését jelenti.
Munkácsy nem volt az ötvenes évek költője, akit egy köteg papirossal, feszes dolmánnyal el lehetett volna intézni. Nem volt Kossuth, és lóra sem lehetett ültetni. Kardot sem lehet a kezébe nyomni, zászlót sem lobogtathat. Szóval teljesen a plasztikai kifejezés eszközeire utalja a szobrászt a feladata.
Mit csinál ilyenkor egy magyar szobrász? Vergődik.
Megmintázza Munkácsyt gipszberoskadó Krisztussal, vagy gipsztörmelékek közt botorkálva. Festőállványt, kifeszített vásznat állít mögéje. Lehetőleg székbe ülteti, lebernyeget borít a testére. A lebernyeg elföd mindent, a test formáit, a szobrász tudatlanságát. Ha már az sem segít, egy odadobott drapéria még mindig megteszi a magáét.
Alapjában véve csodálom a pályázók jórészének merészségét. Szinte látom őket, műhelyükben egy-egy kilátástalanul eltöltött óra lankadtságából felocsúdva, fürgén, az ihletettség lázától hajtva, hogy csapkodják az agyagot a talapzatra. Micsoda bőkezűséggel pazarolták, dúskálhattak benne, e gyönyörű pillanatokban hogy is gondolhattak volna arra: mint lesz, hogy lesz, ha véletlenül bronzba öntik ezt a formátlan sártömeget.
E sorok írója távolról sem szándékozik a szobrászokat kioktatni feladatukat illetőleg, de az elvitázhatatan, hogy a zsánerszerű ábrázolás nem lehet a szobrász feladata még akkor sem, ha a pályázat feltételei (nagyon helyesen) kizárják az allegorikus mellékalakok alkalmazását.
A pályázók túlnyomó részben Munkácsyt nem mint embert, hanem vagy mint ábrándozó, esetleg dolgozó piktort, mint Krisztust kereső filozófust, mint handabandázó bohémet látták. Ha nem szorítkoztak volna másra, mint egy épkézláb emberi alak becsületes megmintázására, kinek törzse véletlenül Munkácsy fejét hordozza, a márvány vagy a bronz adottsága szerint, de feltétlenül plasztikailag felfogva, akkor egész munkát végeztek volna. Mire való a paletta, ecsetfazék, apacsing és más hasonló rekvizítumok? Ha a talapzaton ott ragyog e név: MUNKÁCSY, akkor mindenki tudja, ki légyen az illető. Aki pedig akkor sem tudja, annak odarakhatnak egész bazárra való kelléket.
A plasztika éppoly kevéssé irodalom, mint amennyire nem filozófia, vagy zene, vagy történelem. A testiségből nyíljanak a szobrászi gondolat minden irányú vonatkozásai!
Testiség. Ezt a szót ismétlem még egyszer. Ez a tömegekkel dolgozó forma és térművészet alfája és omegája. A pályázók talán egy-két ember kivételével tudatlanságból vagy felületes gondolkozásuknál fogva éppen ezt felejtették ki számvetésükből.
Erre azt felelhetnék: igen - ismerjük ezt a varázsigét, de a testiség legvégső konzekvenciája maga a meztelen test ábrázolása, Munkácsyt pedig nem lehet pőrén a Műcsarnok oldalára állítani.
Ez igaz. Azonban a nyolcvanas és kilencvenes évek férfidivatjának voltak olyan periódusai, amelyből ha a szobrász kiindul, ha nem is ideálisan, de valamennyire tűrhető módon, érzékeltetni tudja a test formáit. És ha csak kissé is találékony az illető művész, kellő plasztikai érzéssel ki tudja küszöbölni a modern férfiruha megmintázásánál nagy tömegben jelentkező formailag értéktelen, illetve fel nem használható elemek egy részét.
Viszont a pályázatot kiíró testület jobban tette volna, ha nem köti a szobrászokat a portré-szobor formájához. Egy jól megmintázott figura - a talapzat oldalán Munkácsy reliefarcképe - sokkal tisztábban és teljesebben mutatja a művész kvalitását, mint egy megkötöttséget jelentő portré-szobor.
De a belátásnak erre a magaslatára egy magyar pályázati testület nem emelkedhet. Ebbe már bele kell nyugodnunk.