Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám · / · Benedek Géza: Beszélhet a bíró

Benedek Géza: Beszélhet a bíró
IV.

Mindkét harang kongatta már a delet. A subás ember elgondolkozva, még zárkózottabb arckifejezéssel haladt az állomás felé, mint amikor megérkezett. Itt is elszórt egynéhány kígyót a megközelíthetetlenség hírében álló szépasszony szívében.

(Istenem, hány ilyen kígyószóró embert süt a napsugár... s hány embernek beszélhet a bíró...)

A váltóőr is jött. Úgy köszönt a subás embernek, mintha ősrégi ismerősök lennének. De azonnal lehűlt a bizalmaskodni vágyása, ahogy közelebb ért a komor, döngő léptű emberhez. Szótlanul haladtak a fülledt, nehéz levegőben, mely magába foglalta egy közeledő zivatar minden szimptómáját.

Hatalmas, szép szál ember ment el mellettük. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, ösztönszerűen, akaratuk ellenére. Harag, sajnálkozás, dac és merevség volt a nézésükben. De csak egy nagyon rövidke pillanatig tartott. Csak amíg elléptek egymás mellett. Talán csak az idegen képzelte így, amíg egy pillanatnyi homály süppedt a szemeibe. Halk remegés idegeskedett az ajkai körül. Mikor már jól elhaladtak, megkérdezte a váltóőrt:

- Ki volt ez?

A váltóőr csak akkor nézett utána.

Megismerte a járásáról.

- A csárdás - mondta olyan közönyösen, mintha csak azt mondta volna, hogy eső lesz.

Az idegen egész testében megrázkódott. Az arca szinte kék lett, ahogy a csárdás után nézett. Úgy érezte, mintha egy súlyos vasdarabot dobott volna valaki a szívére. Eszébe jutott a kurtakocsma ajtaja fölötti felírás. Szinte felhördült, de most a vasutasra esett a pillantása. Az nem vett észre semmit. Unottan bámult a kis állomás felé.

Az idegent szédülés fogta el. Egyenesen, kimért lépésekkel haladt előre, de érezte, hogy megfeszül a halántéka, mintha külön-külön tépáznák ki minden idegszálát. Egy hatalmas, vörös szürkeségbe olvadt előtte a világ. Most már düh és magautálat vonaglott a szemeiben. Csöndesen mormogta, hang nélkül, csak az ajkainak a lázas remegésével:

- A csárdás... csárdás... csárdás... annak a... annak a cédának az ura...

- Szégyellem magamat... - dörmögte most már valamivel hangosabban, hogy a vasutas is meghallotta. Az elkacagta magát:

- Szégyellje a kánikula - röhögte, arra gondolva, hogy megint a subáról van szó... A nap merő hevességgel tűzött le a homokra. Az állomás körül remegve vibrált a meleg, izzasztó levegő.

Az idegen mogorván nézett végig rajta.

Féktelen düh feszítette az izmait.

Gyűlölet és undor.

De azért továbbhaladt végnélküli útján...