Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám · / · Benedek Géza: Beszélhet a bíró
A szép, meleg asszony csalódva húzódott vissza, mikor egyetlen szót sem sikerült felfognia a férje és a bíró beszélgetéséből. Unottan állott a küszöbön és nem tudta, hogy mivel űzze el az unalmát. A főzéshez fogni még korán volt, a csárdába pedig ilyen nagy dologidőben a kutya se megy. Megunta az álldogálást, bement az ivóba. A kiskutya ott aludt a padon. Az asszony belefújt a fülébe, mire a kutya erősen prüszkölni kezdett. Az asszony elkacagta magát. A seprűből kihúzott egy cirokszálat, és elkezdte csiklandozni az orrát. A kutya már le akart somfordálni a padról, de az asszony felkapta az ölébe, és játszani kezdett vele. Herrgette. A kiskutya morgott, mérgeskedett, kapkodott, dühösködött. Az asszony nem tudta idejében elkapni a kezét, s a kezefején már kiserkedt a vér.
Most lépett be a subás ember.
Megállt a küszöbön és végignézte az asszonyt.
Az éppen ebben a pillanatban csapott rá a kiskutyára:
- Ne, kis büdös, harapnál? - aztán fölugrott, és csodálkozva azon, hogy ilyen kora délelőtti időben is akad vendég, kissé elpirulva, de közömbösen, hangsúlytalanul kérdezte:
- Miteccikkérem?
Az idegen megnyalta az ajka szélét. Piros volt az, mint a vér. Hosszan, sokáig nézte az asszonyt. Egy darabig állotta, de aztán elpirult, és hogy zavarát elrejtse, újra kérdezte, most már valamivel élesebben:
- Miteccikkérem?
Az idegen beljebb következett, és leült a csárdapadra.
- Maga teccene gyöngyöm, de hát bort öncsön egy literbe. Megharaptattya magát avval a döggel. Gyöngyöt ér az, nem kutyaharapást... - Amíg ezeket mondta közönyösséget erőltetett magára, és fürkészve nézte az asszonyt. Megkapta a frissessége. Csettintett a nyelvével. Vágyódva simogatta körül a tekintetével az asszonyt. Le is vetkőztette képzeletben... Formás asszony...
- No, né - kacagott az asszony tettető durcássággal, s már öntötte is a bort, végignézte az idegent a lécajtó mögül. A szemeik összetalálkoztak. Ekkor zavarba jött. Hirtelen meggondolással átöntötte a bort egy virágos kancsóba, úgy tette az idegen elé. (A subás ember elégedetten bólintott, s az arcára valami különös mosoly tévedt, hasonló egy kényszerű sikolyhoz.) Az asszony újra felkapta a kutyát az ölébe. A férfi egy darabig szótlanul, kifejezéstelenül nézegette, közben csöndesen szürcsölgette a bort, aztán megszólalt:
- Szereti a kutyákat?
Az asszony hamiskásan nézett rá, csak úgy ragyogott a szeme, aztán felkacagott:
- Már a mijiket! - sikongta kényeskedve, kedvesen.
A subás ember valamivel közelebb ült hozzá, amikor megkérdezte:
- Hogy érti? - A szemei zsibbadva tapadtak az asszony mellére, s körülölelték az egész alakját.
- Kee is érthetné, ha egy kicsinyég akarná... Vannak - nagy kutyák is... Kétlábon járnak...
- Azokat nem? - kérdezte az idegen, és most már érezte, hogy futja be a vér a kebelét.
- Hát! Csak a maga rendje - módja szerint és...
A szemein, a máskor lángolva ragyogó szemein gyönge homályosság tűnt elő, mintha jégtömeg, vagy valami régi bánat süppedt volna beléjük. A fogai világot tagadva kacagtak elő vérpiros ajkai mögül. - A subás komoly lett. Érezte, tudta, hogy ennek az asszonynak valami rejtett bánata van, mint az olyanoknak, akiket a pénz kényszerít férjhezmenetelre... A homlokán két függélyes ránc jelent meg. Az asszony eszelősen leste, hogy fog-e beszélni még tovább? Nagyon kíváncsi volt erre az emberre. Az idegen csöndes, tompa hangon mondta:
- Hát mindenkit nem is lehet. Az emberek szerte kóvályodnak mindenfelé páratlanul, mintha a Tiszába öntenének egy garabó kettészelt almát, oszt ráhagyják a Tisza hullámaira, hogy csak rengesse el őket egymás felé, mindeniket a maga párja mellé... Ilyen a házasság is. Kettő-három megtalálja az igazi párját, akit megérdemel, a többi keringhet alatta, fölötte, amerre tetszik. El is korhadhat a keringésben. Olyan is akad, aki mindenikhez hozzádörzsölődik, mindenkitől tovább kerül egy kis veszteséggel. Elpusztulhat, megdögölhetik, úgyis csak nyomorúság az élete. Olyan is akad, aki csak egy parányi kis pillanatra kerül amellé, akihez a Végzet rendelte. Bánata meg majdnem mindnek van. Egyik el tudja titkolni egészen magába, a másik elhervad, s a nagy út végén veszi észre csak, hogy mit vesztett. Kering, kóvályog, kavarog s vége.
Az asszonyon gyönge remegés szaladt át, amint figyelmesen hallgatta az idegent. Elevenje volt mindaz, amit a férfi mondott, s most cudarul szorongatja a szívét az évek során át felgyülemlett keserűség. Ki akar törni belőle minden titka. Még azok is, amelyeket eddig önmaga elől is leplezni akart... Miért is kellett idejönnie ennek az embernek? Hogy most összeromboljon mindent, amit ő annyi-annyi év alatt fölépített? De mégis jó, hogy eljött, jólesik az a tudat, hogy más is van még így a maga bajával. Másnak is van eltitkolni valója... A torkában vonaglást érez. Mindent elpanaszolna, minden keserűség kikívánkozik belőle. De nem az ura. És nem is léha, szerelemhajhász legény. Ember... Merően belebámul a férfi arcába. Hálás neki és gyűlöli. Minden érzés és minden indulat egy fojtó zagyvasággá olvadt a szívében. Tetszik neki ez az ember. Ilyennek álmodta ő az embert, egyeneslelkű, igazbeszédű férfinak. Ember a talpán. Az. Amíg ezeket elgondolta, a szeme egy gyönge árnyalattal még homályosabb lett.
- Hjaja... - sóhajtotta azután, s minél jobban eltűnődött, az idegen annál jobban földerült. Most a kiskutya végigsétál a padon, odamegy az idegenhez és szaglászni kezdi. Az idegen megsimogatja.
Az asszony kikérdezte mindenről az idegent.
Az elmondta, hogy először van itt és utoljára. Folyton jár, kél, továbbmegy és nem leli helyét, de majd talán valahol a felföldön letelepszik, ahol se rokona, se ismerőse nincs. Ez az igazi élet, menni, haladni mindig, hogy új csodákat lásson, s még a Halál is menet közben érje valamelyik országúton. Innen is továbbmegy még ma, megállás nélkül...
- Beh kár... - sóhajtotta az asszony csendesen, a leleplezett emberek kénytelen őszinteségével. Az idegen hirtelen megragadta a kiskutyát a nyakánál fogva, a magasba emelte, mire a kutya éktelen sivalkodásba kezdett. Az idegen diadalmasan nézte.
A csel sikerült.
Az asszony odaugrott, hogy kimentse a kutyát, ebben a pillanatban a férfi ledobta, s az asszony már ott vergődött a férfi izmos karjai között. Magához szorította. Csókot harapott az ajkába, és az ölébe kényszerítette a tehetetlenül vergődő asszonyt.
Zajt nem csaphatott, nehogy "úgy találják".
A férfi egyre szenvedélyesebben szorította magához az asszonyt.
- Jaj, Istenem... nem... engedjen... szegény jó uram... ha az... uram... megtudja... - sikongott az asszony...
- Nem baj! - suttogta a férfi.
- Úgy bízik bennem... - sikongott csöndesen az asszony. A férfi lecsókolta ajkáról a szót. Beletépett az asszony ruhájába, s a szabadon maradt izzó, puha vállába egy apró kis sebet harapott. Az asszony észre sem vette. Szepegő izgalommal zokogta:
- Úgy bízik bennem...
- Annál jobb! - susogta a férfi.
- Annál rosszabb! - sikongotta az asszony.
- Annál jobb! - lelkendezett a férfi.
- Annál rosszabb! - siránkozott az asszony.
- Annál jobb! - lihegte a férfi.
- Annál... annál... rosszabb... - lihegte, súgta, remegte, sírta ernyedten, elhalóan, kimerülten az asszony...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -