Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám · / · Benedek Géza: Beszélhet a bíró
Barbóknak kurtakocsmája volt a falu szélén. Duhajkedvű legények emelték csárdai rangra egy éjjel, amikor nagy otromba betűkkel rárajzolták olajfestékkel a kocsma ajtaja felé, hogy
RITKÁN CSÖPÖG A CSÁRDÁBAN.
A festéket nem lehetett lemosni, eleinte bosszankodtak, aztán mulatni kezdtek rajta, a végeredménye az lett, hogy a csárda-név rászáradt a kis kurtakocsmára. Lassankint elfelejtették, hogy ők keresztelték el, s olykor régi, poros, rablóregények emlékei kísértgették a pogányos kedvű legényeket, ha a "csárdásné gyöngyöm" szoknyája körül tehették a szépet. Mert fene szép asszony volt a csárdásné gyöngyöm, fehér volt az arca, mint a hó, és piros foltok voltak az arccsontjai alatt, mint a harmatos rózsa.
- Hej, csárdásné gyöngyöm, magájér egy hétig kötélen lógnék, Istuccse, meg es füstőtetném magamat egy igazis de igazi csókjáért, még a szekér után kötött kuvaszkutya is ügön szívesen lehetnék érte... - szokták belesúgni a remegő fülcimpája alá a legények, de a csárdásné az orrukra ütött, nem engedte egyiket sem túlságosan bizalmaskodni, pedig nagyon hízelgett a hiúságának a legények vágyódó veszkődése. Csiklandozta a magabizalmát. A kacagása mögött is hiú maradt mindig. A legények szentül meg voltak győződve róla, hogy valami nagyúri szeretője van a csárdásné gyöngyömnek, mert hogy ne volna, azt el sem hitték volna ilyen szép asszonyról. Gondolni sem mertek rá, hogy beérje az urával, s ez a gondolat még jobban izgatta őket. Kacagni csak magának tudott, magának és magáért: befelé úgy bugyborékolt a torkából az erős, egészséges kacagás, hogy semmi ahhoz képest a gerle búgása. De ember az urán kívül jó szót nem hallott tőle...
A csárdás most indult ki az aratókhoz, a felesége kikísérte az ajtóig. A torkából csak úgy buggyant ki az erős, csengő kacagás:
- Aztán békét hagyjon kee az aratójányoknak!
- Haggyon a Halál - kacagott a csárdás, és átvágott a másik oldalra, hogy együtt haladhasson a bíróval a tanyákig. Régi, erős, magyarparasztos barátság fűzte össze őket már gyermekkoruk óta. Együtt nevelkedtek és híresek voltak arról, hogy az állandó jókedvük soha egy pillanatra sem hagyta el őket. Azonban most, hogy a bíró meglátta, azaz hogy megérezte az asszonyt az ajtófélfánál, egy halvány árnyék suhant át az arcán. (Még nem feledte el egy kegyetlen kudarc kísértő emlékét a szépasszonnyal kapcsolatban.)
Az asszony behúzódott az ajtófélfa mögé, és a távozók után lesett lopva, kíváncsian már csak azért is, mert ezen a világon minden asszony kíváncsi arra, hogy a kikosarazott imádó mit beszél a férjével. Merthogy róla beszélnek, azt éppoly bizonyosan tudta, minthogy keddi nap volt. Valóban róla került szó, de a suttogó szellő nem udvariaskodott a szépasszonynak.
Mikor már jó messze haladtak, a megszokott hogy vagy, mi újság, hogy fizet a rozs, stb., kérdések után a bíró hirtelen, minden átmenet nélkül azt kérdezte a csárdástól:
- Mondd csak, koma, aztán ilyenkor, ha elmégy hazulról, az asszonyt nem félted otthon hagyni?
- Már aztán mi a durrogatott kőtül félteném? - kérdezte a csárdás teljes közönyösséggel, s az arca egy árnyalattal sem lett pirosabb, amíg ezeket mondta.
A bírónak egy nagyon halvány gúnymosoly idegeskedett az ajka körül. Lehajtotta a fejét. A homokot nézte. Mintha csak arra lenne kíváncsi, hogy mit szól hozzá a homok? A vastag, hegyesre pödört bajusza apró hullámokat vert, amikor egész csendesen dörögni kezdte:
- Mer asszony. Azér...
- Ffene - legyintett a csárdás -, máskóó se viszem magammal, oszt mégest megvan.
A bírót belső sugallat unszolta arra, hogy folytassa:
- Máskó' se féted?
- No de mán mi a durrogatott tüzes akóshordótúl félteném?
A bíró csöndes magabizakodással mondta:
- Mondom: asszony. Azért. Mer asszony...
- Naccerű - mondta a csárdás -, hát osztán te tán félted a feleségedet?
- Én nem féltem.
- Ippeg azér, há' én mér féltsem?
- Az én feleségemnek gyermekei vannak. Ott fityegnek a szoknyáján mindétig.
A csárdás már úgy érezte magát, mint a kérdőre vont gyermek, ha rájöttek a turpisságra. Az ám, a gyerek - gondolta -, és meghökkent a nagy bizakodástól. Várta már a többit. Ha már kellemetlen, legalább lássuk, hogy mi van mögötte? A bíró elfordította a fejét a rozstáblák felé. A csárdás elkényszeredetten kérdezte:
- Hát osztán?
A bíró elmosolyodott s a távolba nézett.
- Hát osztán, hát osztán? Semmi. Ippeg hogy semmi. - A botjával ütögetni kezdte az érett kalászokat s kis hallgatás után megszólalt:
- Nizd csak mán ezeket a kalászokat. Hogy odahajolnak egymás mellé. Hogy szeretik egymást. Hogy súrlódnak egymáshoz... De ha emezt hajlítom oda, ehhez is súrlódik. Így hajtja a jó Isten is az embereket, kit erre, kit amarra.
A csárdás kezdte magát rosszul érezni. Mintha szorította volna a cipője. Köhécselni kezdett. Elkomolyodott. Megvetően legyintett a kezével:
- Az asszony nem olyan...
A bírónak kacagás csiklandozta az oldalát, de nem merte kiengedni. Folytatta:
- Debzon hogy ippegest olyan. Ippeg olyan. Olyanabb. Mer hát hogy Mózes is azt írta a bibliába, hogy a kígyó nyomát a kövön, a gyíkét a szénában, a pillangóét a levegőben, a férfiét... - Most meg a bírón volt a megütközés sora, hogy ilyen messze haladt. A csárdás az első pillanatban nehezen kezdett zilálni, hörögve kapkodott levegő után és komor lett, mint egy vad bika. Magában morgolódott és szidni kezdte magát a bizakodásáért, hogy ő eddig erre nem is gondolt. De miért is nem gondolt eddig is? Miért? Minek? Más asszonynak gyereke van. Ennek nem ad az Isten. Miért nem ad? A cédáknak nincs gyerekük. De ez nem lehet céda. Ha gyereke volna... De aztán elmosolyodott:
- Nem olyan asszony a! Nem olyan agyagból gyúrták aztat.
A bíró nem nézett szembe vele. Csendesen, kacagni akarón nézett maga elé. Elköszönt. A csárdás észre se vette, mikor elvált az útjuk. Magába mélyedt és elkezdte vizsgálgatni az eseményeket. Lépésről lépésre elkomorult. Olyan volt az, mint egy csomó fekete sötét felhő, mely bármelyik pillanatban kiöntheti a haragját. Próbált nyugodt lenni, és az egész ügyet elintézni egy kacagással, de nem sikerült. A lelke mélyén ott volt a gyanú: hátha... Nyomott volt a kedélye, mint egy öreg eső. Bántotta az erős hasonlat: "A pillangó nyomát a levegőben..."
- Eh, bolondság! - intézte el magában a dolgot. Nem lehet az. Bolondság. Kőasszony az. Kívül-belül. A jegyző is bélyeget hord az arcán. Szép kerek harapást kapott az asszonytól, pedig annál különb ember még Kecskeméten sincs. De megkapta a magáét, mikor meg akarta csókolni az asszonyt. Rásütötte, hogy nem gyenge asszony. Beszélhet a bíró. Mert vénségire még most sem nőtt be a feje lágya. Fütyül rá az asszony, azért veszkődik érte. Eszi affene, amér nem bomlik utána az asszony. Hogy nem veszkődik a göthös dereka után. Vagy a nyavalyás képit szeretné talán? A szamár. Beszélhet nekem. A buta bíró. (Istenem, de hamar le lehet süllyedni a barátság ranglétráján...) Beszélhet a bíró...
Kóválygó gondolatai összegomolyodtak, s ott ködlött előtte, látni vélte, mikor az asszony elutasítja a vén bolondot. Elkacagta magát:
- No iszen...
S a hatalmas emberóriást most már csak az bántotta, hogy egy pillanatig is kételkedni tudott az ő kedves, hűséges feleségében...