Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám

Boross László: Római nemesség, tőkések, drágaság, adósságok és korrupció
Jegyzetek Ferrero művéhez Róma nagyságáról és hanyatlásáról

Az eddig magyarra fordított három kötet a köztársaság történetét foglalja érdekes lapjain. A mű újszerűsége és legkitűnőbb érdeme az, hogy középpontjában a római társadalom bontakozik, s e társadalom változásaiból bonyolódik a történelem. A nemzedékek kisarjadását egymásból és szétnyújtózását a társadalomban, az egyes kimagasló férfiak elhelyezkedését a többiek között, szerepét a történelemben és a viszonyok hatalmát fölöttük Ferrero körültekintően vezeti le - széles epikai stílusban evezvén át az események hullámzásain. Fő dolgának mégse az elbeszélést, hanem a magyarázást tekinti és ez az irányzat az elbeszélésén is kiütközik. Már apróságokban is: Ferrero nem mondja pl., hogy "mutinai" - hanem hogy "modenai" háború -, és Caesar pártszervezését (igen találóan) egy Tammany Hall boss működésével hasonlítja össze. Bár a római dokumentumokat behatóan áttanulmányozta, és erről sokféle bizonyságot ad, mégiscsak meglehetős ritkán engedi át a szót nekik - szinte ritkábban, mint ahányszor megvonja tőlük, hogy érvényesítse a maga tágabb perspektíváját.

Viszont a magyarázatok pointjét se húzza alá, és akár egy elfogulatlan szemlélő, a döntő körülményeket nem tárgyalja bővebben és elokvensebben, mint a többit. Az olvasó, kit a belátás elragad, néha szinte kétkedni mer, vajon Ferrero is oly jól ismeri-e az egyirányú motívumok jelentőségbeli rangsorát, mint az a szerencsés, ki már majdnem kiolvasta, kiélvezte és áttekintette Ferrerót. Én, ki a becses olvasmány végére jutva, most tanulságát óhajtom hasznosítani, persze a pointek megszállására és megerősítésére törekszem.

*

Az első kötet "A világhódító Róma", a patriarchális, arisztokratikus-agrár Rómát tünteti fel, mely aztán új áramlatok közé sodródik. Azt hiszem, hogy minden állam első alkotmánya arisztokratikus, mert a rend kezdete az elnyomás, mint ahogy a felebaráti szeretetnél is korábban jelentkezett az emberevő búsulása, elfogyott és másodszor már el nem fogyasztható társa után. Primitív korokban nemzeteknek más összefűző szervezete, mint a földbirtokos nemesség sokáig nincs, a tekintély, mellyel a nemes családfő kúriáján a többiek fölött rendelkezik és az osztályszolidaritás, mely e tekintélyeseket egymásba fűzi: a nemzeti épület talpköve. E korokban az a nemzet a legerősebb, melynek a legéletteljesebb gyökerű és legjobb szervezetű nemessége van. Magyarországon is, még 48-ban és az abszolutizmus alatt is a magyar kisebbség szupremáciáját a nagyszámú földbirtokos nemesség őrizte meg. A római nemesség szűkebb területén, centralisztikus helyezkedésével klientelájától, mely ugyanazt a nyelvet is beszélte, kevésbé zárkózhatott el, és kénytelen volt a nemesi alkotmány mellett lassan egy plebejusi alkotmányt is kiépíteni, hogy biztosítsa a plebs érdekeltségét a nemzeti szolidaritásban. Itáliában, ahogy ez a fiatal szolidaritások (nemzetségek, klubok) és agrár szomszédnépek között már szokás, örökös harcok dúltak, s ezekben a legjobban szervezett nemesség (nemzete) maradt felül. A háborúkban ugyanis csak válogatott harcosok vehettek részt, mert tömegeket felfegyverezni, hadban élelmezni és ügyesen vezetni nagyon nehéz lett volna, továbbá ha nem verekszik a csőcselék vitézül, csak terhe a hadnak, ha pedig vitézül verekszik, babérokat és zsákmányt szerez, hol marad akkor a nemesi fölény és tekintély? Róma győzelmei folytán hovatovább az egész Itália a római nemesség klientelája lett. De Róma uralma még nem vert gyökeret Itáliában, mikor háborúskodnia kellett már külső ellenségekkel is. Pyrrhus és Hannibal győzelmei az elnyomott népeket, melyek még emlékezhettek szabadságukra, persze felizgatták. És a római államszervezet legnagyobb tette volt, hogy se Pyrrhus, se Hannibal nem tudtak olyan lázadást kelteni, mely Róma uralmát megdöntötte volna. De hát mi tette a római államszervezetet ily erőssé? Róma, ha Itáliában háborúja volt, a hozzá pártoló városoknak mindig előnyöket biztosított, s ezeket ezzel a római érdekeltségbe vonta. Mindenütt telepített, új hatalmasokat delegált, új erőmegoszlást rendezett be, s anélkül, hogy a hátrányba kerülőket tűrhetetlen állapotok közé szorította volna, az arisztokratikus organizáció kulcsait azok kezébe tette, kiknek az új erőmegoszlásban érdekeltségük volt. Kik a legyőzött nemzet kebelében se tartoztak a nemesség közé, azoknak a helyzete nem rosszabbodott a római uralom alatt, sőt ezek kettőzött fogékonysággal viseltettek a római tekintély iránt, és különben se zavarta őket semmi annak az észlelésében, hogy a közállapotok jobbak lettek, mint voltak. Sehol se volt még oly sűrű lakosság, hogy az előkelők kicserélésével ne lehetett volna kiforgatni a társadalmat régi mivoltából. A római urak nem oktroyáltak semmi szokást, és ez okból mindenki utánozta szokásaikat. Különben, amely lázadónak Pyrrhus és Hannibal hasznát akarták venni, azt fel kellett fegyverezniük megszokott fegyvereikkel. Eltekintve attól, hogy az elnyomott népeknek egyáltalán nem voltak megszokott fegyvereik - mert könnyű ám elszokni a fegyverviseléstől -, Pyrrhus és Hannibal a szükséges fegyvereket honnét vették volna hamarjában elő? A győzelem kihasználására alkalmas pillanat mindenesetre rövid volt ahhoz, hogy a fegyverek előkerüljenek, és a lázadók harcolni tanuljanak. És akik már megszokták, hogy nem hadviselésből éljenek, azok már akkoriban se vágytak különös hévvel az ellenség elé, pláne, ha ez az ellenség a már rettegett római volt. Egyébként az ókor egyik harcias nemzete se hajlott a numerikus túlerő túlbecsülésére, mert többnyire csak silányabb harcosanyaggal lehetett előállítani, mely ha még hozzá szervezetlen is, inkább csapása, mint erősítése egy seregnek. Csak az állandó hadseregek és a modern technika korában van nagy hadaknak bizonyos értékük. De nem számíthattak Pyrrhus és Hannibal a római ellenállás elvéreztetésére se, mert a római sereg kiváltságosokból állt és mindig találtak olyat, aki hajlandó volt egy kiváltságos megüresedett helyére lépni. Városok, sőt csak táborok ostromára is nagyon nehezen szánta rá magát ókori vezér, és a megerősített római helyek nagyobb tekintélyt árasztottak a környező vidékre, mint a ma megjelenő és holnap tovahúzódó ellenséges sereg.

Summa summarium: arisztokráciák mérkőzésénél éppúgy, mint személyes küzdelmeknél a tömegek túl kicsinyek, a valószínűségszámítások túl irreálisak hozzá, hogy elsősorban ne az egyéni kiválóságok döntsenek. Rómában a veszélyek, melyek között létesült, a helyes politikai elvek és harci erények kultuszát nagyon elősegítették.

A patrícius fegyelem érvényesülését a második pun háború alatt annál többre kell becsülnünk, mert a plebejus mellékalkotmány akkor már elég messzemenő volt. A plebejusok már azt a dicsőséget is igénybe vehették, hogy a cannaei csata egyik római hadvezére plebejus legyen, és a másikat, a patríciust, vereségébe ragadja. Mindazonáltal a patrícius volt az, ki vérző sebekkel a csatatéren maradt, míg a plebejus, jeléül annak, hogy övék a jövő, a hadsereg megfutamított maradékával hazamenekült. A plebejusok nagyon tartottak tőle, hogy fiatal konzulátusuk e végzetes kudarcát ököllel az orruk alá fogják kenni, és a reakciónak könnyű dolga lesz. A szenátus azonban belátta, hogy a cannaei csapás után minden rómaira szükség van, hogy senkit se szabad elkedvetleníteni, és a vert légiókkal hazatérő plebejus konzult nagylelkű köszönettel fogadta, "mert a bizalmat a jövőben a csapás dacára se vesztette el".

Ez annyi volt, mint amikor az apa helyét a fiúnak engedi át, nehogy idegen foglalja el. Róma győzött és gyarapodott. De mennél nagyobb kör központja lett, annál több centripetálót - plebejust - kellett felszívnia, annál nagyobb jelentőségre jutott a plebejus mellékalkotmány a patríciusalkotmány mellett és fölött. Aki a birodalomból Rómába költözött - csupa kétes egzisztencia -, az alkotmány és a kormányzat részese lett, közlegénye a tömegterrorizmusnak és haszonélvezője a tömegkorrupciónak, mely csakhamar, mint a fiatal demokrácia legjellegzetesebb vonása tűnt fel...

Ugyanis már a nemesi Róma is gondoskodott háborúiban anyagi érdekeiről, és a győzelmek gazdagították. A hadijog alapján tőke halmozódott fel. A második pun háború következtében a győztes Róma előnyomulva a Kartágóval szövetséges hellenisztikus államok ellen is, a művelt és gazdag területeken, melyeket így megismert, töméntelen és megbecsülhetetlen kincseket sarcolt. Rómában korán tanulták meg a tőkefeleslegek hasznosítását, és adósválságok már a köztársaság legelején is voltak. De a keleti kincsekkel beérkezett Rómába Kelet luxusa is - épp amikor a fejlődés iránya demokratikus volt -, és ezzel a szükségletek mértéktelen növekedése járt. A sarcolt kincsek hamar elfogytak, megint új sarcolás kellett, és Róma mind könnyebb kedvvel lendült neki a keleti hódításoknak, majd a keleten állandó haszonélvezetre is berendezkedett, a kereskedelem egy részét erőszakkal magához ragadta, és a rabolt vagyonnal élére állt a keleti uzsorás érdekeltségnek is, elsőkül a tartományok kormányzói, majd az alkormányzók és a többiek, az utolsó katonáig. A keleti kultúra vívmányai Rómába cipeltetvén, a régi egyszerű élet utcáit víg mulatozás, dőzsölés, paráználkodás és fényűzés botránkoztatta meg. Az új pénzkirályok közül persze a plebejusok voltak a szemérmetlenebbek, őket semmi hagyomány nem tartotta féken. Nekik a jó közigazgatás már mellékes volt, nem úgy, mint a régi patríciusoknak, kiknek dédjei a várost alapították, és viharos tapasztalatokból politikai elveket szűrtek le, melyeket emlékükkel az utódokra hagytak. A régi tekintélyével szembeszállt most a keleti luxus: a kapitalizmus magasabb fokára érkezettek pompás életmódja. Akik a legkíméletlenebbül, skrupulus nélkül érvényesítették a kapitalizmust, azok lettek a legdúsabbak. E pénzkirályok oly magasra emelték a standard of life-ot a legfelsőbb társadalomban, hogy az új életbe azok a régi arisztokraták, kik a modern kalózkodástól távoltartották magukat, belevéreztek. Vagy visszavonultak a közszerepléstől vagy tönkrementek. Akik tönkrementek, azok aztán kijártak maguknak tartományi tisztségeket, és beléptek a plutokraták érdekeltségébe, ahol már találtak más arisztokratákat is. E nagy érdekeltségnek szubaltern érdekeltekre is szüksége volt. Katonákra, kik gazdag országokat hódítanak, a lázadókat leverik, és az elnyomóknak karhatalmat bocsátanak rendelkezésére. Nagy közigazgatási (a különböző ügyekben eljáró) apparátusra. Római szavazókra, kik a római komíciumokon eldöntik, hogy melyik tartományt ki kapja, és meggátolják, hogy az üzleteket a puritánok közül rontsa valaki. A katonák hadizsákmányt, a közigazgatási jeleskedők üzleti részvényt, a római szavazók "kenyeret és cirkuszi játékokat" kaptak, szavazat-díjat és tüntetésbért. Ez volt a római közérdek második konstitúciója.

De mert gyors és kényelmes elhatározások műve volt, utólag derültek csak ki a hátrányai, és akkor már mint a lavinák, tartózhatatlanok voltak. Mindenekelőtt a drágaság jött. Egyes emberek kezében nagy tőkék halmozódtak össze. Ez már magában véve is drágaságot jelent. Mert ezek a dúsgazdag emberek felverik a dolgok árát, és végül a dolgoknak olyan áruk van, melyet csak nekik könnyű megfizetni. Felverik a föld árát, és mind az övék lesz. Oly üzemet vezetnek, mellyel hogy versenyezzenek, a szegényebbeknek kölcsönpénzt kell venniük, de csak uzsorakamaton kapják és rajtavesztenek. És a dúsgazdagok oly fényűzést honosítanak meg, melyből az egész társaságra átragad valami, és mely az egész társaságot kiszipolyozza, kiszolgáltatja nekik.

A második főbenjáró hátrány, mely az elsőt is fokozta, a földművelés csődje volt. Amikor mindennel, még a római szavazatjoggal is többet lehet keresni, mint a földműveléssel, ki lesz akkor olyan bolond, hogy a földet művelje? Plána, ha úgyse lehet nyugton a földjén az üzemköltségektől, az uzsorásoktól. Hát eladta a földjét és Rómába ment. Ott szerencsét próbálhat. Enni kap, megszavaz magának Szicíliából ingyengabonát, és minden este a kortestanyán vacsorázik. Hej-haj!

Hogy a földet művelje, olyan bolond csak egy rabszolga volt. Ennek azonban kellett is oly bolondnak lennie, éppen azért, mert más nem volt ily bolond. Én ezt tartom a felvirágzó rabszolgaság legfőbb okának, el se tekintve a plutokrácia földéhségétől és attól, hogy egy, részben fényűző, részben fényűzésre törekvő és törekedhető társadalomban a munkáskezekre idegenből van szükség. Mármost - és ezzel definiálja Ferrero a rabszolgaság okát -, az ókorban a szükségletek még nem voltak oly sokrendűek, mint most. Az embernek vagy csak kevés kellett, vagy sokja volt. A szegény ember azért, hogy valamivel több szükségletét elégíthesse ki, nem gondolt merészet és nagyot, nem vándorolt egyik világrészből a másikba. Itáliába földmunkás kellett, de nem vándorolt be. Hát hoztak rabszolgát.

Ferrerónak ez a retrospektív érvelése nem lehet kifogástalan. Ugyan nem állít helytelent, mert a szükségletek lépcsőzetét tényleg csak a modern tömegcikkgyártás építette ki, mely a luxust popularizálta. Ez az érvelés azonban csak ilyen bevezetéssel állhatna meg: "A rabszolgarendszerre már csak azért is szükség volt, mert" stb.... A rabszolgarendszer oknyomozása nem végezheti útját oly kikötőben, melybe csak az újkoron át lehet eljutni. A rabszolgarendszer az ókorban sokkal egyszerűbb és természetesebb dolog volt, mint a bevándorlás. Vándorolni akkor csak fegyveres csapatok mentek, pl. a cimberek, de nem hogy munkaközvetítőre találjanak. És ugyan minek vándoroltak volna munkások pl. a keletről Itáliába, mikor a keleten fejlettebb kapitalizmus, több munka, könnyebb megélhetés volt? Még Julius Caesar idejében is, ezer sarcolás és zsákmányolás után - mert a kelet ipara és a római gazdagok fényűzése oly fluktuációt idézett elő, mely a tőkét a keletre mindig visszavezette. A keleti rabszolgák Itáliában nem is elsősorban a földet művelték, hanem iparos ügyességük csakhamar méltánylásra találván, kiaknáztatott. Ők "teremtettek" Rómában ipart. Azok a barbár rabszolgák pedig, kik a földet művelték, vajon ezek önként bevándoroltak volna, ha többrendű a szükségletük? Csakúgy, mint a cimberek! Hisz ők szabadok voltak, mielőtt Itáliába kerültek, és nem alacsonyabb bérért roskadó munkások. A kapitalisztikus társadalomban könnyű munkást kapni, minden kapitalisztikus országból, mert ott sehol senki se szabad, mindegy már! - és mindenki odamegy, ahol többet kap a görnyedésért. De a prekapitalisztikus társadalombeliek (ibérek, szittyák, dákok stb.) közül csak a rabszolga dolgozik másért. És Róma is csak azzal a feltétellel fogadta el a kapitalizmust, hogy minden római - tőkés, részvényes, potya hasznot élvező legyen. Hogy a kapitalizmust ezen a stádiumon keresztül lehessen hajtani, szükség volt az egész demokrácia korrumpálására.

Hogy a drágaságot el lehessen viselni, és a mezei gazdálkodásra rá lehessen csábítani megint, nagy szerepe alakult ki a kölcsönöknek. A pénz, ami az egyiknek sok volt, a másiknak hiányzott és bármely formában, de feléje fluktuált. A politikai megvesztegetést is sokszor kölcsön formájában effektuálták, mert ezzel tartósabb sikerét lehetett biztosítani: a vesztegető és vesztegetett szabad szerelméből a hitelező és adós törvényes házassága lett. Csakhamar egész Itália eladósodott. Eladósodtak a politikusok, mert mind több pénzt kellett kölcsönkérniük a szükséges megvesztegetésre. Eladósodtak a szavazók, mert amikor nem kellettek, akkor csak váltóra kaptak pénzt, és ez elég gyakran fordult elő, mert míg ők nem kellettek mindig, addig pénz nekik minduntalan kellett, mert semmi rendes keresetük nem volt. Eladósodtak, akik újonnan belekezdtek a gazdászatba, vagy valamely más mesterséget kreáltak, mert adóssággal kezdték és adóssággal folytatták, most már tudtak volna boldogulni, a kenyérszűke után, a nép szaporodtával és a gazdagság terjedésével Itáliában a termékeknek már jó áruk volt, a gazdálkodás már belterjesebb volt, de csak ez az adósság ne volna! Eladósodtak maguk a tőkések is, mert a rendezetlen állapotok miatt sose tudták, ha kellett, a kinnlevőségeket elég gyorsan behajtani, és maguknak is kölcsönt kellett kérniük. Főleg azokon nem lehetett semmit se behajtani, kik a tartományokba mentek, ha visszajönnek, lesz ugyan pénzük elég, de mikor jönnek vissza, és egyáltalán visszajönnek-e? Márpedig minden eladósodott világfi, adósságokban úszott politikus, mihelyt tehette, sietve egy tartományt keresett fel, és újjászervezte ott a közigazgatást. A hitelezőket gondjaikra és a vékonyabb adósokra hagyták.

Egyik tartozott a másiknak, mindenki hitelezett és mindenki tartozott. Mégpedig mindenki saját maga tartozott, de hitelezni a legtöbb csak úgy hitelezett, hogy amikor a hitelezőjének mások fizettek, neki fizetnie kevésbé volt sürgős. Így volt közérdekeltség a plutokratikus Rómában is.

Amíg a hódító imperializmus elég kincset dobott a közérdekeltek közé, és e kincsekre hivatkozva mindig újabbakat lehetett ígérni, addig elég kényelmesen működött a plutokrácia. Mindig azonban, amikor a működése megakadt, nagy dčrout volt, és a tömeg a földbirtok új elosztását és az adósságok eltörlését követelte!

*

A gracchusi zavargások még a patríciusok és plebejusok harcából indultak ki, de már belejátszottak és összekeverték a hadállásokat az új társadalmi tendenciák is. A pénzes plebejusok csak akkor támogatták a reformert, ha nemesi előjogok ellen küzdött, de a népnek inkább új vagyonelosztás kellett, s ezzel szemben a pénzes plebejusok konzervatívokká váltak. Az a nép viszont, melynek a társadalmi reform szegénysége miatt érdekében állt, ugyancsak szegénysége miatt, megvesztegethető is volt, a munkától ugyanis már elszokott, kellőképp szervezve pedig még nem volt, hisz nem is sikerülhet mindjárt a tömegeket, az éhesekkel, a tudatlanokkal és bizalmatlanokkal, tartós működésre jó szervezetbe fogni. Amikor a gracchusi reformprogramnak a távolbatekintő, aktuális tömegérdeket nem szolgáló pontjai kerültek nyilvánosságra, könnyű volt az iskolázatlan tömeget ellene hangolni. Amikor szóba került a római polgárjog kiterjesztése az egész Itáliára, a római csőcselék ez előjogának védelmére kelt, politikai befolyását nem akarta egész Itáliával megosztani. A konzervatívok már öreg fiúk voltak, mindent kiaknáztak és győztek.

Győzelmük persze csak epizód lehetett. Az imperializmus, mely a plebejusok fölényét megállapította, csak később lendült istenigazában neki. A modern demokra párt csak Marius korában lépett teljes erejével a harctérre, és ugyancsak a Gracchusok utáni korszakban folyt le a régi arisztokrácia már vázolt tönkremenése a plutokrata társadalomban.

A Sulla-Marius-i polgárháború pedig nem volt egyéb, mint a nemesek reakciója - már nem a plutokráca, hanem az elhatalmasodó plebejus plutokraták ellen: erőszakos kísérlete a vezető polcok visszanyerése végett. Minden veszendő volt, tehát nem bánták, ha felborítják az alkotmányt is. Győztek, s ennek következtében ez a polgárháború is csak epizód volt. Sulla megünnepelte a triumfust, a plebejus plutokraták vagyonát elkobozta és elosztotta nemes barátai között, evett, ivott, erőszakoskodott a legjobb keleti nőkkel, és aztán Dalmáciába ment, hogy pihenjen és fürdőzzön a köszvénye miatt. Kész volt.

A helyzet csak annyiban változott, hogy most már a nemesek voltak az elsők a plutokraták között, és azonosították magukat a plutokráciával. A demokrata párt pedig most már a túlterhelt középosztályosok és a nincstelenek pártja volt. Caesar volt az, aki a pártot újjászervezte, Catilina, ki elsőként akarta harcbavezetni végső programja, az adósságok eltörlése mellett. A kísérlet korai volt, mert az imperializmus akkor még jól jövedelmezett, a plutokratikus társadalom még csak reményteljes képződőfélben volt, és a gazdasági élet fellendülése közben mindenki remélte, hogy neki jó hely fog a plutokráciában jutni - annál is inkább, mert amikor a nemesek kiverekedték az első helyeket a plutokratikus társadalomban, a régi, patríciusi előjogokra már kevesebb súlyt fektettek, a demokráciába úgy, ahogy belenyugodtak, és mindenki remélhette, hogy a legmagasabbra viszi. Mert csak nem fognak a sullai proskripciók minden tíz évben, mely alatt új vagyonok támadnak, megismétlődni? A sullai reakció után a demokraták első szereplése a korrupt kormányzók támadása volt, a korrupció hősei pedig már javarészükben nemesek voltak. A támadások nemcsak a nincstelenek, de a megtámadott korrupciósok jelen és jövő konkurensei között is tetszést arattak. Caesarnak és főleg Cicerónak ügyvédi szereplésével nagy sikere volt. De a demokrata párt az első sikereken felbuzdulva hamar sejteni kezdte végcélját, és ekkor lépett a színre Catilina. Caesar nem bízott az ő sikerében, és óvatos volt, Cicero pedig ama plebejusok élére állt, kik élve a demokratikus lehetőségekkel, békés beolvadással akarták magukat felküzdeni az elsők közé. A remény embere, az optimisztikus demokrácia képviselője volt. Catilina, majd Caesar radikalizmusával szemben mindig a konzervatívok pártján állt. Catilinát leverték.

Az imperializmusnak hódoló, fényűző, viveur plutokrata társadalomban a legdivatosabb szórakozás a politika volt, mert ezzel lehetett a legtöbb bámulót és a legtöbb vagyoni előnyt is szerezni. Aki azonban túlságosan a többiek feje fölé nőtt, arra a többiek persze féltékenyek voltak és annak, hogy pozícióját megtartsa, a néphez kellett közelednie. Így Pompeius. Mások kezdettől fogva úgy akartak előnybe kerülni a többiekkel szemben, hogy ők nemcsak nemesek vagy gazdagok, az uralkodó szférához tartozók, hanem a nép barátai és kedvencei is. Így Crassus és Caesar. A néppártban a nincstelenek túlsúlyba kerültek a középosztály felett, mert együtt voltak Rómában, és könnyebben szervezkedhettek, míg a középosztály mindinkább lerongyolódott. A szövetség a néppárttal persze sok áldozatot követelt, de Crassus és Caesar semmitől se riadtak vissza, hisz a korrumpált nép bármikor kárpótló tartományokat szavazhatott meg nekik. A korrupciót oly tetőfokára vitték, mely már nem is korrupció, hanem a népnek és szervezőinek közérdekeltsége volt. A hozzávalókat csak úgy tudták megszerezni, ha tetőfokára vitték az imperializmust is. A mithriadeszi háború alatt már becézték Pompeiust, a győzelem után éppoly gyorsan szövetkeztek vele, mint amily gyorsan mutattak a konzervatívok féltékenységet vele szemben. A demokrata triumvirátusban a legrosszabb hely a Pompeiusé volt, mert Caesar és Crassus bennfentes emberek voltak a néppártban, de Pompeius nem. Viszont amikor a triumvirátus következtében a demokraták megint túlsúlyba kerültek, a konzervatívok szívesen csábították volna Pompeiust vissza maguk közé, míg pl. a "demagóg" Caesar ellen, ki "mindennek az oka" volt, elkeseredett gyűlölettel maradtak.

Pedig Caesar visszavágyódott közéjük. Ő nem is akart soha velük végső ellentétbe kerülni, de mert már a néppárton kezdte pályafutását, a körülmények belesodorták az ellentétbe. A letörtek vezére persze gyakran forgott veszélyben, és ő ilyenkor mindig kénytelen volt pártját, mely őt védte, minden osztálykrupulust elvetve, a saját osztálya rovására szolgálni. Végül a konzervatívok megszorultak, és Caesart annyira gyűlölték, hogy az életét is félteni kellett tőlük, viszont a folyton erősbödő demokrata párt folyton fokozódó igényeit is folyton nehezebb lett kielégíteni. Végre is Caesar elment, hogy Galliát kirabolja, Crassus, hogy a parthuszokat kifossza. Pompeius otthon maradt, hogy Rómát őrizze, őt pedig a felesége, Caesar lánya őrizte. Ez a személyes lekötés is már a monarchia tünete volt.

Az imperializmus azonban ama kor számára már elérte kuliminációját, és az ígéreteket már nem tudta teljesíteni. Crassus odaveszett a parthuszoknál, Gallia meghódítása tízévi háborúskodásba került. Akik a nagy zsákmányra vártak, mely minden szűkölködésnek véget vet, csalódtak és a demokrata rezsimmel malkontenskedni kezdtek. A reakció megint a porondra léphetett. Minden döfése persze Caesarnak szólt. Caesarnak viszont szorultságában és ellenségei gyűlöletével szemben megint az ellentámadás volt az egyetlen védelmi lehetősége, de az a gondolat, hogy az ilyesmivel sikere legyen és az alkotmányt felborítsa, kellett, hogy felkeltse Pompeius féltékenységét. S amikor az első alkalom megjött, Julia, Pompeius felesége meghalt, és Caesartól a szenátus a hatalom letételét követelte, hogy a "lelketlen agitátorral" aztán pőrén elbánhasson, kitört a polgárháború.

Caesarnak ehhez elsősorban légiókra volt szüksége és a katonáknak, kik bőkezűségét ismerték, kik jól jártak vele Galliában is - a népnek, mellyel már húsz éves barátságban volt, nem restellte megint fűt-fát ne ígérni. Hogy miből, az számára egyelőre mellékes volt, de hisz a gazdagok ellen indultak, a konzervatívok ellen, és a katonákat nem kellett meggyőzni, hogy ott majd találnak valamit. Szinte örültek, hogy végre odamennek keresni, ahol a legtöbb a vagyon. Caesar az átpártolóknak is bőviben ígért, és minden római légiós, az egész hadsereg veleérzett. Caesar nem látta be mindjárt, hogy mi ez, és hogy milyen irányba sodorja őt, hanem egy ideig remélte, hogy győzelme után kiegyezhet az előkelőkkel. Mindenkinek megbocsátott. A konzervatívokat is a cezariánus pártba invitálta, és győzelme után a környezete csakugyan inkább konzervatív volt. Amit a katonáknak ígért, a javarésszel adós maradt, de remélte, hogy egy háború a parthuszok ellen elég zsákmánydús lesz. Nem proszkribált, nem kobzott el vagyonokat, remélte, hogy az egyensúlyt békésen is helyreállítja. Csakhogy a caesari ígéretek birtokosai, pláne látván a barátkozást a konzervatívokkal, mind több türelmetlenségnek adták a jelét. A konzervatívok pedig bizalmatlanok voltak, mert Caesar békejobbját nyújtva, oly reményeket ébresztett bennük, hogy a köztársasági alkotmányt helyreállítja, mint Sulla. Caesarnak, megint két tűz közé szorítva választania kellett, és a konzervatívok féltek, hogy választása megint oly radikális lesz, mint azé, aki a helyzetet tisztán látja. És meggyilkolták.

De Caesar meggyilkolása csak felszabadította a néppártot. Caesar a népre támaszkodva emelkedésében és lépésről lépésre haladva e szövetség erősítése útján végül oda jutott, hogy a népet osztályérdeke alapján szervezte. A bizalom alapján, melyet a gazdagok elleni harcával szerzett, nincstelenekből ígéretekkel hadat toborzott, vagyis a szegényeknek odaígérte a gazdagok pénzét. És kinek ez ígéretek teljesülése közös érdekük volt, a légiókban összegyűjtötte, a légiókban egy erős társadalmi osztályt szervezett, mely nem hagyva jussát, szolidaritásával kivehette a politikusok kezéből a hosszasan vajúdó társadalmi válság megoldását, az új vagyonelosztást. Caesarra már nem is volt szükség. Ha nem vele, hát nélküle, akár ellene is - de mindenesetre a javak új elosztása felé. Ami most a munkásság, az volt az ókorban a hadsereg a tőke számára és Caesar serege, ami a szervezett munkásság.

Caesar meggyilkolása után a "nagyok" a régi játékot akarták folytatni. Ciceró nekilendült, hogy a köztársaság legtekintélyesebb, Brutus, hogy a legtiszteletreméltóbb, Cassius, hogy a legderekabb embere legyen és megmentse. Dolabella felkerekedett, hogy megkaparintsa a leggazdagabb, Decimus Brutus, a polgárháborúk számára katonailag legfontosabb provinciát. Antonius felbuzdult a nép és a cézári veteránok szívósságán - féltve jussukat, Caesar megbosszulását követelték. Antonius tehát nekibuzdult, hogy Caesar örökébe igyekezzen. Ugyanezt tervezte Octavius. De amikor Antonius még nem fedezte fel, hogy a Caesar-párt nem követte Caesart a sírba, majdnem lepaktált a Caesar-gyilkosokkal, és Octavius, a Caesar-párt másik feje, mikor Antonius ellen nem boldogult, ugyancsak a reakciósokkal szövetkezett. Lepidus is, Caesar barátja és több légió parancsnoka, engedelmességet ígért a szenátusnak, amelyben Cicero (Antonius ellen) "filippikákat" cikázott.

Mi volt az oka, hogy ily körülmények között Antonius és Octavius mégis egyesültek, és Lepidusszal új triumvirátust alkottak? A cezariánus légiók kényszerítették őket, mert nem akarták szenvedni, hogy két főemberük viszálya megint nyeregbe segítse a reakciót, és Caesar ígéretei sose valósuljanak meg. Caesar megbosszulását követelték: a proskripciókat. A társadalmi osztály, melyet Caesar ígéretei szerveztek, megszervezve már diktálhatott. Hogy kielégítsék, Antoniusnak és Octaviusnak egyesülniük és a gazdag konzervatívokat proskribálniuk kellett. Az elkobzott vagyonokkal, melyeket elosztottak a katonák és a csőcselék között, az adósságokkal, melyeket elmerített a vihar, a római társadalom válsága nyugvópontra ért.

*

Ezeket írja meg három kötetben, tehát a részletekbe is bevilágítva, hitelesen Ferrero, elképzelhető, hogy műve mily érdekes. A II. - a legterjedelmesebb - kötet címe: Julius Caesar, a III. "A római köztársaság bukása" - 44 március idusától 42-ig, Philippi csatateréig vezet. Plasztikusan domborodnak ki az elbeszéléséből, akik a történésből kimagaslottak: a prózai Sulla, Lucullus, a vakságában nekivaduló lángész, az előkelő sikerekhez szokott Pompeius, Crassus, a sokáig duzzogó, de közben is minden dolgát derekasan elvégző hős, az evolúció zsoldjába lépett Julius Caesar és az elbukó köztársaság két tipikus képviselője: Brutus, aki konzervatív volt veleszületett szellemi kimerültségből és Cicero, aki konzervatív volt, mert a demokrácia kezdetén, fiatalkorában, lendületét, képességeit a felkapaszkodásra állítván be, öregkorában a célnál már nem fordult vissza. - A nőket, az enteriőröket homály fedi.

*

Róma társadalmi válsága különösen tanulságos a magyar viszonyok szempontjából, mert a munkanélküli kapitalizmus a mi társadalmunkon is erőt vett, mikor a nagytőke megelőzte nálunk a nagyipart. Bécsből jött és még ma is Bécsben a súlypontja. Nálunk is felemelte a standard of life-ot, nálunk is letörte a kisbirtokos dzsentrit, elűzött földjéről parasztokat, drágaságot idézett elő és aztán nálunk is közérdekeltséget alapított a kormánnyal és a perifériákon székelő dzsentrivel. De most nem katonákkal, hanem munkásokkal dolgoztat, munkásokat kénytelen úgy koncentrálni, hogy hatalmas ellenfelükké szervezkedhessenek. És a monarchiákban nem a hatalmasok szorulnak az ellenzékbe, az elnyomottak mellé, hanem mert nem a hatalmasok: hát a függetlenek.