Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám · / · Figyelő
Mondják, hogy a Tündérlaki lányok, Heltai Jenő darabja, eddig szinte páratlan napi bevételeket hoz a színháznak, mondják, hogy eddigi éspedig tartós átlaga fölül van mindazon, amit a színház eddig el tudott érni. E siker, e rendkívüli siker, a publikumnak ez a feltétlen behódolása, egy pillanatra meggondolkoztathatja az embert, mi az a Heltai-darabban, ami - mint a színház körül mondják - beviszi az embereket? Pesten - mint a klasszikus reprízekből kiderül - nem elég jó színházi író Shakespeare, nem hiányzik Moličre, hogy hiányoznának hát a németek s franciák azok a modernjei, akiket a klasszicitás becsületrendjével tüntetett ki a nemzetközi közvélemény. Pesten a siker - leszámítva egy-két kivételt - majd minden esetben valami mutatványos csuda, színpadi kétfejű gyermek, valami különösség szerepben, díszletekben, miliőben. Közeli példa rá a Faun. A Tündérlaki lányok éppen az ellenkező pólusról való: színház, de csak annyira, amennyire egy színpadra gondolt műnek kikerülhetetlenül színháznak kell lenni. Festék, kosztüm, díszlet: a külsőséges színházból benne a legkevesebb, éppen annyi, mint amennyi a leíró jellemzéshez kell. A hatásnak minden eszköze egyébként az őszinteség, az érzés, a mély érzés, ami alól a publikum nem tudja kivonni magát. A publikum nem tudja, mi fogja meg úgy a darabnál. A mese? Heltai nagy egyszerűségénél fogva minden rendű hallgató elérti meséjét, ha nem is élvezheti vonalvezetésének finomságát. A történet egyszerűen az, hogy a legnagyobb Tündérlaki lány, a színésznő, báró barátnője rááhítozik az igazi szerelemre, s feleségül akar menni egy szegény újságíróhoz. De itt van a család, az anya és a három leány, a tisztességesek, akik a maguk kényelme, zavartalan életmódjuk fenntarthatásáért, ránehézkedésükkel újra visszabillentik előbbi helyzetébe lengő sorsával a legnagyobb lányt. A mese... a mese is. S tán érez valamit a tolmácsolás, az irodalmi előadás különös finomságából. Abból, hogy e komor történet valójában nem az, az író nem enged a színpadnak, alakjait nem hívja elő durván, ahogy a színpad szereti, nem retusál, a szebbet szebbé, a kellemetlent kellemetlenné. Amint van s amint kell lenni, a legnagyobb Tündérlaki lány, az élettel való folytonos horzsolódásában s szertelen vágyában tiszta szűzi illatot ad magából, s testvérei, a szűzek, értetlen és emléknélküli testükkel s mozdulataikkal is a nem tisztességes nőket juttatják eszünkbe. Mindez, mondom torzítás nélkül, jelentkezik lényükben, aminthogy a Tündérlaki mama kénytelen romlottságában és anyai szívében megvan a teljes egyensúly. Az okos, szép, kicsit szomorú, kicsit elámuló, elbámuló szemlélet, Heltai világnézete, amely a végén mindig megnyugvás.
Ez az: bölcs szemléletének derűs, megnyugtató, mindenkit biztató formája, mindenütt jelenvaló érzéseinek melegsége, lírája, amely ott van minden szava mögött, ami föltétlenül hat a publikumra. Az irodalom elbukhatik a színpadon, de nem akkor, ha az érzés fluidumával van telítve. A mélyről jött érzés átsugárzik a holt szavakon, a mélyről jött érzésnek föltétlenül hatnia kell. Az érzés fölszáll a szavakból, s heves erejében megtalálja a másik érzést, mint egyik sejt a másikat.