Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám
Három egymásba nyíló kongó nagy szoba. A két elsőben itt-ott egy céltalan bútor hiábavalóskodik, s a két szoba tele van egyedülvalósággal, de a harmadikon ember érzik.
A falakat magas könyvszekrények takarják, melyeket minden színű és formájú könyvek zsúfolnak tele. A könyvek különös, gazdájukhoz szabott rendben szomszédjai egymásnak. Tertullianus és Szent Jeromos közt Zola-kötetek, Szent Ferenc mellett Van Lerberghe és Jammes, Butler Hudibrasa mellett a Magyar alkotmány története, Comte és Marx között Szent Ágoston, századokon vénült bőr-fóliánsok közt a Mercure de France sárga kötetei. És ez a bizarr egymásmellettiség mégis egy lélek titkos egységét adja. Van ebben a rendben gúny és gyermekes bosszú meg nem történt eposzokért, sok szomorúság és nagy szeretet.
Mert a szobában a dolgok olyan szeretettel és értőn vetítik vissza gazdájukat, hogy a gazda lelkedes-lelkében járunk közöttük. Az egyik ablaknál hatalmas fekete íróasztal félénk proletár fekete tintatartóval. De a szétszórt fehér lapok derűt vetnek az asztalon álló két képre. Ez a két kép: Pietro della Francesca louvre-i Madonnája és Hals Bohémienne-je. Ez a két nő az egész nő: minden visszaemlékezés és minden nosztalgia.
A szoba közepén mosolygó, jóindulatú ágyon fekszik az agglegény. Valami sunyi láz ágyba gáncsolta, s ide hozatta be ágyát, hogy ne legyenek elhagyottak a szemei. Az ágy mellett egy vörösterítős kis asztal, rajta egy pohár víz derültsége. A nyugatra nyíló ablakokon besávosodik a nap, őszi délutáni szelíd vigasztalás. A sugarak végighancúroznak a könyvek hátán, felmarkolják a százados aranyok vörös rozsdáját és az új színeket, és nevető összevisszaságban dobálják velük tele az ágyat, a padlót, az asztalt. A pohár víz nevet, az egész szoba elégült, és mondani akart valamit. Az agglegény láz-csillapult édes fáradságban issza kitátott szemeibe a dolgok szeretetét.
Fejét magasan teszi a párnára, hogy egy szemtágulásba szívhassa az egész szobát. Úgy tele van meghatottsággal, szeretettel, hálával, hogy szavakban kell szélesebbre folytatnia magát:
- Szeretnek a dolgok, barátságos a levegő, és csend van bennem. Édes lebágyadással terjengek szét, a könyvek kinyílnak, s a beléjük élt emberélet körém ömlik. A szoba elvégtelenül, s a megmélyült térben halhatatlanná lett örömök és szenvedések járnak.
Most megy Dante a szőkés tengeren a Purgatóriumba. Most kéri Casellát, hogy énekelje el egyik amoroso cantóját. Az ének felreszket és elterül a tengeren, mint a földrehajló füst és szenvedés, föld, ember jön benne az emberentúli világba:
"Amor che nella mente mi ragiona,"
Comminicň egli allora si dolcemente,
Che la dolcezza ancor dentro mi suona.
És bennem is tovább ízlik e szavak édessége. Volt éneim kiszállnak belőlem, s szelíd meghajlással jönnek felém. Volt ölelések melegednek testemre. Minden küzdés, rángás, sírás után a végső elszámolás: a szép. A nő a férfi folyton szélesülő horizontja, s minden új szerelem több dolog széppé látását jelenti.
Most van Szent Ágnes estéje, és Porphyro most lopózik a Madeline szobájába. Ó, Keats, beteges, gőgös szív, a te lassan halálba vonagló tested milyen fiatalságot termett! A palotában részeg indulatok alusznak és vén gyűlölet liheg, a halál beárnyékolja az ablakot, és ők merészen fiatalok egész életükkel, teljes szélességre bontott szárnnyal. És amíg ezeket a szavakat iszom, megáll bennem a folytonos halál, életem visszatorlódik, s test-lelkemben régi fiatal napok frissülnek újan fakadt virágokká. A gellérthegyi kertben vagyok, a kertet telehullámozza a fehér krizantém és a vörös szegfű. Az égen bágyadt puha felhő-fürtök göndörödnek, a vén romantikus hold teleönti az őszi kertet. Minden mosolyog, s a kert mégis meghatott, és mintha lassú sírás permetélne rá. Mellettem áll a fehér szőke gyermek, mintha a krizantémtenger felém csapzó hulláma volna. Nagy kék szemeit reám csókolja a felolvadt sötétségen át, meghajlik, s mint megrázott szirmok hullnak ajakáról a jó öreg Lamartine szomorú dallamai: a Lac húsból szakadt örök banalitása. Szavai elhangzásuk után is ott vonaglanak a levegőben, melegen, panaszosan, mintha gyermek szíve sírná bennük a megállhatatlan időt. Azóta száz kézzel kaptam az életbe, kijátszottam minden hangját, test-lelkem részeg szerelmek váltják tele fakadásokkal. De ez a fehér alak felém száll, mint egy egyszer hallott dallam, mely örök kísértése lesz a fülnek. Ő volt legmagasabb megvalósulásom, egyszer elért tiszta lényegem, bolond mozaik-énem titkos értelmet mondó megfejtése. Minden más keresett nő feléje hulló nosztalgia volt, minden harcom feléje vert visszhang, minden erőm reá-emlékezés. Benézett képe friss élettel piheg szemeimben, s ő adja meg most is a látott dolgok alaphangját. Ha újra találkoznánk, a ránk vénült napok lehullanának rólunk, s leváshatatlan fiatalságunkban mennénk a halál felé. Ó, Keats, miért van benne szavaidban az én megújrázhatatlan életem?
Most megy Vigny vadászni. A hallgató erdők sötétjében nagy emberi szorongás borzong, fekete felhő-cafatok lobognak bele az égő holdba, a farkast nősténye és kölykei közt találja a golyó. Elnedvesedő szemei a dolgok felé merednek, melyek minden szenvedésre visszhangtalanok, és ez a tekintet hősies tanítás:
Gémir, prier, pleurer est également lâche,
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie oű le sort a voulu t'appeler,
Puis, aprčs, comme moi, souffre et meurs sans parler.
Igen: a legszentebb szent a közkatona, s a legnagyobb emberi méltóság a közkatona erénye. A gyalázatos Renaissance elriasztotta az emberek mellől a halált. Pedig a halál egysége az egyetlen szociális lehetőség.
A mindig tudott halál az ember hősiessége és tisztasága: hogyan lehetne gyáva és gonosz az, aki mindig a halál szemeinek frissességében van? Akik kézenfogva járnak a halállal, azok nagyon jók, és nagyon szánják az embereket. Minden múlhatatlan a készülő halál gesztusa. A haláltól terhes ember megölelte a földet, s onnan felfakadt a gótika: a halál őserdeje. A középkor acél egységeit a halál kovácsolta össze. Szajha jelszó az élet, egyének bolond-házává tette a földet. Szabadverseny-demokrácia, paragrafusokban szervezett lopás és gyilkolás: ez a te jelszavad. Ó ti, kik a jövő felé mentek, régi hiteknél hitebb hittel, a középkortól tanuljátok el azt, ami mindig ember.
Most egy Herkules jön felém, és arcán nagy csitító emberi jóság. És megnyílt érzékeimbe betódul minden hang, minden szín és forma. A szavak kitágulnak és magukba szívják a dolgok egész összetett életét. Ritmusba sorakoznak, mintha a parthoz ütődő tenger énekelne:
Here are our thoughts, voyager's thoughts,
Here not the land, firm land, alone appears, may then by them said,
The sky o'erarches here, we feel the undulating deck beneath our feet,
We feel the long pulsation, ebb and flow of endless motion,
The tones of unseen mystery, the vague and vast suggestions of the briny world, the liquid-flowing syllabtes,
The perfume, the faint creaking of the cordage, the melancholy rhythm,
The boundless vista and the horizon far and dim are all here,
And this is ocean's poem.
Valaha fáradtan, minden formámban megverve azt hittem, hogy meghaltam, mert játszott kis éneim lekuglizta az élet. Akkor Whitman rámzuhanyozta magát, és láttam, hogy kis magunkért való magunkon túl van az egyetlen célul lehető én: a mindent magába élő végtelen emberi szimpátia. A szavak benne az egész életté teljesedtek: szavaiban benne van a mozgás mostani hajlása, végzett pályája és jövő vibrálásai, az élet-halál bonyolult végéremehetetlensége. A minden élő a legszélesebb szolidaritásban benne tudta magát. Fióka-költők, miért nem repültök felé, embert és dolgokat tanulni?
Utolsó láza ágyazza le Don Kisottot, a ráhajló halál letörli lelkéről az álmokat. Jóságos hosszú sovány arcán még vállalóan férfi, de nagy távoli szemeit benedvesíti a józanság szomorúsága. Körötte állnak élete hűséges szorongói, és Don Kisottból felszakad a tragikus bevallás: - yo fuí loco y ya soy cuerdo, fuí D. Quijote de la Mancha, y soy ahora, como he dicho, Alonso Quijano el Bueno. Soha még szavakban nem sírt egyetemesebb ember-végzet, mint ezekben. És a vaskosak, a józanok, a Sancho Panzák sírnak az álom halálánál, mert közelében mégiscsak meglobogott életük, s az ő szenvedésének reménye az övék is volt.
Itt az agglegénybe törnek a kezdődő szavak. Szemeiből gyermekes bőséggel jönnek elő a könnyek, s fejét anya-keresőn fúrja a párnába. Azután édes megenyhüléssel meleg hála árad el rajta és újra szól:
- Könyvek, édes családom, köszönet nektek. Ti vagytok az élet felett lebegő élet, s amit az egyik életben szenvedtem, az a másikban széppé lett. A legnagyobb csoda az emberi szó, és ez a világ célja. Örökös levésben gyötrődik az élet, s a formákba vérzett lelkekből kivonaglik az elszigeteltség fájdalma, az ölelés vágya. De minden lélek az univerzumban, és minden lélek szóvá lesz az emberben. Az emberi szóban a dolgok újra egységbe forrnak. Ős szó-Niagara zúgatja a végtelenbe az emberré szenvedett világot, és az életünk értelme és minden örökkévalóságunk.