Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám

Laczkó Géza: Kemény Zsigmond

Pascal avait son gouffre avec lui se mouvant.
Baudelaire

Midőn a magyar reformkor hallelujázva emelte bábeli tornyát, amelyet utóbb porrá omlasztott Világos, Erdély, a századok viharaitól szembeköpött, saját vére sarába döngölt kis ország, lassan ébredezett. Pesten, a televény síkok, vetéssel borzas enyhe dombok kölyök-fővárosában, a büszke szó-malom Pozsonyban hangos beszéd, hagymázas izgalom verte hangosan a jövendő demokratikus állam hajójába a valódi arany- s kétes rozsdájú vasszögeket, Kolozsvárott, Zsibón, Gyulafehérvárott megpezsdült a sűrű, beteg erdélyi vér. A nagy rónán lelkesedés szalmatüzét ugrálták keresztül az agyukkal, szívükkel közért játszadozók, a görbe hegyek között cifra veretű ó-lámpások ölében arisztokratikus lángnyelvek, tűz-magocskák vöröslöttek elő a százados félelem mögül. A hagyománytalan alföld, amelyről nyom nélkül fúvódott el kelta, avar, hun, török, s melyen a magyarság nem vert mélyebb gyökeret, mint a barmaival kószáló nomád bármely gyöpös mezőn, örömmel, mosolyogva tárult az új nap új sugarai elé, de Erdély, amelyen a természet hánykolódásának s az idők váltakozva fújó viharának egyként megmaradt minden nyoma, Erdély, ahol ma is hangzik a Domine Deus, ha dumnye Deu-nak is, amelynek sovány, de makacs földjébe minden rajta áttipró talp örökre beleszorította nyomát, kételkedve ébredt, s cselekvés előtt gondolkozott.

E Hamlet-ország, mely Skóciával Európa legtragikusabb földje, ebben az időben veti föl vajúdó, mártíros öléből leghamletebb fiát, a szépszakállú Kemény János fejedelem késő ivadékát, kinek ereiben ott tombol e sötét ország ezerszer bánatban, epével, gyilkoló kéjjel kevert, feketén buzgó, nyűgözött vére, akinek agyában tovább dübörög e borús vidék minden veszélyes megalkuvásának s új életet kierőszakoló lángos bosszújának Izabella óta csattogó éjféli párbaja, akinek szívében ott sír a kalodában nyögő elnyomatás fájdalma s a börtönből napfényre óhajtó citera-pengése.

Erdély, Európa Jean Valjean-ja, e nagy nyomorult, átkos múltaktól terhelten peshed vagy talpra ugorva Barnabásként ráz öklöt minden ragyogón égbe futó torony felé; töpreng vagy átkozódik, aztán szívébe markol, s az előragadt kinccsel ragyogóvá szórja magát tele, de bármit tesz, látja magát, mint kísértet-látó hegyi nép második énjét, aztán megáll, mérlegel, önmagával vitát haragít elő, de mozdul az idők szekere, s a vérnyomos kerék fölébe gázol. Látása vakítja meg, éles esze csökkenti eszelőssé, szerelmes szíve mogorva agglegénnyé, mindenre rezdülő finom érzéke hideggé. Most Péchy Simon zsoltárral zengi be fél Európát, és főiskoláin Európa nagy nevei, Opitz, Bisterfeld, Apáczai tanítanak, aztán Kassai István s a kapzsi urak vermeit tölti arannyal, és hidegen nézi a császár magyarjainak szabadságon való kapkodását, majd Gergely diákként becstelenkedik Bécs és Konstantinápoly termein, szelamlikjaiban, itt megint Mikes-fiúkat játszik a lengyel koronáért, ott mint Kassai Elemér küzd nyugodt becsülettel, s maga is pusztulásba sodródva vesztébe viszi, amiért küzdött, majd átkozódik, mint a "beteg asszony", kinek férjét Fogaras piacán nyomta el a becstelen halál, utóbb poharazva, politizálva hülyül, mint a két Deák-testvér - de ott könyököl fölötte mindig, havasaira dűlve, a Végzet.

Ezt az Erdélyt, a meg nem érdemelt tragikum földjét, a szerencsétlen nagyok klasszikus világát, a nemes lendület, az erény tévedéseinek átokverte hazáját, a silány szenvedélyek titkolt küszködéseinek zeg-zugát, a töprengő sötéten látás alkonyi táját, az ezer gyásszal, száz ragyogással terhelt rögöket, ezt az Erdélyt írta meg Kemény Zsigmond, s mindig ezt írta, csak ezt írta.

Reformkor, csodálatos idők! A magyarlakta föld minden szegelete megtalálja a maga legteljesebb, vérétől sarjadt kifejezőjét. Az Alföld lenge komolysága, gyerekes jókedve, bájos kamaszos nekilendülései, józanul is költői volta megszüli Petőfit, a nehézkes, becsületes, mélyszívű, nyugalmas okosságú, zengő nyelvű, reális hajdúság Aranyt, a csacska, zavaros érzésű, monda-kedvelő, poétikus, jámbor Borsod Tompát, a német plundrában csárdást táncoló, kisvárosi züllöttségét nagyvárosivá affektáló Pest Kuthy Lajost s a páratlan Erdély Kemény Zsigmondot.

Kemény Zsigmondot, akinek neve a töprengő, részben félreismert, küszködő, súlyos, tragikus mélységű lelkek, Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Katona, Arany, Gyulai Pál, Széchenyi István nevei közé tartozik, akikkel szemben, sokszor párhuzamosan, ott vannak a könnyebb, dédelgetett, felszínesebb, nemzetiszínűbb, vidorabb, mondhatnám, ifjúi magyarok, Gyöngyösi, Dugonics, Kazinczy, Kisfaludy Sándor, Jósika, Szigligeti, Petőfi, Jókai, Toldy, Kossuth;

Kemény Zsigmondot, a legbecsületesebb és legnagyobb magyar újságírót;

Kemény Zsigmondot, a kiegyezés elgondolóját;

Kemény Zsigmondot, Erdélybe szakadt dunántúliságom beteg lelkű, küszködő ifjúságának legnagyobb élményét, rémlátóvá tevő, lidérces erejű, sorvasztó, bénító gyászos szerelmét.