Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Figyelő
Két megható kis könyv került a könyvpiacra. Meghatóak egyrészt azért, mert az előszóban a szülők adják fiatalon elhalt gyerekük könyveit az olvasó kezébe, kérve őt, emlékezzék ő is arra, aki már nincs, aki nekik legfájdalmasabb és legszebb emlékük. Nem adhatnak sokat emlékül, hisz a fiú fiatal volt. Ezek voltak gyerekingecskéi, mondják a látogatónak, ugye szépek? Ez volt fényképe, aláírása - ugye szép? S ezek voltak gondolatai - íme a két könyv. Ez minden: szín, írás, gondolat, testetlen dolog, ami belőle megmaradt. Dédelgessük mi is, idegenek, ezt a keveset, legyünk jók egy fiatal, törekvő emberhez, aki nincs többé.
A fiú gazdász volt és költeményeket is írt prózában. S ezért meghatóak másodsorban ezek a könyvek. Meghatóak, mert titkosak voltak megjelenésük előtt. A fiú, amíg élt - legtöbbször így van -, bizonyára rejtette kitörő érzelmességét, restellte két ellentétes hajlandóságát, s most hogy meghalt, felpattant az íróasztal fiókja, kipattant a titok - költő is volt. Megható a jelenség, mert titkos kapcsolatot mutat az emberek között, azt mutatja, hogy minden jobb érzésű embernek, gazdásznak, vagy katonának, van egy rejtett, jobb énje is, mely csak téli estéken, a csendben, pihenéskor búvik elő a szemérem házából, s akkor világol, tündököl, szeret, az életet melegíti s más életekkel a magányban összecseng.
Nem ritka e jelenség, de mindenkor megkapó. Mintha a halott után felgyulladt volna egy titkos fénysugár, és utána világítana: nézzétek, a lélek más színű volt, szebb színű, mint sejtettétek.
Az egyik könyvben két kedves mese van: a hóvirágról és a két hollóról. Nagy Sándornak szép rajzai díszítik e könyvet.
Ismerjük el, idegenek: az elhunyt fiú kedves, jóérzésű és okos ember lehetett.