Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám
- Maradjon, maradjon még!... Maradj még, maradj!... Marquise!... Ha ön tudná, mit ajándékoz nekem, mikor egy percet csak, egy másodpercet ajándékoz!... Egy életet ajándékoz egy másodpercben... Marquise!... Ó nem, menjen, menjen, azt kell mondanom, hogy menjen, meneküljön! Minden perc egy halál, és az ön élete drágább az én életemnél. Szerelmem legnagyobb tanúbizonysága legyen az, hogy önért meg tudok öntől válni. Menj, élj, légy boldog, hagyj engem itt búsan, nélküled haldokolni.
Miközben mondta ezeket a szavakat, homályosan nagy kitörést remélt, nagy szerelmet. Ezt akarta, önkéntelenül, akarata ellen akarta felidézni, mindenáron, már egyszer! Ezt a nagy kitörést, mely biztosítja, szóval, kifejezetten biztosítja, hogy viszontszeretik, szeretik őt, mint ahogy ő szeret. Ó, mennyiszer, mennyiszer próbálta már felidézni, eredménytelen, mennyi forró szava maradt visszhang nélkül! Nem értette, nem tudta megérteni mit akar? mi kell neki? Hogy szerelem kell neki, egy szó, kimondott, bizonyított szerelem! Mily rettenetes, mikor az embert nem érti meg az, akit szeret. De most, most meg kell értenie, most utoljára ki kell mondania mindent, nem tehet mást, végre nem tehet mást. Ah, bizonnyal... titokban még azt is remélte, azt a szót: Maradok! Veled maradok! Csak a szót, csak hogy mondja!... Csak egy kis alamizsnát. Aztán... elereszti. Aztán nem számít többet az egész örökkévalóság. Elereszti örökre: éljen, menjen, mindegy, ő ki van fizetve, örökre gazdag lesz, megnyugszik, evvel az egy szóval, ennek az egy szónak emlékével. Csak mondja, hogy marad...
A teste, a szépsége, meg nem nyugtatja soha. Hiába van vele, hiába néz rá: új kín, új kétség minden pillanat. Nem is az kell, hogy lássa, hogy bírja talán testét, hanem hogy biztos, hogy nyugodt legyen szerelmében. Ez a gondolattalan gyermekfej, mely tisztán szétmosolyog a világba, mint egy tudatlan fény, e hosszú, lanyhán lenyugvó pillák nagy két fekete croissant-ja, e kétfelé huncutkásan karikázó göndör fürtök csöndes csobogása, e bájos, masnis, lilapántlikás pliszé főkötő, a jobbra-balra ujjongva felduzzanó nagy hófehér vánkos fodros, hullámos csipkekerete, s maga az ágy kerete is a vánkos mögött, a rokokó ágy kerete a vánkos körül, a könnyű, omló, kacskaringós lombok és voluták - két-két ily csöpp voluta szaladva röpke csókban illetik egymást és visszakanyarodnak aztán önmagukba -, mindez omló, futó, csobogó, könnyű formák, melyekben semmi állandóság, az elmúlás, az idegenség folytonos gyanújával rettentették és kínozták lelkét. Nyugtalan volt, ideges, egy tűnő és pótolhatatlan kincsnek birtokosa. Mielőtt elváltak, az utolsó másodperc, ez volt csak mindig a fontos: ez csak, ennek a hidegsége, az, hogy nem jött, idáig se jött a várva-várt szó, egy meleg pillantás, ez ejtette kétségbe, ez vette el figyelmét, eszét, napokra, hetekre. "Nem jobb volna-e" - gondolta -, "egy nagy megnyugtatás, egy meleg szó kincses emlékét őrizni örökre, egy csöndes, biztos kincset, és nem látni őt többé soha, hogy ne legyen alkalom újra felkavarodni annak, mi egyszer megnyugodott? Az emlék az igazi kincs" - gondolta -, "az egyetlen biztos, el nem vehető" - fáradtan, egy emlékkel megnyugodni, arra vágyott már ő.
Ezt gondolta.
De így, a nélkül a szó nélkül, nem tudott megnyugodni.
Hiszen nem, dehogy kívánja halálát annak, akit szeret, nem kíván tőle még áldozatot sem, csak a szót kívánja, csak az érzést hogy: "Maradok! Megyek akár a vérpadra, csakhogy még veled maradhassak!" - mint ahogy ő is menne, ó, Istenem, milyen örömmel, milyen gyönyörrel maradna vele a vérpadig!
Nem mondhat mást, azt kell mondania, hacsak az ő megnyugtatásáért, hacsak udvariasságból, jóságból is: legalább gondoljon vele, az ő érzelmeivel! Hisz látja az ő nagy szerelmét! A lelkét is szemébe öntötte, úgy leste a szavát szuggeráló, kényszerítő tekintettel: még a harisnya is megfeszült a térdén, a csat alatt.
A marquise szép sima homloka kiszélesedett, mint szokott alvás közben, nagy, gondolkodó mozdulattal szorította össze dús mellén a selyempalástot.
- A lovaim jók - mondta mintegy önmagának -, Jean ügyes ember, szerencsével és Isten kíséretével még ma elérhetek... voyons...
- Julie! - kiáltott fel a férfi hirtelen, és valóban illetlenül, mint ahogy felszisszen valaki egy nagyon is érzékeny ütésre.
- Sajnálom, kedves barátom - szólt a marquise lassan feléje fordítva gyermeteg szemeit -, hogy nemigen írhatok önnek elköltözött társaságunk életéről az idegenben.
Így szólt és érezte, hogy sötéten, égve néz reá a férfi.
- Leveleim kétségkívül önt is felesleges veszélybe sodornák.
Egy aggasztó, alattomos szemrehányást érzett magán égni, miközben beszélt, de nem tudta elgondolni, honnan ered ez, és csak önkéntelen, asszonyi védekezéssel faragta újra meg újra simábbá, kedvesebbé szavait:
- De ha esetleg más alkalmam nyílna, kedvesem, ön elképzeli ugye, mily örömmel fogom megragadni az elsőt, hogy önt hogylétemről mielőbb értesítsem.
- Haragszik - gondolta -, rosszul esik neki, hogy nem fog kapni tőlem levelet. Milyen ostobák a férfiak, hisz őt kompromittálná minden sorom. Nem kellett volna szóba hoznom ezt - gondolta a marquise -, hiszen tudom, milyen exaltált.
- Mon petite chien - mondta hangosan, hogy másra terelje a beszédet -, mon petite chien szintén velem jön. Szegény kis jószágom! Kényelmetlen útja lesz: képzelje csak, egy utazókosárba kell bújtatnom szegénykét, hogy rá ne ismerjenek, mert hiszen egész Párizs ismeri őt, n'est-ce pas? - Ó, engem nem fognak megismerni, ne féljen, megszoktam titkon és sűrű fátyol alatt járni az utcákon, mióta önnek nyújtottam szívemet, kópé! És Julien abbé ügyesen csempészett nekem pompás álruhát - ah, ez az abbé! Higyje el édesem, jobban ért a női toaletthez, mint maguk az asszonyok, és idegenben is igazi párizsi marad. Képzelje: nagyon egyszerű fehér selyemaljat küldött, rózsaszín bodros harang borul rá hátul, kis diszkrét suivez-moi, a derék világoskék, egészen lapos ujjal, egész józan polgári kis ruha, de nagyon bájos, sajnálom, hogy nem láthat benne, az ember a pásztorlányokra gondol, a színpadon. Szeretnék egy kis aranyozott pásztorbotot is vinni, de az abbé szigorúan megtiltotta, mert az feltűnhetne. Egészen a polgárasszonyokhoz kell hasonlítanom: útlevelem van madame Dumesnil névre. Hanem most jön még csak a legnagyobb meglepetés, képzelje: lebontom a toupet-t, egészen sima frizurát csinálok, és nem porozom be a hajamat: egész más lesz az arcom, de egész más: hisz ön tudja, milyen szép szőke hajam van. Festéket se teszek az arcomra: így olyan érdekes sápadt színem lesz, mint a szerelem betegeinek. Ah, fog-e ön értem ilyen színt viselni? Fog-e gyászolni kissé? Fog-e verseket írni távozásomról? Fog-e sóhajtozni utánam?
- Ó, marquise, milyen kegyetlen ön! Kegyetlen! Kegyetlen!
A marquise meglepetve nézett fel. Talán egy kedves hízelgő bóknak fogadta volna a felkiáltást, ha más hangon lett volna mondva, de a hangban, a szemben vad szenvedély lobogott és düh és elkeseredés, a marquise megijedt.
- Megőrül - gondolta, és eszébe jutottak mindazok a regények, melyeket kedvesük távozásán megőrült szeretőkről olvasott. Bár azelőtt mindig álmodozott ilyesmiről, most, az életben, egyáltalán nem tetszett neki: durvának, illetlennek és veszedelmesnek találta.
- Marquise, marquise, hát nem érzi, hogy sért engem, hogy halálra sérti a lelkemet, hogy halálra gyötör, a szavaival, a hidegségével, a mosolyával?... Hát nem érzi, hogy forralja a véremet, hogy meg kell ölnöm, ha tovább így beszél?...
- Ugyan, bolond! Eressze el a kezemet! Mit akar?
- Marquise, szeret ön engem, szeret ön engemet?
Az előbb, mialatt a marquise beszélt, már egészen meggyőződött róla, hogy nem szereti, sohasem is szerette, és most mégis nyomorultan kapaszkodott ebbe a kérdésbe, várt valami alamizsna-feleletet, amiben talán még egy utolsó, egy halvány, egy percnyi illúziót találhat.
- Ha szeret, ha egy kicsit szeret még... Marquise!... Ön még ma el akar utazni?
- Engedjen! Engedjen! Mit akar hát? Hisz maga mondta, hogy minden perc egy halál!
- Marquise! Én is önnel megyek! Én is önnel utazom!
- De hová gondol? Ez lehetetlen. Mit szólnának?
- Mit törődsz te avval, hogy mit szólnak? Mit törődsz te avval, ha engemet szeretsz? Marquise!... Nem szeret, nem szeret, egy kicsit se szeret! Ha szeretne, másra sem gondolna, mint jönni, jönni, velem, a világ végére... élni, mint két pásztor...
- Ah, de ön jól tudja, hogy ez biztos halál. Ön nem utazhat útlevél nélkül. Rám is csak veszedelmet hozna.
- Asszonyom, ön jobban szereti a kis kutyáját, mint engem.
- Bolond, csak nem akarja, hogy magát is az útikosárba dugjam?
- Marquise! Marquise! Hogy tud így beszélni? Ó, milyen borzasztóan csalódtam önben, csalódtam! Hideg, önző, gyáva... Ó, milyen máshogy gondoltam én! Mi voltam én önnek? Talál mást odakünn. Az asszonyokban nincs emlékezet. Mégis, mégis, mennyire szeretem! Tudja ön, mit tesz az, szeretni? Hogy mi az, mi az? Én, aki... Megválnék-e én öntől, ha ezer vérpad várna is rám?
A marquise leült a tabouretre, elővette szép batiszt mouchoirját, és elkezdett hangosan zokogni. De aztán hirtelen felpattant, a tükör elé ment, elszántan megnyomogotta a szemeit, megpúderezte az arcát, megigazította a köpönyegét, mint aki menni készül.
- Julie, Julie, ne hagyjon el! - kiáltott fel könyörögve a férfi. - Ne hagyjon el, bocsásson meg, bolondokat beszéltem, az izgalom őrjített meg, hiszen gondolhatja, öntől elválni!... Ah, könyörgök, könyörgök, csak még egy percet! Még egy negyedórát!... Csak még egyszer legyen a régi... bocsásson meg...
- A halálomat akarja - mondta a marquise síró hangon -, azt mondja szeret, és azt akarja, hogy meghaljak.
- Julie, Julie, hogy akarnám a halálodat? Látod, a legnagyobb áldozatot hozom érted... kész vagyok megválni tőled mindörökre... nélküled élni... nélküled... csakhogy megmentsem az életed! Mi tehetne önzetlenebbé, mint a szerelem? Ó, Julie, de ha már nem látlak soha többé, még egyszer utoljára, egy negyedóráig légy a régi velem, ülj le ide mellém, nézz a szemembe, bocsáss meg nekem, légy az enyém még egy negyedórára, még egy negyedóra, aztán nekem mindegy, forradalom, guillotine, az egész világ nem érdekel, csak te...
- De azt mondja, hogy rossz vagyok - szólt az asszony gyanakvó és félő tekintettel.
- Gyermek vagy, gyermek vagy, bájos, semmivel sem törődő, makacs, érzékeny és ijedős gyermek, és én balga vagyok, ha egy gyermek ártatlan önzését komolyan veszem. Jer, kedves gyermekem, hadd játszom veled még egyszer, mint régen, érezzem utoljára a közelségedet, melegségedet a habos ruhán át, csiklandjam a szívedet, még egy negyedóráig hajtsd a vállamra fejedet, mint mikor először mondtam meg, hogy szeretlek, és te sírtál és pihegtél, mint egy kis ijedt madár...
- Pedig tudtam előre, mit akarsz mondani!
- Emlékszel, ugye emlékszel? A vállamra esett a fejed, mint a szélben lecsukló virág, és éreztem a térded érintését, hogy ing és reng a térded, mint aki futni akar és nem fut.
- Ó, mennem kell, mennem kell, ne tartóztasson! Most megint elromlott a frizurám! Ön tudja, hogy minden pillanatban feljelentéstől tartok. Ki tudja? Talán már ott is vannak az elfogatási paranccsal... A forradalmi törvényszék...
Megreszketett egész szép testében.
- Ön imént mondta, hogy Jean befogva tart, és a legelső gyanús zörgetésre a kerti kapun át idehajtat. Nem így van?
- De igen.
- És Jean ügyes ember, megbízható.
- Ó, igen.
- No látja, hogy nem lehet semmi veszély. Különben is, ma még nem jönnek, hisz ön eddig még fel sincs jelentve. Édesem, csak nem gondolja, hogy én veszélyt hoznék önre, csak nem hiszi, hogy nem én lennék az első, aki küldeném, aki sürgetném távozását, bármennyire fáj is, hacsak legtávolabbról is azt gondolhatnám, hogy veszély lehet? Hiszen ki szeret, ki félti magát jobban, mint én, édesem? Hát nem bízik bennem? Nyugodt lehet, míg én marasztalom. Hát nem tud nyugodt lenni, ha én marasztalom?
- Nem.
- Pedig azelőtt nyugodtan rám bízta magát, ugye?
- Az igaz.
- És megbánta már, hogy rám bízta magát?
- Azt nem mondom, hogy megbántam.
- Ugye, nem bánta meg, nem bánta meg? Mégis csak szép órákat töltöttünk mi együtt, ugye?
- Szépeket.
A szeme felcsillant, amint az első pásztorórákra visszagondolt.
- Csak ne volna olyan nagyon, olyan túlságosan szerelmes belém. Amint így néz rám, ezekkel a szemekkel, mindig megijedek, azt hiszem, valami nagy bűnt követek el, hogy magával vagyok, éppen magával! Akárki mással nem látszana olyan bűnnek, mint magával, amikor így néz rám.
A férfi elébe borult a szőnyegre és átkulcsolta a térdeit, mint a régi görögök, mikor könyörögtek és úgy nézett fel rá.
- Mennem kell - szólt Julie idegesen.
- Ó, marquise, hát nem szán meg? Még egy negyedórát, annyit igazán megérdemlek... nem, nem eresztem el, erőszakkal is itt tartom... lehetetlen, hogy így elmenjen... annyi mondanivalóm van... magyarázni... értsük meg végre egymást... beszéljünk okosan... valami mindig hiányzott... a lelkeink nem egyesültek... marquise!... könyörgök, könyörgök... most mindent... most el tudok mondani mindent... egészen másként fog látni... még egy negyedórát!
- Már egy félóra óta mondja, hogy még egy negyedórát.
Ebben a pillanatban nagy, öblös, dallamos érckongás hallatszott. Felnéztek, de az alabástromoszlopos, ébenfa bolthajtásos óra arany mutatója nyugton sétált egyhangú gyöngyházmezein: a zengés tágabb volt, mélyebb, messzebb és terjedelmesebb. Valóban a kopogtató zengett, a kalapács a házkapu bronzpajzsán, és mind a ketten összerezzentek.
- Jön valaki.
- Akárki, nem fogom bebocsátani.
- De hátha Jean, de hátha Jean?
A házból ilyenkor minden cselédség el volt távolítva. Lucien felcsapta háromszögű kalpagját súlyos, hajporos fürtcsigáira, és lassan kiindult a fekete oszlop körül kanyargó falépcsőn.
Titkos lelkifurdalást érzett magában, hogy hátha csakugyan veszélybe hozta a marquiset - de nem ez bántotta főleg, ez mellékes volt, hanem hogy így, hirtelen, bármely pillanatban kiragadhatják őt a karjai közül, és hogy talán most igazán el kell bocsátania, és talán sohasem látja többet, vagy ki tudja mi jön, míg újra látná, ezt a néhány percet is irigyli tőle a sors - most, amikor még pár percig vele maradhatott volna - akárhogyan -, ha az ő kedve ellenére is - hiszen mit érdekli őt már az egész világ, azonkívül, hogy még néhány percig vele lehessen?
- Jean...
- Asszonyomat keresik, alig sikerült kihajtatnom, a kocsi a szögleten vár, Lucie még reggel átszaladt a kosárral madame de Launayhoz, ott várja asszonyomat, útlevél, öltözet, minden rendben...
- Menj a kocsidhoz és várj.
- Kérem, uram, azonnal mennem kell, minden percben itt lehetnek...
- Itt?
- Lucienek van egy barátnője...
- Mi közöm nekem a te Luciedhez és a barátnéjához?
- Addig faggatták, míg kivallotta, hogy a marquise ebben az utcában szokott járni.
...Mikor visszament a kanyargó falépcsőn, maga is kíváncsi volt, mit fog cselekedni. Küldje... ő maga küldje el magától... mindörökre... azt, aki ha nincs vele, üres, ó milyen iszonyú üres és céltalan a világ és kín az idő? Megdidergett, elgondolva ezt az örök ürességet, amibe most bele kell szakadni. Ő, ő maga mondja meg... milyen gúny, milyen iszonyú gúny! Az ember gyenge, letörik. Ki kívánhat ennyit? Hisz ő elereszti, csak... Vajon csakugyan olyan végzetes lehetne az a néhány perc, az a negyedóra? Talán hiszen... Neki mindene az: egy megnyert percnek egy elveszett örökkévalóságért kell kárpótolnia. Minden, minden! Hogy ő nem szeret, nem szeret! Veszély, halál, olyan fontos az, aki szeret? Én is veszélybe jutok, ha őt nálam lelik. Igen, persze, én is! Én nem törődöm vele, nekem mindegy. Nem, hisz én nem vagyok önző - jobban szeretem őt, mint magamat -, hiszen én elküldöm, mindjárt megmondom neki, csak néhány perc... addig nem érhetnek ide... nekem éppúgy veszély, mint neki...
- Ha azonnal megmondom, akkor egy pillanatig sem marad tovább - gondolta, amint benyitott a szobába a fehér szárnyasajtón, melynek mélyült, keretes hornyain piros csíkok szaladtak szögletbe. - Ha nem, mi lesz? Akármi! Jöjjön valami új! Ah, fogok-e még máskor is benyitni majd ezen az ajtón?
A marquise egészen felöltözve, bodros nyakkal és reszketve állt a piros szőnyegen, mint egy záporvert georgina.
- Jean jött?
- Jean. Madame Delaunay üzent hozzád, édesem, hogy légy egészen nyugodt, minden rendben van, rendelkezésre bármely pillanatban: ma még legalább semmi veszély nem képzelhető.
- Ah, úgy megijedtem!
A marquise önkéntelen leereszkedett a virágos chaiselonguera. Csönd volt és késő délután. Az aranykeretes tükör előtt nagy szürke hamuszakállaikkal csüggedtek az önnön égésüktől cifrán kirojtozódott gyertyák masszív tartóikban. Lucien odalépett a koppantóval, és lekoppantotta a hamut. A fények felujjongtak a nagy gobelinen, ujjongtak a girlandos rovátkás talapzaton, melyen egy klasszikus szobor meredt unalmas redőivel.
A férfi a természetre gondolt, a szabad, természetes, érzelmes életre, amelyről Jean Jacques írt.
Azután lassan bezárta az ajtót.