Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám
A probléma nem biológiai, s nem is Jaques Loeb szakmájába vág. És mégis Jaques Loeb problémája, s vele együtt mindazé a tudósé, kultúremberé, aki Európában tanult, nőtt kultúremberré, s most Amerikában él s dolgozik. Másképpen "kultúreurópaiak problémája Amerikában". Ennek a fajtának bizonyára Jaques Loeb egyik legnemesebb képviselője. Kevés jelentősebb "európai" tudós működik az Egyesült Államokban, s míg Loeb a Rockefeller-intézetben a kísérleti biológiában búvárkodik, arra alig gondol, hogy az európai-amerikai kultúrproblémának ő az egyik legérdekesebb kísérleti anyaga.
Két-három órai meghitt beszélgetés után váltam el tőle. Azzal az impresszióval, hogy a nagy tudós, a parthenogenesis világhírű mestere igen-igen boldogtalan ember. Mi baja? Európa fáj neki! És amíg szemben ülök vele, amíg beszélgetünk, nem érdekelnek korszakos kísérletei, nem érdekel a rendkívüli környezet, mert megjelenik, ami Loebben és mindenkiben a legérdekesebb, a legizgatóbb, a legmegrendítőbb stúdium: az ember. Valakiből kiválasztani az élő, izgalmas, nyugtalan, tépelődő embert, ez nékünk, embereknek a legdrámaibb minden jelenség között.
S úgy érzem, a vele töltött délután feltárta előttem Jaques Loeb szomorúságának legigazabb, legdrámaibb motívumát.
Szóról szóra igyekszem visszaidézni beszélgetésünket. Már kifelé menet megállott, aranykeretes pápaszeme mögül eltűnt a félig ironikus, félig fájdalmas pillantás, s magagyötrő izgalommal kérdezte, de úgy, hogy már a kérdés is bizonyos felszabadulást jelentett számára:
- Nem éreznek-e itt, Amerikában, egy örökös nyugtalan feszültséget?
És ez a kérdés egyszerre úgy belevilágított a dolgokba. Íme, világhírű tudós, szakmája kitűnősége, elérte azt, ami csak a valódi tudós álma lehet: úgy búvárkodhatik, ahogy csak szeret, akar. Kísérletei nem járnak anyagi gonddal, mert hiszen a Rockefeller-intézet milliói fedezik, és mégis nyugtalanná, idegesség teszi ez a levegő. Amerika!
- Két évtizednél régebb ideje élek már idekint - tette hozzá -, s az az érzésem, hogy valami elveszett, nincs meg, hiányzik belőlem. Sokáig gondolkodtam ezen, álmatlan éjszakákon is, amikor tudományos problémákon gondolkodtam... Végre rájöttem... Nem tudok szívből, igazán nevetni.
Kijelentése megdöbbentett. Mert bátyám, aki már tizenegy éve mérnök az Egyesült Államokban, évekkel ezelőtt ugyancsak Amerikában, szóról szóra ugyanezt mondta nekem.
Ennek a két egyforma kijelentésnek a mélyén bizonyára igazság rejtőzik. És ennek az igazságnak a neve: Európa.
Loeb ezt nem merte bevallani, mert gondolatfűzését így folytatta:
- És egyáltalában még nem hallottam amerikai embert igazán, szívből nevetni. Mintha ebben az országban hiányoznék a szívek könnyűsége, mintha mindenkit egyetlen izgalom és feszültség fogna és foglalna le. Mi lehet ennek az oka?
Amíg ezeket kérdezte, nekitámaszkodott egy könyvszekrénynek, amelyben mindenféle fajta és rendű művei voltak felhalmozva. Egy kutatóélet minden munkája, bátor nekikezdések, küzdelmek, komoly, érett megfontolások, az ifjúság fantáziája és a betelt kor teljessége - és mindezek mellett és fölött közvetlen közelből a töprengő ember, a magamagát kereső, a saját boldogságát kérdező, aki fáradt perceiben kikapcsol életéből minden hírnevet, tudást és ambícióval teli akarást, és a saját elégedetlen érzéseit egy egész nép tulajdonságává akarja tenni.
Mert hogyne élnének itt Amerikában is könnyű szívű, nevető, sőt hangos kacagású emberek? Ki tud hangosabbat, telibb tüdőből fakadóbbat nevetni egy megelégedett amerikainál? De ennek a megelégedett, boldog amerikainak itt kell születni, már az anyja méhében amerikainak lenni, hogy ne érezze azt az örökös, nyugtalan nyomást és feszültséget, amely béklyóba ver és kedélybeteggé fáraszt minden bevándorlót.
Sohasem felejtem el egy három év előtt történt hajnali beszélgetésemet a 14-ik utcánál, az Union Square-en. Aznap éjjel nem feküdtem le, mert látni akartam az ébredő New Yorkot. Ködös virradat volt, s az utca egy fáradt, elcsigázott lánya megszólított. A kiejtése, göndör szőke haja elárulta, hogy orosz zsidó. Amerikában mégis a legérdekesebb stúdium, hogy ki miért jött ki. Ezt akartam ettől a lánytól is megtudni. Fázott, éhes volt. Bevittem egy Chied's vendéglőbe s teát hozattam neki. Felmelegedett. Kisenewből való volt, a nagy pogrom után menekült ki. Három testvérét és az apját ölték meg. S amikor mindent elmesélt, a véres éjszakát, a borzalmakat, a menekülést, egyszerre csak fájdalmasan lírai lett a hangja, s a gutturált, félig lenyelt "ch" betűkkel mondani kezdte:
- Und doch... Ha csak még egyszer megállhatnék Kisinew nagy utcáján, és csak még egyszer, csak egy pillanatra is megláthatnám azokat a házakat.
Ez itt Amerikában minden bevándorolt tragédiája, legyen az akár egy hajnali lány a 14-ik utca és Union Square-ről, vagy Jaques Loeb, a biológia világhírű tudósa. Azt meg lehet csinálni, hogy sós vegyi oldatokkal a nőstény petéből életet, testet teremtsen, de a már felnevelt, önálló életet élt szervezetből kiirtani a múltat, a tegnap, a tegnapelőtt, az öntudat és érzés legrégibb gyökereit nem lehet. Még Jaques Loebnak sem.
És tárgyalni kezdtük a nagy biológussal, hogy mi is lehet az oka Amerikában az örökös kedélybeli depressziónak és feszültségnek? Miért van itt ez a vad hajsza és nyughatatlanság? Miért nem pihen meg soha az amerikai sem, nemcsak az idegen?
- A konkurencia az oka - ebben állapodott meg végül is Loeb. Ezek az emberek félnek, hogy egyszerre csak vége teljesítőképességüknek, hogy kidőlnek a sorból. Igyekeznek, mindig, az utolsó pillanatig is igyekeznek.
Igaza van! És ebben a nagy hajszában nem néznek senkit, semmit, csak a saját boldogulásukat.
Beszélgetve ezekről lassan-lassan rátértünk a munkásviszonyokra, a bevándorlásra. Ekkor tárult ki valójában Loeb lelke. Milyen mélyen érző, a legérzékenyebben együttgondolkodó barátja a szerencsétlen bevándoroltaknak. Hogy kérdezősködött a magyar bevándorlásról, mindent meg akart tudni, minden érdekelte. Mert az államoknak, a társadalmaknak is van biológiájuk, s nem lehet érdektelen megfigyelni az USA óriási szervezetének élettani jelenségeit.
- Óh, én nagyon jól láttam, egész közelről megfigyeltem, hogy támadt Kaliforniában a japángyűlölet. Húsz év előtt még senki sem törődött ott a sárgákkal, jöttek, dolgozhattak, de amikor kezdtek boldogulni, vagyonosodni, egyszerre szemet szúrtak. Bizonyos emberek csak úgy tudnak érvényesülni, ha egész osztályok és fajok ellen szítanak egyszerre haragot, küzdelmet. Saját érdekeiket az ilyen mozgalmak mögé rejtik s ez a legjobb ürügy törvényellenes vagyonszerzésre. Ezek az emberek leginkább a politikusok. Így alakult a helyzet a japánokkal szemben is, és ez az egyik legnagyobb oka az antiszemitizmus keletkezésének is.
- Hogy a munkásviszonyokat jellemezzem - folytatta később -, a következő történetet kell elmesélnem. Néhány év előtt egy nagy amerikai cég fiatal főnökével beszélgettem. Ez elmondta, hogy nála milyen piszokban és szennyben élnek a "hun"-ok. (Ez a hungarians amerikai lerövidítése. Vagy ha Attilával akarunk büszkélkedni, annyit is jelent: hun.) Ezek az emberek még fizetést se kapnak, mert az enyém a telepen a kocsma, a kantin, s a bér ezen az úton visszakerül. Ha pedig javítani akarnak a helyzetükön, egyszerűen kidobom őket - hoznak a hajók másokat.
- De hát mégis miért vándorolnak ki esztendőnként százezrek? - kérdezte ezután hirtelen.
- Mert úgy gondolom - feleltem -, hogy Amerika mégis sokat jelent azoknak, akik odahaza egészen nyomorultak, üldözöttek voltak. Az orosz zsidók például, akiknek otthon lélegzeni se volt szabad, akik sárban, piszokban éltek, itt szabadok. A szobájukban gáz, villany ég, megtanulnak fürdeni. A legszegényebbeké és a leggazdagabbaké Amerika. New Yorkban például, úgy látom, nincs is középosztály. Itt vagy gazdagok vannak, vagy proletárok.
- Hát engem hová sorol - kérdezte szomorú gúnnyal Loeb. - Hiszen én úgynevezett tudós vagyok.
Rövid, elszánt pillantás után feleltem.
- A proletárok közé. Mert éppen úgy kell küzdenie, mint minden más bevándoroltnak. És ha holnap itthagyná a Rockefeller-intézetet?
- Igaza van... - válaszolta lassan, elgondolkodva.
Majd hirtelen társaságunk egyik tagjához fordult:
- De hát mondja meg őszintén, maga, aki már csaknem tizenkét éve él kint, hazamenne-e?
- Éppen most gondolkodom ezen...
- Nem... én nem mehetek - folytatta tovább Loeb -, nekem felnőtt gyermekeim vannak, itt születtek, és meggyőződésem szerint az amerikai felsőbb iskolák sokkal jobbak az európaiaknál. Már ami a természettudományi fakultásokat illeti. Azután, hajdan azt is szerettem volna, hogy a feleségem élje tovább az ő belső, tudományos életét, mert dr. philologiae, de ezt is fel kellett adnunk. Ha a házasságban mind a két fél intellektuális pályán van, bizonyos körülmények között az egyiknek fel kell adni. De főképpen a gyerekek miatt nem mehetek.
Valóban, a világnak sejtelme sincs róla, hogy milyen különös, belső tragédiák játszódnak le Amerikában. Akár szegény bevándorló, akár tudós, a szülő még szeretne, akarna hazamenni, de a gyermeke miatt nem mehet. A gyermek már ez a levegő, ez az élet, bizonyára itt tud szívből nevetni.
Még csak egyetlen jellemző kijelentést. Megkérdezte, hogy merre mindenfelé igyekszem az Egyesült Államokban. Mondtam, hogy Kaliforniába is.
- Hosszú évekig laktam Berkeleyben, ahol az egyetem volt, de alig ismerek valamit Kaliforniából, a Westből.
- Hogyan lehet ez?
- Folyton dolgoztam... Nem értem rá.
Így élnek ezek az emberek... Mert az maradt meg nekik egyedül Európából: a munka, a tudomány. Elmerülve tudományuk nagy kérdéseibe, elfelejtik a szomorú tér és élettávolságokat, s kutatásaik bűvös laboratóriumába zárkózva egyre a tudásnak azt az ismeretlen, drága fémkarikáját kovácsolják, amelyről azt hiszik, hogy összetartja az egész világot.