Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette
Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából, és lázasan bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hívatta Szedlákot.
- Szedlák - mondta neki lesütött szemmel -, milyen ember ez a Vannoni?
Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a hercegre és készült megrázni a fejét.
- Én - mondta - nem tudom.
De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá, Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.
- Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer lírát összegyűjtsön. - Földet akar venni otthon Dalmáciában. - A kétezer lírája már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy kikötőbe ért, és ő mind a kétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt. - A kétezer líráért nyugodtan megölne egy embert. - Most se gondol soha másra...
Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább mondta:
- Nem akar ez most se énekelni. - Nem kell ennek színészet...
Lesütötte a szemét és nagyon halkan befejezte:
- Nem kell ennek színészet. - Nem kell ennek asszony. - A kétezer lírát szeretné megszerezni valahogyan... Azért jár énekelni.
Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan mondta:
- Köszönöm, Szedlák.
Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.
Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az ebédlőasztalon még ott volt a reggeli, az asztal mellett Annie ült és kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca elsápadt, és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodtan maradni.
- Kártyázunk - mondta mosolyogva és zavarodottan.
A herceg hallgatott.
- Durákot játszunk - folytatta Annie.
A herceg nem szólt.
- A Polarics-házban szoktuk mindig - mondta Annie mentegetőzve.
A herceg még mindig hallgatva állott. Annie erre letette a kártyát:
- Ez volt az utolsó parti.
Kiküldte Félixkét és felállott. A herceg ekkor egy lépést tett előre.
- Azért jöttem - mondta remegő hangon -, hogy megmondjam neked, hogy te a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy...
Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni kezdett, de az akarata ellenére megmozdult és lassan odaért a szoros közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy haragos mozdulattal félbeszakította azt a mondatot, amelyet elkezdett, és haragos utálattal kérdezte:
- De miért jársz te minden nap délig mosdatlanul és fésületlenül és piszkos pongyolában?
Annie ijedten bámult rá.
- Ez is a Polarics-házban volt szokás? - mondta a herceg.
Annie elpirult.
- Nem kell lenézni a Polarics-házat - felelte harciasan. - Ott is nagyon tisztességes emberek laktak.
Elhallgatott és aztán harciasan hozzátette:
- Igenis, a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az embereknek.
A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját, és a karcsú, puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg tekintetét, és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme azonban lassan elborult. Még Anniet nézte, de már nem látta.
...Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi ház - a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott tőle. És belátott a lakásokba és a szíve riadtan kezdett verni.
- Hány éves korodig voltál otthon a ... Polarics-házban? - kérdezte rekedten Annietól.
Annie álmélkodva nézett rá.
- Ti... tizen...
- Az igazat mondd! - kiáltott rá a herceg.
- Tizennyolc éves koromig - mondta elsápadva Annie.
- És azután rögtön... szerződtél vidékre.
- Igen.
- Ahhoz az igazgatóhoz...?
- Ahhoz.
A herceg vérbeborult szemmel nézett rá.
- De nem igaz - mondta reszketve -, hogy az volt az első.
- De igaz.
- Ne hazudj.
Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.
- A kezem! - mondta sziszegve. - Fáj.
- Ne hazudj - kiáltott a herceg. - Nem az volt az első.
Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét rátette a torkára.
- Ne hazudj - kiáltotta. - Nem az volt az első?
- Nem - mondta fuldokolva Annie.
A herceg eleresztette a torkát és lihegve kérdezte:
- Ki...?
Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a kezét.
- Ki...?
- Egy... egy szobaúr.
- A Polarics-házban.
- Ott.
- Hogy hívták?
- Nem emlékszem. Egy jogász.
A herceg dühe elmúlt. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált? Miért tette ezt? Nem ezért jött ide... milyen forró téboly rohanta meg? Miért vájkál a múltban? A múltjára féltékeny ennek az asszonynak, mikor -?
Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott előtte. A herceg aztán egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült. Annie ekkor odavetette magát a mellére.
- Ne bánts engem - kiáltotta zokogva -, mikor én úgyis olyan boldogtalan vagyok.
A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt esztelen vágy rohanta meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet, és visszafojtott és felszabadult vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt szemében ekkor az örömnek és a diadalnak a villanását látta. Erre a józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva kibontakozott és ellökte magától Anniet.