Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette
A Serpolette haladt előre, és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az őrtálló matrózhoz:
- Miért nem ég a második lámpa? - kérdezte tőle.
A matróz vállat vont:
- Az úgyse kötelező.
Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.
- Most menjen és gyújtsa meg - mondta. - És ha kikötőbe érünk, maga rögtön partraszáll, és soha többé nem jön vissza a hajóra.
A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és Brattlie. Szolgarov beszélt. A kapitány - mondta - tegnap éjjel olyan intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak, és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert...
- Mert?
Semmi mert. Arra kérik a herceget, vonja vissza. A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet, és mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.
- Mert különben - mondta kacagva és eltorzult arccal -, sztrájkba fognak lépni... Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl: itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rióba - a fedélzeten a bizalmi emberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt, és a kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az emberiségnek akarok példát adni.
Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta azt, hogy bizonyos emberi jogokat adott nekik, ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat érvényesítsék.
A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta le a fejét és halkan mondta:
- Felesleges fáradniok Szolgarov. Úgy lesz, ahogy maguk akarják.
Szolgarov mondani akart valamit, de a herceg felemelte a kezét.
- Hagyjanak magamra - mondta csendesen.
Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre. Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.
- Megengeded - kérdezte -, hogy itt maradjak egy kicsit?
A hercegnek váratlanul dobogni kezdett a szíve.
- Igen - felelte csendesen.
Annie leült melléje.
- Haragszol még rám? - kérdezte alázatosan.
- Nem.
Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott.
- Szeretnék énekelni - mondta azután Annie -, megengednéd, hogy itt énekeljek?
- Ha akarod... - felelte meglepetve a herceg.
- Úgy értem - mondta Annie -, hogy az élet itt mégiscsak olyan egyhangú... ha megengednéd... nekem van itt néhány kosztümöm... közönségem is volna... énekelnék és táncolnék a legénységnek.
A herceg feléje fordult, és Annie ijedten hallgatott el.
- Hogy... hogy jut ez eszedbe - kérdezte felindultan a herceg.
- Nézd - mondta Annie ijedten mosolyogva -, ők... nekik olyan egyhangú az életük... hát megkértek rá.
Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.
- Megkértek? - mondta akadozva a herceg. - Hogyan merték... hogyan próbálták... ki?... ki kért meg?
- Hát istenem... mink Félixkével beszélgettünk erről... Félixke beszélt velük... azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen... és Vannonival is beszéltünk róla...
Elakadt, de azután panaszosan folytatta:
- Hát istenkém, hát mi van ezen? Hát mit kell ezen úgy felakadni?
Nem bírt a herceg sápadt arcába nézni, de dacosan vonogatta a vállát:
- Hát istenkém... hiszen én színésznő voltam... és nagyon örültem, ha ők eljöttek a színházba és tapsoltak... hát mi van azon, hogyha most ők is unatkoznak és én is unatkozom...
A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek itt már körülötte? Mi van még itt hátra?
Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.
- Szedlák - mondta neki remegve -, ha kikötőt érünk, kirúgom valamennyit.
Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét, és töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg elhallgatott.
Szótlanul hordta a herceg elé a következő fogásokat. A herceg újra felnézett rá egy másodpercre.
- Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem - mondta azután elfordulva. - Százezer patkány. Egymillió patkány. És rágnak... és rágnak... És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.
Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten, megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De délután három óra tájban újra felsietett hozzá.
- Kérem fenségedet - mondta, - jöjjön velem.
Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva állott fel és lement vele a szalonba. Szedlák halkan betette a szalonnak a folyosóra néző ajtaját, és a hálószoba felé intett.
- Alszik - mondta halkan. - Álmos volt és lefeküdt.
A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várnak itt? Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott vele.
Két-három hosszú másodperc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást, mikor Szedlák egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott, futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott, és az ajtón két-három halk, gyors koppanás hangzott el.
A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta. Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt, hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés hallatszott, Szedlák lehajolt, és az ajtó alatt kívülről négyszögletes fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot, hallgatózott, amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon, és még meglátta a Félixke gyorsan eltűnő keskeny vállát.
Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi összefonódva. A herceg elpirulva és heves mozdulattal emelte fel a kezét. De Szedlák is megmozdult.
- Még várni kell - mondta. - Még visszajön.
Gyors pillantást vetett a hálószoba felé:
- Ha nem ébred fel - mondta -, akkor kivárhatjuk.
Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák gyorsan előrehajolt az ajtó felé.
- Jön - mondta.
A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.
A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót, és hatalmas keze a rémülten felszökő Félixkének éppen a nyakát ragadta meg.
- Patkány! - mondta magánkívül. - Patkány!
Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg undorodva dobta el magától.
- Hogy merted ezt...?
Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb lett.
- Megállj - mondta.
Félixke megállott.
- Mióta csinálod ezt? - kérdezte a herceg.
Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten válaszolt:
- Mióta itt kint vagyunk... A nagy tengeren.
- Azóta minden délután idejössz...!
Félixke rémülten mondta:
- Nem, nem - néha a matrózokhoz megyek.
A herceg elhűlve nézett rá:
- Azoknak is...? - szólt elakadó lélegzettel.
Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott, és dideregve húzta össze magát. A herceg nézte, és nagy szomorúság jött rá.
- Miért teszed ezt? - kérdezte csendesen és szomorú utálattal.
- Én nem tudom - felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke -, egyszerre eszembe jutott... és... Kellett... Nem tudtam abbahagyni. De előbb csak magamnak csináltam....
- Azután egyszer megpróbáltad itt bedugni.
- Igen...
- És attól fogva mindennap?
- Igen...
- És nevettetek?
- I... igen...
- És a matrózokat is elláttad?
- I... igen...
- Egész nap ezt csináltad... Rajzoltál, azután ide-oda futkároztál.
- I... igen...
A herceg töprengve nézte Félixkét.
- Takarodj be ide - mondta azután neki.
Beküldte a szalonba és mind a két ajtót rácsukta. Azután indult a hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:
- A gótikus menyasszonyi ládában.
A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt, félig levetkőzve, álmosan nyújtózkodott az ágyon, és bámulva nézett a hercegre. A herceg odalépett a gótikus menyasszonyi ládához, és megpróbálta kinyitni. Annie ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.
Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyűjteményt. Végignézte, a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek voltak a maguk nemében. Egy dühödt fantázia gondolta ki őket, és az a nő, aki rajtuk szerepelt... kezdett Annie lenni. A férfi előbb bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután egészen Annie lett és a férfi egészen Vannoni.
A herceg letette a rajzokat, és ájuldozva szorította a szemére és a homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt:
- Kérlek - mondta bizonytalanul -, ez egy kis alávalóság Félixkétől - de tragikusan ugye nem kell venni -, hiszen olyan tehetséges...
A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett, és kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.
A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután a kezébe fogta a rajzokat és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.
- Hallom - mondta a herceg -, hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok most rögtön csomóba és égessétek el.
A matrózok meglepetve néztek össze, és egyik-másik lassan megmozdult. De a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat, és az egyikük végre megszólalt:
- Miért égetnők el tulajdonképpen?
A herceg meglepetve nézett rá és nyugodtan felelte:
- Mert piszok.
A matrózok vonogatták a vállukat.
- De mink mulatunk vele - mondta Brattlie.
- Rögtön elégetni! - kiáltott rájuk a herceg.
Ekkor Szolgarov szólalt meg.
- Az igaz, hogy piszok - mondta csendes fanatizmussal -, de ha nekik tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.
- Mink nem vagyunk öreg emberek - mondta Brattlie.
A herceg elsápadva nézett rá.
- Hadd mulassunk mink is - folytatta kihívóan Brattlie -, nemcsak...
A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is, nemcsak... Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval mulat?
Brattlie zavarodottan és morogva állt előtte, a herceget szörnyű megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körülnézett, bizonytalanul mozdult meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.