Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 4. szám
Sivított a szél a pusztán, süüű - veszettül nyargalt a Tisza befagyott hátán, hópelyheket kergetett, tépte-remegtette a parti füzes százkarú törpefáit, zengett a telegráfdrót, búgott, beszélt, idegen nyelven nagy szomorúságokról, gyors hadarással.
Teca sápadt arca alig látszott ki a hatalmas szalmaköteg alól, melyet a hátán cipelt. Nehéz volt a teher, roskadozott alatta, ütött-kopott, rongydarabokkal bélelt csizmái mélyre süppedtek a hóba, és bizony gyakran megállt egy kis pihenésre, egy kis fohászkodásra. Az a jóságos jó Úristen csak azt engedje meg, hogy mégegyszer hazakerülhessen. Déltájban már meglepte valami furcsa érzés s az imént, ahogy a fagyos szalmát ráncigálta ki a kazalból, még inkább belenyilallott a fájás, ki sem állt azóta, inkább nőttön-nőtt, és szégyen ide, szégyen oda, nagyokat jajgatott bele a szélbe, amint kínosan vonszolta magát előre, megint egy kicsit előre: a hodály felé.
A gémeskút már közeledett hozzá: fázó koldus, a vállai közé húzza ősz fejét, egyik kezében batyut tart, a másikkal hosszú rudat emelget fel-le, fel-le. Viszik a vizet folyvást az emberek. Nyikorog, zörög a lánc a vödör rángatásától. Hallja ő ezt? Nemigen, csak a szél zizegteti füle körül a szalmaszálakat. Amott az akácok között az ispán úr háza szintén közeledik, a magtár, az istállók, a cselédlakások is. Hó fehérlik a háztetőkön, az utakon, hideg, fárasztó, süppedős hó.
Füstöl már valamennyi kémény, csak éppen hogy az övék nem, mármint az uráé, Gera Imréé, meg a Marácziéké.
Mit szól majd Marácziné? Jót alig. Éppen ezen a héten ő a hetes - szegény feje -, az ő kötelessége lenne ellátni a közös kemencét. Délben is már alig adott valami meleget, hát még azóta? Azóta a Maráczi-gyerekeknek elgémberedett keze-lába. Merthogy heten laknak egy szobában, nem igaz ám, hogy melegebb volna, különösen ilyen szélben. Többen vannak, többen fáznak: ez az igazság. Mit szól majd Marácziné, hogy így késik? Lehet, hogy semmit, csak ránéz mérgesen. Hallgatással, haragos nézéssel beszélnek egymással, elmúlt egy hete. Elég baj ez most neki. De nem állhatta meg szó nélkül...
A pénteken egy abronyica túrót, tejfölt vitt be a városba, a hetipiacra. Jókor reggel megtojózta a tyúkjait, s mikor avval a kis pénzzel hazajön, látja, hogy csak két tojás van a fészekben. Összesen két tojás, öt helyett. A ketrec körül idegen nem járhat, lehúzná a két komondor... Szó-szóra... "Mit tudom én, mit bánom én? Tojózta, nem tojózta. Száradjon el a kezem... Tolvaj vagyok én? Tojáslopó? Kitépem a szívét annak, aki ezt mondja."
Hiába csitította - nem mondja ő ezt -, azóta nagy a harag, az emberek is csak tessék-lássék - vetnek oda egymásnak egy pár muszáj szót.
Most majd ki hordja a szalmát, ki fűti be a kemencét hajnalban meg este, ki takarítja a konyhát, ki mázolja a földes szobát, ki meszeli a kemencét szombaton? Ő alig. Pedig még csak Vízkeresztre várta, ámbár nemigen ért ő ehhez, húsz éves mindössze, és még nincs egy esztendeje, hogy asszonysorba került.
Itt van már a hodály az orra előtt. No még ezt a kis utat... Szedd össze az erődet, Teca. Szinte örül, mikor az ispán úr káromkodását meghallja. Az ispán úr a nagy istálló előtt van, a Máriát meg a szenteket emlegeti, mint rendesen. Tegye, ha kedve telik benne, a Mária, de meg a szentek is majd felelnek magukért, de mikor az ember édesanyját gyalázza, aki nem vétett, aki rég porlad a temetőben... Ha az édesanyja élne, most volna, aki gondját viselje.
Belöki a füstös konyhaajtót, ledobja a szalmát a kemence szája elé.
- Jaj nekem!
Marácziné már várja, a szó ott csucsorodik a száján. No, lesz mindjárt... Meg is szólal: - Na, Teca, talán csak nem?
Teca bólint, aztán lehajol, hogy kibogozza a kötelet.
- Hadd el, Teca, elvégzem én azt - és már oldja is. - Eriggy csak be - tuszkolja szelíden. Hangja meleg, a nézése szíves, Teca majd elsírja magát, félig az örömtől és a csodálkozástól, félig a fájdalomtól.
Marácziné behajít a kemencébe egy csomó szalmát, meggyújtja, s robogva zúg ki a láng, pernye, füst szökik fel a szuroktól fénylő kéménybe. Egyik csomó a másik után repül a kemencébe, de Maráczinénak jut ideje arra is, hogy Andris fiát elszalassza Futóczkinéért, meg bekukkant Tecához, hogy megtapintsa a kemencét, melegszik-e már? Rendezgeti a szobát, főképpen a maguk oldalán, mely csak olyan mint Geráéké. Egy ágy, egy asztal, cifra láda itt is, ott is, egyforma Mária-kép az ágyak fölött, két szál, pántlikával összekötött szentelt gyertya a kép mellett, két egyforma katonakép, csak egyikre a Gera, a másikra a Maráczi feje van ragasztva. Egy dolog van csak a Marácziék oldalán, ami amott hiányzik: egy négylábú, alacsony, szalmával befont kis alkotmány, ez az Andris gyerek ágya.
Marácziné rendet csinál, törülget, söpörget, széket a helyére tesz, petróleumot önt a lámpába, közben beszél is szaporán:
- Elküldtem a Futóczkinéért, lesz itt mindjárt olyan meleg, dolog-dolog... hiába, ahol három apróság van, ha tizenkét kezem volna is, na, Teca, te is megpróbálod.
Kiszalad, újra beugrik: - Én csak azt mondom... - elhallgat, újra kezdi:
- Bizony, bizony, hej, hej. - Valami nagyon fúrja az oldalát. Nem is állja ki sokáig.
- Hát megvan ám a három tojás, Teca, jó ujjad van neked.
- Jaj - mondja Teca -, ne is említsd, eleget marta a szívemet.
- Már pedig ne marja. Mondd, Teca, hány tojáson ül a kotlósod, hányat tettél alája?
- Tizenkilencet - feleli Teca.
- No, most meg huszonkettő van alatta. Huszonkettő. Hej, ez az Andris fiam, de nagy imposztor, ő szedte ki a fészekből a három tojást, s odarakta a kotlós alá. Ma vallotta be a betyár, míg odajártál. De elfenekeltem. Azt mondja: ne bántson kend, édesanyám, a Krisztusát annak a három tojásnak, jó helyen van az, a Teca néném úgyis megbabázik, jó lesz az a három csirke az új gyeröknek.
- Óh, óh - mondja Teca elgondolkozva -, hej, nem kel ám ki minden tojás. Csak jönne már az a Futóczkiné.
- Jön az mingyárt - vigasztalja Marácziné, és kiugrik a konyhába a tüzet éleszteni.
Csakugyan megérkezik Futóczkiné, nagy hideget hoz be magával a ruháján. Öregasszony, ráncosképű, csak a világoskék szeme fiatal rajta. Csoszogva lép, mégis fürge, egykettőre rendet teremt a Geráék oldalán, a maga gusztusa szerint. Teca ott kucorog a padkán, amely már melegszik.
- A fonál meg az olló ott van a kis szakajtóban, édes Futóczkiné.
- Ne félj, lányom, nem halsz bele, nem lesz itt baj, arról kezeskedem, bárha nincsen is okos-levelem, mint a városi bábának.
Sötétedik a szoba, Futóczkiné odaül Teca mellé, és mesél neki az egyszeri asszonyról, akinek bornyúfejű gyereke született, egy másiknak meg négy keze, négy lába, a komédiába mutogatják ma is, ha azóta meg nem halt, az anyja bezzeg szörnyethalt ijedtében, ahogy a világra hozta. Tud olyanról is, látta a látó szemeivel, hallotta a füleivel, hogy egy béresnének emberarcú fia született, göndör hajú, foga, pörge legénybajusza volt néki, és mikor fürösztik, csak néz-néz a szép fekete szemeivel, aztán egyszerre megszólal: "mosdasson csak nénémasszony, nem erre a világra való vagyok én", és avval csak behunyta a szép szemeit és elaludt mindörökre, a bábaasszony csak elsikoltja magát ijedtében, és kipottyantja a kezéből. Hej, lelkem, sok furcsaság esik meg velünk, asszonyokkal. Isten óvjon bennünket.
Marácziné kifűtötte a kemencét, bejön. - A Darut majd megfejem, Teca - mondja barátságosan. Teca köszöni. - Akkor - szól félénken -, ha meg nem sértelek kérésemmel, vigyél enni azoknak az árva malacoknak.
Tipegés, zaj, szuszogás: berontanak a Maráczi gyerekek. Két fiú, egy lány.
- Anyám, ehetnék - szól Andris; én is, én is - kiáltozza a másik kettő, és odabámulnak Geránéra. - Netek - mondja az anyjuk, s tölcsért csinálva a balkezéből, azon keresztül pirított tökmagot folyat a tenyerükbe. - Most eriggyetek!
Mennek vidáman, de nem telik bele öt perc, újra nekiesnek a madzagos kilincsnek. - Mégse lehet begyünni?
- Menjetek játszani - ripakodik rájuk az anyjuk.
- Ölöget játszottunk - felesel Andris.
- Hát Krisztust játszottatok-e, ti talán nem is tudtok Krisztust játszani?! - tüzeli őket Futóczkiné ravaszul.
- Tudok én - felel Andris gőgösen.
Péterke, a középső gyerek elkiáltja magát: - Gyerünk Krisztust játszani.
- Tisztust atajot játszani! - petyegi a kislány kényeskedve.
- Hát gyertek - szól Andris nagylelkűen és - trötő, trötő - trombitálva megy előre.
Az istálló mögé mennek egyenest, ott szép fehér a hó, nem taposta láb, sima, alkalmatos. Andris megáll, kihúzza magát, s bősz kurjantással hanyattvágódik a hóban, kiterjeszti a két karját, azt is besüppeszti, aztán a sarkára támaszkodva vigyázatosan felkel. A hóban ott marad a nyoma.
- Kereszt is, ember is - mondja ő -, itt vagyok, ott vagyok, én vagyok a Krisztus.
Következik a Péterke. Hanyattvágódik, fölkel. - Itt vagyok, ott vagyok, én vagyok a lator - mondja büszkén. A kislány a lábai közé csípteti szoknyáját, nyikkant és hátrabukik.
- Én isz vagyot latoj - mondja, mikor feltápászkodik.
Benn a cselédlakásokban egymás után gyúlnak fel a lámpák, a kicsi ablakok szegényesen pislákolnak ki a hóra. Hazaszaladnak a gyerekek. - Anyám, ehetnék - nyafogják kórusban. Marácziné nem veszi tréfára a dolgot. - Hát éheztek, Andris, te is rúzsám, Péterke, hát te, szívem totty, galambom Piros? - Kezükbe nyom egy-egy darab sülttököt, egy-egy karaj kenyeret, és átviszi őket a szomszédba. A szomszédoktól csak a konyha választja el őket, három család lakik ottan, összesen tizenegyen vannak az öt gyerekkel, ha ennyien elférnek, még három gyerekkel több vagy kevesebb, észre sem vevődik. Azaz dehogyisnem, az apróságok között nagy a riadalom.
- Ti mit esztek? Mi tököt eszünk... Játsszunk valamit. Játsszunk gyerekszületést - indítványozza Andris. Tetszik az eszme, különben is Andris a legerősebb köztük, hét éves.
- Vica, te odaülsz a kemencepadkára, és óbégatsz! Te, Maris, ebből a kendőből csinálj egy gyereket!
Vica jajgat, nyöszörög, a többiek is rákezdik: jajgatnak, nyivákolnak, kukorékolnak. Andris dobbant a lábával. - Csönd legyen, Vicán kívül ne óbégasson senki, se kukorékoljon, csönd, ha parancsolom, Máriátok ne legyen, én vagyok az ispány úr.
Gera meg Maráczi együtt érkeznek haza, tarisznya, ostor az ajtóra akasztódik. Az ajtó egyik fele a Marácziéké, a másik fele a Geráéké.
A kemence válláról lekerül az étel. Marácziné krumplipaprikást tálal az ura elé, Gerát Futóczkiné káposztával kínálja. Hiába kínálja, egy-két falatot csak lenyel valahogy, aztán csak bökdösi a bicskája hegyével, ránéz a feleségére, nagyokat sóhajt, a fejét vakarja.
Maróczi jóízűen falatozik a krumplipaprikásból, az utolsó falat kenyerét is gondosan meghempergeti sóban, paprikában, nyújtózkodik, bicskáját keni az asztalon, belebámul a lámpába, lassan, kényelmesen emelkedik fel, a kenyérmorzsákat veregeti a ruhájáról, aztán fél szemmel odapillant Geránéra és azt mondja:
- Ma én az istállóba hálok - és elköszön.
Gera léceket hoz le a padlásról, összeállítják az ágy köré, gyolcsvászonnal beaggatják, ünnepi arccal segít ebben az asszonyoknak, bár erősen küldik kifelé. - Mily különbség - gondolja - mikor elkészülnek evvel a munkával - nyáron szúnyogháló, most "Boldogasszony-ágya"... Kiballag.
Az idő haladt. Teca sikoltásai mind gyakrabban követték egymást, Gera nyaka közé húzott fejjel tapogott a konyhában, félve figyelte a felesége jajait, nem érezte most azt a sunyi örömet, mely mostanában elfogta, ha a feleségét látta maga előtt, a meg-megújuló sikoltások, mint balta fénylő acélja villogtak előtte, a fejét kapkodta, szerette volna ökleit gyömöszölni a fülébe, hogy ne hallja a fájdalom eme kitöréseit, melyek égették a szívét, mert szerette az asszonyát.
Kinn a két komondor egymáshoz szorulva felágaskodtak az alacsony ablakra, nyugtalankodva szűköltek, s ideges szemeiket rámeresztették a csíkos függönyre, mely a szobát előlük eltakarta. Marácziné dühösen fenyegetődzött öklével az ablak felé, aztán Gera felé, aki a konyhában pusmogott a hodály felé s az egész világ felé, ahol férfiak vannak, és lelkében legazemberezte és lekutyázta őket. Teca szenvedése visszaidézte emlékébe a maga hasonló, elmúlt, elfeledett kínjait, és ez a visszaemlékezés oly élénken rohanta meg, hogy remegni kezdett, s alig bírt megállani a lábán.
A sikoltások mint meztelen, éles késpengék röppentek ki Teca torkából, a kemence ontotta a melegét, Futóczkiné hajából patakzott az izzadtság, s míg kifordított kezefejével törülgette arcát, vigasztaló és káromkodó szavak sajátságos vegyülékével igyekezett megnyugtatni a gyötrődő asszonyt, főleg pedig saját magát. Marácziné a lámpabelet csavargatta följebb, lejjebb, anélkül, hogy tudta volna, miért és mit csinál. Izgalmában feldöntött egy széket, mely hangos zuhanással egy festett ládára esett, Geráék kutyája fültépően kezdett vonítani. A vajúdó asszony sikoltásai rövidebbek lettek, és mind gyorsabban követték egymást, sóhajoktól, jajongástól sűrű lett a szoba levegője, a segédkező asszonyok izgalma tetőpontra hágott, mikor hirtelen különös, vékony, panaszos gyereksírás hangzott fel...
És ebbe a feledhetetlen panaszos sírásba, ebbe a tragikus beköszöntőbe, fájdalom, izgalmak, aggodalom egyszerre beleolvadt. Vidáman fürösztötték, pólyázták az újszülöttet, Tecát, aki eddig a kemencepadkán kuporgott, az ágyba segítették. Beszólították Gerát, pálinkát ittak, hazakerült Maráczi is.
- No, lány vagy gyerök - kérdi csöndes szóval.
- Gyerök - feleli Gera büszkén, és odakínálja a pálinkát. Futóczkiné vidáman a combjára üt. - Ha tíz okos-levelem lenne, se ment volna jobban - aztán hazaindul. Maráczi átmegy a gyerekekért. Alusznak. Ki a földön, ki a kemencepadkán, alig tudja őket kiválogatni a béresék gyerekei közül. Egyik karján a Péterkét, a másikon Pirost viszi. Andris felébred és talpraugrik, mikor dereka alá nyúl. - Nem vagyok én ma-ellett bárány, nem kell engem cipelni - korholja az apját.
Késő van, lepihennek, Gera mégegyszer félrelibbenti a függönyt, ráteszi kezét az asszonya kezére, rámosolyog a gyerekre, aztán ledűl az ágy mellé a subájára s elalszik menten.
Teca bágyadtan fekszik a meleg ágyban... Mily jól esik a pihenés. A gyerek itt van a bal karján a szíve mellett. Hát igaz volna? Nem álom? Az ő gyereke ez? Furcsa. Furcsa nagyon. És amit ő érez, szédülést, örömöt. Ez a boldogság. Furcsa. Magához ölelné erősen, de lehet-e azt? Nem, csak így óvatosan. El nem engedné a világért, az övé ez a gyerek, itt vannak együtt, jó helyen, kedvére ölelheti, s így lesz ez már ezután mindig. Egy hétig nem is kel föl az ágyból, a keresztkomaasszony hoz majd neki jó tyúklevest, tyúkhúst, túrós rétest, fánkot, soha nem volt ilyen élete, mindig csak dolog: takarítás, külső munka, se ünnep, se vasárnap. A malacoknak nem lehet azt mondani: vasárnap van, koplaljatok, se a teheneknek. És most egy egész hétig békében fekhetik. Marácziné ellátja a fűtést, gondozza az állatokat... Az a három tojás, óh, az az Andris, az a kópé, csakhogy így van, csakhogy ilyen szerencsésen végződött, eleget marta a szívét, huszonkét tojáson ül most a kotlós, ki tudja, talán mind a huszonkettő kikel, majd köleskását hint eléjük, kopp-kopp - kopog az ujjával, és a kis sárga csirkék eszegetnek, pitty, pitty. A Maráczi gyerekek nevetnek, örülnek, de már az ő fia is nézi, de őt is megnézik (csak meg ne babonázzák). Talán még a kiscsirkék is észreveszik, hogy új gyerek és az övé, de meg a malacok is megbámulják, hát még a két kutya, felugrálnak a karjáig, és meg akarják nyalni a kis piros képét. Eriggyetek bolondok!
Aztán jönnek a komáék, az ismerősök sorban. Hadd lássuk no... szép kis legény. Szép bizony, tudja ő ezt, de nem mondja, minek a magáét dicsérni? Hát még ha megnő, akkor lesz csak szép igazán, olyan, mint az apja, csak szebb, fiatalabb. Katona lesz, huszár és ő odaborul a mellére: fiam, szép, egyetlen drága fiam, és majd egy napon feleséget hoz haza és lesz majd kisbabájuk... ilyen, mint ez, aki itt piheg a karján... vajon jó csillagzat alatt született-e, betegség nem rontja-e meg? Nem, attól Isten őrizze! Erős lesz, erő, egészség kell a szegény embernek, a cselédnek... bár ki tudja, lehet különb ember, mint az apja, lehet még parádéskocsis is belőle. Finom, kényes parádéskocsis, zsinóros ruhájú, darutollas süvegű. Megnézi még az ispán kisasszonya is, de még az uraságé is rajt felejti a tekintetét, meg is nézheti az ő szép fiát, bele is szerethet bátran, a mesebeli királykisasszony is a bojtár felesége lett... mese, mese, mess kenyeret, de hiába, ő mind elhiszi a mesét, ha szép. A móvában eleget hallott ilyet és elhitte, mert szép volt. Gerával együtt hallgatták. Akkor, tavaly ősszel még leány volt, a Gera legény. A fiatalság kukoricát morzsolt, a fazékban főtt a kukorica, és mikor puhára főtt, merőkanállal osztott belőle, lányoknak cseréptányérra, legényeknek a kalapjába. Gerának mindig púpozva mérte... az öreg Balgó aztán elővette a citeráját... tin, tin, tin... most is a fülébe zúg... tin tin tin, tin tin tin... akkor már biztos volt a dolog. Gondolta ő már hamarabb is. Mikor a bosztánban dolgozgatott és Gera felvette a kocsijára, egymás mellett ültek, Gera átölelte a derekát és azt mondta: hej, Teca, de illesz én mellém. Ő pedig a kezére ütött. Ne izéljen Imre, mert nem ülök többet a kocsijára, de csak felült azért máskor is... és most itt van ez a csöppség, az ő gyereke... Tegnap még csak ketten voltak. Milyen változás... Tél van, vajon esik-e még a hó? A szél zúgását nem hallja, kiadta a mérgét délután... nagy szél volt, majd leverte a lábáról, hideg volt, még most is borzong, azt hitte, nem ér már haza soha. Mi lett volna vele? Elesik, a hó belepi, megfagy... Megfagynak mindketten... Szegényke... Nem jött még haza a Teca? Hol maradhat ebben a gyilkos időben... Tán csak nem fagyott meg? De bizony megfagyott, ott fekszik a hóban... hej, emberek, siessetek... szegény Teca ott alszik a hóban örök álmot... Özvegy lettél, Gera Imre. Hol a feleséged, hol? Kinn fekszik a hóban, behunyt szemekkel a szalmakazal mellett. Kifagyott már belőle a lélek, pedig várandós volt szegény... még a bornyastehenet is megsiratja az ember, ha elpusztul, s ott van ni, a Teca, a feleséged... ilyen fiatalon... a kisgyereke a karján... sír szegényke. Ki lesz most ennek a kis árvának az anyja... ki ad didit neki? Óh, óh - sóhajt és elalszik.
Álom téli csöndje borul a hodályra, nagy szomorúságokkal megbékéltető álom csöndje. A Teca ágya alatt még megzörren valami: a kotlós igazítja szárnyai alá a tojásokat.