Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Biró Lajos: A Serpolette
A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben. Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.
Annie nézte nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő szólalt meg.
- Én - mondta remegve és könnyes szemmel - nem akarom, hogy Ridarsky ezentúl velünk ebédeljen.
- Miért?
- Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.
Magánkívül toppantott a lábával, és szikrázó szemmel nézett a hercegre.
- Miért? - kérdezte halkan a herceg.
- Mert utálom. Mert gyűlölöm.
A herceg újra megkérdezte halkan és bágyadtan:
- Miért?
- Mert alávaló. Bitang. Gazember. Csirkefogó.
A herceg csendesen mondta:
- Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre ilyen szigorúan ítélj róla.
Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra fakadt:
- Én nem akarom - mondta szinte sikoltva -, hogy ide betegye a lábát.
Leült egy székre, az egész testét rázta a zokogás.
- De mondd meg, hogy miért - mondta a herceg.
Annie nem felelt. A herceg lehajolt hozzá.
- Mi történt? - kérdezte halkan.
Annie még hevesebben zokogott és nem felelt.
- Meg kell mondanod, mi történt.
Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:
- Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát - ez nem elég? Én utálom - ez nem elég?
A herceg nagyon halkan mondta:
- Amíg nem tudom, mi történt, addig nem tilthatom ki.
Annie erre felsikoltott, a szívéhez kapott, berohant a hálószobába, és bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky az ebédhez. Az arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült, a herceggel egy hang nélkül ették végig az ebédet, Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott körülöttük, azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.
A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében és nézte őt. A herceg szembefordult vele, és a Szedlák tekintete olyan volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan kap választ, megismételte:
- Mi történt itt?
Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt, és az egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami megrendítő szertartást készül elvégezni.
A herceg előtt megállott. Ridarsky után intett:
- Az bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És az egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.
A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt... olyan szégyenletes... olyan megalázó... hát ilyesmi is történhetik? A szemét szerette volna elfordítani Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és szenvedő kérdésére:
- Én - mondta lesütött szemmel - itt jártam a közelben, és a járásom zajára menekülhetett.
A herceg lehajtotta a fejét.
- Köszönöm, Szedlák - mondta halkan.
Bágyadtan intett a kezével, és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült így mozdulatlanul, azután töprengve indult fel a fedélzetre.
Hívatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.
- Parancs? - kérdezte erre Ridarsky.
A herceg töprengve nézett fel rá.
- Ridarsky - kérdezte halkan -, igaz az, hogy maga az adósságai miatt tette le a rangját?
A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig összébb húzódott, mint szokott.
- Igaz - felelte egy másodpercnyi gondolkodás után.
- De hiszen én tudom, hogy magának még jelentékeny összeg pénze van.
- De ha az adósságaimat kifizettem volna, nem lett volna.
- Tehát inkább megrövidítette azokat, akik magában bíztak, minthogy?
- Inkább.
A herceg töprengve nézett rá.
- De hát mit akar ezzel a pénzzel?
A Ridarsky vékony ajkai körül mintha egy halvány lenéző mosolygás jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.
- Új pénzt akarok - mondta vállat vonva. - Sok pénzt. Hatalmat.
- Hogyan?
Ridarsky újra vállatvont, és az ajka körül feltűnt a halvány, lenéző mosolya.
- Megnézem - mondta ajkbiggyesztve -, mit lehet odaát csinálni... és azt csinálom, ami a leghasznosabb.
A herceg töprengve nézett rá, és az az érzése támadt, hogy vérszagot érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket látott... vonagló asszonyokat... vérebekkel üldözött szökevényeket... dörrenő fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a meglőtt nyúl... És mindezt Ridarsky teszi.
Végigsimította verejtékező homlokát, a kábulata elmúlt, de a vérszagot még érezte az orrában, és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.
Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még többet tudjon meg róla, hogy egészen megismerje.
- Ridarsky - mondta neki töprengve -, maga sokat foglalkozott nőkkel...?
A Ridarsky szeme hidegen és kihívóan villant meg.
- Igen - felelte halkan.
- Minden szabad idejét?...
- Minden szabad órámat!
- És mégis... hogyan bánik maga a nőkkel...!
- Ahogy megérdemlik.
- Nem érez gyöngédséget?... és hálát?...
A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:
- Le kell nyomni őket, azután elrúgni.
A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor tudja, hogy ő a becstelen támadását számonkérni jött ide?
- Ridarsky - szólt elakadó lélegzettel -, semmitől sem fél maga?
A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől rángatózott.
- Én - mondta felindulástól fehéren - csak a fájdalmas haláltól félek.
- Mitől? - kérdezte meglepetve a herceg.
Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt ismerni, ismerje meg.
- Nem a haláltól - a fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami visszariasztana - csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam még.
A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében ez az ismeretlen ember, aki revolverrel és morfiumfecskendővel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt, és csak a fájdalmas haláltól fél?
Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a bűvöletből megszabaduljon, a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely megváltja, nem találta, és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva mondta:
- Hogy csalódtam én magában, Ridarsky.
A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan, hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh követte.
- Én is csalódtam önben - felelte gyorsan és kihívóan.
Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és csendesen kérdezte:
- Miért, Ridarsky?
Ridarsky habozott.
- Mit akar mondani Ridarsky? - kérdezte a herceg. - Miért?
- Azért - felelte Ridarsky dühtől fehéren -, mert azt hittem, hogy ha otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De azt se tudta.
A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar valamit mondani és azután elhallgatja! Ez volt az a kimondatlan szó, amelyet ő mindig ott érzett a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a kezét.
- Elég volt - mondta csendesen. - Hagyjon magamra, Ridarsky.
Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve járkált a fedélzeten.
Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki, és mereven hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a Szedlák vállára a kezét, és mire Szedlák feléje fordult, akkorra elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák tiszta arcába, és szinte az akarata ellenére mondta.
- Tudja-e, Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált az alázatosságból?
- Milyen úton fenség? - kérdezte Megdöbbenve Szedlák.
- A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud ölni, annak alázatossá kell lennie. - Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az alázatosság. - Az alázatosság értéke az, hogy bizonytalanná teszi azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik arcomat: odanyújtom neki a másikat - lehetetlen, hogy ne ingadozzék és szégyenkezést ne érezzen... Odanyújtom a másik arcomat is - és nekem ez a megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni, hogy a lelkem egészen megnyugodjék - alázatosnak lenni, mert nem tudok ölni és erőszakos lenni. - De kezdetben éppen olyan közel voltam a lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz - Jézus is így juthatott el oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.
Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva mondta:
- Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele az ember.
A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult, és ahelyett, hogy továbbment volna a folyosón, felment a fedélzetre és tovább bámult ki a tengerre.