Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Boross László: Háború és véderőrendszer
Nagy Frigyessel kezdődik a modern stratégia. Atyja elfojtotta benne a kultúrembert, és kárpótlásul kitűnő hadsereget hagyott rá. Így lett Frigyes egyfelől a sekélyes Voltaire bámulója, másfelől Napoleon tanítómestere. A hétéves háborúban a Habsburgok, a német birodalom, a franciák és az oroszok egyszerre fenyegették - a kitűnő porosz hadsereget, óriás túlerő. Mit csinálhatott Frigyes? Ő csak úgy boldogulhatott, ha minden ellenségét egyenként tudja megverni, mégpedig mindegyiket oly kegyetlenül, hogy nyugta lehet tőle, míg a másik ellen fordul. Ezt hogy érheti el? Annak a veszélynek kihasználásával, hogy ő, akit mindenfelől támadnak, minden ellenségéhez közelebb van, mint pl. a keletről és a nyugatról közelgő egymáshoz. Ha ő az egyiknek gyors meneteléssel elébe siet, a másiktól eltávolodik. Ha minden erejével erre az egyre ront, könnyen megverheti. Ha még üldözi is a győzelem után, ezt az ellenségét teljesen szétszórhatja és a másiktól még jobban eltávolodik. Aztán még van ideje pihenésre is, hogy friss erővel a másik ellenség ellen fordulhasson.
Így tudta Frigyes hét évig ellenségei összműködését megakadályozni.
Ugyanezt csinálta később Napoleon. Becsapott az ellenséges seregek kellős közepébe. Azok között a konnexus megszakadt. Az egyik gyakran nem is tudta, hogy Napoleon most megsemmisíti a másikat. Amikor megtudta és segítségül sietett, már késő volt; épp jókor jött, hogy Napoleon most őt vegye sorra. Sokszor megtörtént, hogy az osztrákok valahova hívták az oroszokat, de az oroszok nem jöttek, mert nekik más haditervük volt. Az oroszok akképp is vélekedtek, hogy ők többet tudnak, mint az osztrákok, és már csak azért se mentek oda, ahova az osztrákok akarták. Hogy mindent előre közösen megbeszéljenek, arra Napoleon nem is hagyott időt nekik. Rendesen az oroszok csak akkor érkeztek meg a szarmát síkságról, mikor már minden elveszett. Ekkor visszamentek a szarmát síkságra. Ott pedig méltatlankodásba merültek az osztrák hadak ügyetlensége, sőt árulása tárgyában.
Az osztrákok 1809-ben végre egyedül léptek fel Napoleon ellen. E háborúban, ha már nem volt segítségük, legalább nem is vártak rá. És ebben a háborúban - Aspern - sikerült Napoleont először megverni. E győzelem hatása még nem mutatkozott mindjárt, mert az osztrákok csak az eddig hihetetlenre, Napoleon taktikai legyőzésére törekedvén és fordítván minden fáradtságukat, a győzelem mikénti kihasználását illetőleg nem diszponáltak előre. De Aspern mégis fordulópont. Az osztrákok számíthattak a következő koalícióban a koalíciósok kölcsönös megbecsülésére és nagyobb előzékenységére egymással szemben.
Az oroszországi hadjárat se adott Napoleonnak alkalmat, hogy a belső operációs vonal elfoglalásával az ellenséges sereget szétbontsa. Mindig, amikor a centrum áttörésétől félni lehetett, az orosz sereg a csatát abbahagyta, kompakt tömegben visszavonult. Napoleon már nem tudta, mit tegyen. Annyira hozzá volt szokva ahhoz, hogy a hadsereg zömét a saját marsallbotja közelében tartsa, és oly bizonytalansággal töltötte el az idegen terület, az élelmezés nehézkessége, Franciaország messzesége, a szövetséges Ausztria és a szövetséges Poroszország a háta mögött: hogy nem merte a hadseregét önálló hadseregekre osztani, melyek különböző oldalakról támadva az oroszok ellen őket megkerüléssel fenyegessék és ezáltal kényszerítsék döntő csatára. Félt, hogy akkor úgy fog járni, mint eddigi ellenségei: hadoszlopai meg fognak veretni külön-külön.
A visszavonulás alatt azonban az oroszok óvatossága Napoleon mentsége volt. Az oroszok se merték kompakt tömegüket felbontani, hogy Napoleont megkerüljék, visszavonulási útját elvágják. Ám kapott erre több orosz tábornok parancsot. De mindegyik csak nagy lassúsággal hajtotta végre, mert félt, hogy a többiek nem fognak a kellő időben a helyszínre érni, és aztán ő hiába fogja Napoleont feltartóztatni, Napoleon át fog gázolni rajta. Még mindenki a napoleoni stratégia hatása alatt volt.
Ez mentette meg Napoleont a lipcsei csatában is. Ő a szó szoros értelmében be volt kerítve. Délre és nyugatra osztrákok álltak, keletről a cár és a porosz király, északról a svéd trónörökös és Blücher jöttek. Blücher az első csatanapon megverte és délkelet felé (Lipcséig) kergette Marmont-t a möckerni csatában. Most már Blüchernek szabad útja volt Lindenau felé, hol az osztrákok nyugati csoportja állt, ha Blücher levonul és különben minden rendben történik, Napoleon Lipcsét csak mint hadifogoly hagyhatja el. Ezt Blücher tudta, sőt ezt nagyon jól tudta Blücher, aminthogy ha Blücher, Gneisenau és Yorck kevesebbet tudnak, az utolsó koalíciós hadjárat egy-két évvel tovább tart. De Blücher azt is tudta, hogy az oroszok és Bernadotte nagyon lassan és óvatosan közelednek, félnek minden kockázattól, a kompakt tömegeket egymáshoz közel akarják tartani, és egyszerűen csak túlerejük által akarják mindhátrább szorítani Napoleont. Nekik mindegy, hogy meddig tart a háború. Oroszország várhat. Ha még sokaknak kell meghalniuk, az nem baj, a fő, hogy végül győzni fognak, és a győzelem után lesz béke is. Ha Napoleon Blücherre Lindenau előtt ráveti magát, és ezalatt nem lépnek a szövetségesek minden oldalon akcióba, Blücher serege megsemmisül, és a szövetségesek ennyivel gyengülni fognak. És ez valószínű volt. Tehát Blücher inkább kapcsolatot keresett Bernadotte felé, és az osztrákok is feladták Lindenaut.
A háború még egy évig eltartott. Ebben a stílusban, a kompakt túlerő óvatos előretolásával. A poroszok néha megpróbálták, hogy produkáljanak is valamit. Lehetetlen volt.
És a szövetségesek szerencséjére olyan volt a helyzet, hogy a népek türelmesen vártak, és külpolitikai incidensektől se kellett tartani. Hisz egész Európa, végre összeszokva, hadban volt. És a többi világrészek még szinte csak a térképen léteztek. Onnét nem fenyegetett semmi.
A poroszok csak a waterlooi hadjáratban mutathatták meg, hogy lehet egy háborút Napoleon ellen is rövidesen befejezni. Némi kockázattal ugyan és érdemmel, de kockázat és érdem nélkül hasznos siker nincs. Mert csak a siker hasznos, melynek az ára semmiség magához a sikerhez képest.
A nép akkor megbízott benne, hogy a fejedelmek a szabadságáért küzdenek. A nép akkor még különben is sokkal gyengébb volt, mint most. Anglián kívül senkinek sem volt a gyarmatokban valamirevaló érdekeltsége. A Balkán csendes és impotens volt. Impotens lehetett Európa is. Impotenciáját, mint egy ragadós betegséget, bevihette Franciaországba is, melynek az ellenállóképessége már megtört. Győzelmi tort ülhetett, mint amily diadalmasan Xerxes a már nem háborgó tengert korbácsolta. De mert egy speciális esetben az impotencia nem bűnhődött meg, azért az impotencia még nem követésre méltó.
A koalíció ilyen győzelme következtében Európában a háborús szellem persze hanyatlott. S e korszakban nőtt fel más békés emberek között Moltke, ki a koalíció stratégiáját, mely a győzelmet a túlerő következményeképp akarta óvatosan biztosítani, tökéletesítette.
Moltke két hadjáratot vezetett, és mind a kettő alkalmával úgy túlerőre, mint gyorsabb hadkészültségre számíthatott. De a túlereje mind a két esetben csak úgy volt biztos, ha idejekorán érvényesíti, mert tartania kellett beavatkozástól.
Eszerint nemcsak az a feladata volt, mint a koalíciónak, hogy a túlerőt minél biztosabban, hanem az is, hogy minél gyorsabban érvényesítse.
Emellett a túlerő érvényesítésére, kapcsolatok fenntartására már sokkal több technikai lehetőség volt, mint amikor a lipcsei csatát verekedték.
Moltke így gondolkozott:
Amikor Napoleon betört ellenséges seregek közé, ezeknek a baja az volt, hogy megszakadt az összeköttetés köztük, az összekötő vonalon Napoleon állt és az együttműködést kizárta.
De ha mind a két seregtől egy-egy vonalat húzunk hátrafelé, melyek egy bizonyos, Napoleon számára elérhetetlen pontban találkoznak, akkor a Napoleon vonalára nincsen szükségünk. Minden sereg mindenről híreket küld hátrafelé, s a mindentudó háttérből minden sereg parancsokat kap. S mikor Napoleon az egyik oldalra támad, a másik oldalról hátába nyomulnak.
És van egy centrum is, egyenes vonalban a mindentudó háttér előtt. Ha a háború azzal kezdődött, hogy Napoleon ezt visszaverte és utánanyomult, akkor a két szárny mind a két oldalról az előrenyomuló Napoleon ellen dirigáltatik, és Napoleon csak csoda segítségével menekülhet.
A távirat és telefon korszakában a vezérkar a háttérből ezt így intézheti.
A königgrätzi háborúban a poroszok különböző vezényletekre osztva több oldalról törtek Morvaországba, hogy az osztrák sereget közrefogják. Ennek az az előnye is volt, hogy a félköralakú front hosszabb, mint az egyenes, és a túlerő könnyebben bontakozhatik rajta.
Minden programszerűen ment, Moltke az áttörést a Szudéta-szorosokon még Berlinből irányította. (Ugyancsak Berlinből irányította a nyugat-németországi harctér operációit is. Ezen a harctéren nem a poroszok voltak túlerőben, de az ellenség viszont különböző államok seregeiből állt, miért is Moltke itt a frigyesi-napoleoni stratégiát, a belső operációs vonalat favorizálta.)
A Szudéta-szorosok vétele a legfontosabb feladat volt. Ha ugyanis az osztrákok az egyik szorosból kiengedve a poroszokat, a többit elég sokáig védeni tudják, akkor a porosz seregeket külön-külön meg lehet verni. Ha minden szorosnál harcok folynak, akkor Moltke nem ítélheti meg oly jól, mint ezt a koncentrált seregnél megítélhetik, hogy az esélyek az egyes szorosoknál hogy váltakoznak, aztán nehéz is az ilyen harcokból retirád-parancsra kibonyolódni, Moltke ugyan számíthatott és számított arra, hogy az osztrákok még nincsenek annyira, hogy a szorosokat jól védjék. De az osztrákok mégis jobban védhették a szorosokat, minthogy tényleg védték, és még így is akadtak nagyon kritikus percek. Steinmetz bravúrja és Blumenthal körültekintése nélkül meglepetések könnyen történhettek volna. De Steinmetz és Blumenthal valószínűleg nem tettek sokkal többet, mint amit Moltke minden tábornoktól várt. Mert lehetetlen, hogy ő nem adta volna ki mindnyájuknak a jelszót, hogy folyton támadjanak, folyton az ellenség nyomában legyenek. Mert csak így lehet megakadályozni, hogy egy koncentrált seregnek a kooperáló seregek egyikével szemben szabad keze és perce legyen.
A szorosok gyors és aránylag könnyű vétele után a poroszok még egyszer kinyújtották a frontot, és csak Königgrätz előtt húzták össze.
Megjegyzendő, hogy a szorosoknál döntő érvényesülése volt a jobban felfegyverzett és jobb módszerrel harcoló porosz gyalogság taktikai fölényének. (Az osztrák gyalogsági taktika a tömören előrerohanó szuronyerdőre, a porosz a kinyújtott és sokat lövő rajvonalra fektette a fősúlyt. Az osztrákoknak minden csata sokkal több emberükbe került.) A poroszok sikere e taktikai előny nélkül sokkal bizonytalanabb lett volna. Mert pl. Goblenz a szorosok védelmét bravúrral kezdte, de végül megtizedelt seregével rezignálnia kellett.
Benedek hadvezetése talán kissé gépies volt. A fejét ugyan nem vesztette el, és a sereget a könggrätzi csata kedvezőtlen állásából is dicsően ki tudta vezetni, de mindig a legközelebb fekvő elhatározások szerint cselekedett és Moltke, mint stratéga, alapjában véve partner nélkül játszott.
És mégis, a poroszok, akik csak a csatához koncentrálódtak, mihelyt az osztrák visszavonulás sikerült, a csatatéren torlódtak is. Benedek serege, melynek a tüzérség sikeres bravúrral védte visszavonulását, úgy állt Königgrätz után, mintha csak egy kisebb jelentőségű baleset érte volna. Sokak szerint mulasztások történtek, mert Moltkének már napok óta magas láza volt. Irtó feladat is egy ember bármily erős szervezete számára, hogy hosszabb ideig áttekintsen és vezessen állandó lélekjelenléttel, mindenek észbentartásával és pillanatonként szükségesnek mutatkozó diszpozíciókkal egy oly sokrészletű kooperációt, melynek minden részlete összefügg. Aki koncepció szerint dolgozik, különben is nyugtalanabb, lázasabb, mint a gyorsan határozgató, mert tettei csak a jövőben és csak együtt gyümölcsöznek. Egy annyira tökéletesített stratégia, mint a moltkei, úgy a fővezérre, mint az alvezérekre, mint a közlegények munkabírására túl nagy feladatokat ró. Ezt megérezte Moltke saját magán is, és kitetszik abból is, hogy csak a legkülönb tábornokok tudtak mindenképp megfelelni Moltke várakozásának. Mert sokkal nehezebb ezer fordulat közepette, mikor fordulatok is zsinórmértékül szolgálnak, előre megállapított tervek szerint is igazodni, mint egy csapatot egy másik csapatra támaszkodva vezetni, körülbelül ismerve az általános helyzetet. És épp Blumenthal mondja: "Moltkének a katonák teljesítőképességéről, úgy látszik, fogalma sincs". Ugyanis az üldözésről ellentétes elvek szerint rendelkezett, úgy látszik, aszerint, hogy a győzelem kiverekedése után az ő munkabírása is kimerült-e vagy sem. A kooperáció, tehát a túlerő érvényesítése, fizikailag rendkívül nehéz (annál nehezebb, mennél több katonára szól) és hibaelkövetésre annyi lehetőséget nyújt, hogy, tekintve az emberi tökéletlenséget, a véletlen befolyásának éppen elég tág teret nyújt, hogy ne lehessen a túlerővel az eredményt biztosítottnak tekinteni. És vegyük azt is tekintetbe, hogy a porosz hadsereg 66-ban még csak kb. 300 000 harcossal rendelkezett, az összes harctereken.
A német-francia háború haditerve jóval egyszerűbb, a német túlerő 70-ben sokkal jelentékenyebb volt.
Várható volt egy nagyobb francia sereg gyülekezése Metz és egy kisebbé Strassburg körül, továbbá egy harmadik francia sereg lassabb gyülekezése valamely hátrább eső ponton (Chalons). A németek túlerőt tudtak felléptetni Metz ellen (II. hadsereg, centrum), Strassburg ellen (I. déli hadsereg), fel tudtak léptetni azonkívül egy északi hadsereget - és nagy tartalékot a második vonalban. A mozgósítást gyorsabban is tudták befejezni.
Ezzel szemben félő volt, hogy a franciák Metz felől még félig mozgósítatlan állapotban már előnyomulnak, és a német centrum felvonulását megzavarják. Emiatt ennek a gyülekezési helyét hátrább is kellett vonni, mint ez eleinte tervezve volt.
A mozgósítási parancs Berlinben júl. 15-16-án éjjel adatott ki. Úgy számítottak, hogy aug. 3-án mind a három hadsereg akcióképes lesz. Július 30-án azonban parancs ment a III. hadsereghez, hogy ez rögtön - tehát még 3. előtt - lépjen akcióba. Támadjon.
A haditerv ugyanis a következő volt: a franciák a centrumban a legerősebbek, a németek a centrumban vannak a leghátrább, és ott fognak, mert ők is ott a legerősebbek, a leglassabban kibontakozni. A centrumban tehát egyelőre a franciák előrenyomulása várható, aminek a tervezéséről július 30-án már tudni lehetett. Ha a németek délen előrenyomulnak és a gyenge ellenfelet ott hátrálásra kényszerítik, akkor előbb a déli német sereg jobb szárnya, később az egész déli sereg a Metz előtti (Bazaine) és a Strassburg-körüli (Mac-Mahon) franciák közé kerül, és mialatt Mac-Mahont üldözi, lehetővé teszi, hogy a németek Bazaine-t délről és délnyugatról megkerüljék. Északról pedig az I. német hadsereg fog operálni Bazaine ellen, keletről a II. hadsereg zöme fog felnyomulni. Bazaine rá fog kényszerülni, hogy Metzbe húzódjon, mire aztán háta mögött fog a harc folytatódni Mac-Mahon ellen.
Ezek a számítások reálisak voltak Mac-Mahon gyöngesége miatt, ki csak annyiban változtathatta meg a programot, hogy nem Chalons, hanem Metz irányában hátrál, miáltal ő is bemászott volna a csak Bazaine-nek szánt kelepcébe, és Chalons is gyenge maradt volna. Mac-Mahon a német haditervet csak azzal hiúsítja meg, ha sokáig tud a túlerőnek ellenállni, előretolt balszárnnyal, míg Bazaine elöl van, a balszárny visszahúzásával, ha majd Bazaine visszaszorul. Később Mac-Mahon és Bazaine defenzív vonalát a Chalons körül gyülekező sereg is erősítheti.
Az események a következő érdekes módon zajlottak le:
I. A franciák nem támadták meg a centrumban a német mozgósítást, hanem csak markíroztak kisebb erőkkel egy ilyenfajta előnyomulást, ami aug. 2-án a saarbrückeni ütközet oka lett. Itt azonban nem a centrum, hanem az első (északi) német hadsereg állt a franciákkal szemben. Ez, lévén a legkisebb, volt a leggyorsabban akcióképes és ideirányítva lőn, hogy a centrum gyülekezését és kibontakozását fedezze a saarbrückeni ütközet után visszahúzódott Tholey és Ottweiler közé, hol a német centrummal nemcsak együttműködhetett, hanem torlódott is. Nem fértek el. Zavarok és konfliktusok voltak. A német centrum a neki szánt helyen egyáltalán nem fért el, és még 10-én se állt minden hadtest a fronton. Verdy du Vernois gyalogsági tábornok, ki 70 és 71-ben a nagy vezérkarhoz volt beosztva, erről így elmélkedik:
"Für diese Entwicklung ist das Vorhandensein eines dazu erforderlichen Raumes eine Notwendigkeit... die Armee-Teile bedürfen für die Operationen eine gewisse Breitausdehnung, um die erforderliche Bewegungsfreiheit zu erlangen. Nun sehen wir aber, daß bereits in dem Rayon vom Rhein bis zur Saaz für die durch die Reserven verstärtke zweite Armee unter Berücksichtigung des Bedarfes der beiden andern Armeen der für sie erforderliche Raum nicht vorhanden war; sie konnte in demselben eben nicht alle ihre Teile zur Entwicklung für operative Zwecke bringen. Heutigen Tages muß man aber in Erwägung ziehen, wie groß sich der Raumbedarf für die Massenheere unserer Zeit gestaltet hat. In das Versammlungsgebiet der deutschen Armee von 1870 lassen sich diese gar nicht einzwängen; in Zukunft müssen wir auf den strategischen Aufmarsch mit bedeutend ausgedehnterem Raumanspruch rechnen, und wird das Aufmarschgebiet, mit ihr die Operationsbasis, ganz andere Dimensionen verlangen, dabei sind die hintereinander aufmarschierenden Armeegruppen zu vermeiden; sie geben durchaus nicht eine Garantie für die rechtzeitige Verwendung aller Kräfte, ebensowenig wie dies bei zu grosser Ausdehnung in der Breite der Fall ist."
(Az aláhúzások Verdytől valók. Én jobb szeretném az egész idézetet aláhúzni. A II. hadsereg aug. 5-én 3 vonalban egymás mögött 6 hadtestből és 2 lovas hadosztályból, a vele érintkezésbe került I. hadsereg 2 hadtestből állt.)
De a franciák nem nyomultak előre, és a németek ráértek lassan felbontakozni. Pedig a franciák eréllyel nekimenve az I. (északi) német seregnek és azt még jobban a II.-hoz szorítva, nemcsak hogy ott derout-t okozhattak volna, de frontjukat úgy átvethették volna északon nyugatról keletre húzódó vonalba, hogy az egész német hadállás elértéktelenedett volna, és a német haderők javarésze még jobban kiesett volna a harcvonalból, a franciáknak nyitott útjuk lett volna Berlin felé is, melyet hogy a németek elálljanak, összjátékukat fel kellett volna bontaniuk. A déli harctér, a németek ottani túlerejével jelentéktelen mellékharctér lett volna, még ha Frigyes trónörökös Mac-Mahon nyomában Párizsba vonul is, ami azonban nehéz lett volna, mert Mac-Mahon Chalons körül segédcsapatokat vesz föl. Bazaine serege, melynél Napoleon is ott volt, viszont Dániából vehet fel segédcsapatokat, mert Dánia, ha kilátással teheti, ugyancsak hadat izent volna Poroszországnak. És most már Ausztriában is a háborús párt kerekedett volna felül. De Bazaine nem mozgott. Sőt aug. 6-án német detachment-k elfoglalják a Spichereni magaslatokat francia csapatrészektől, mire a II. német hadtest előremenve folytathatja felvonulását.
De mi történt ezalatt a déli harctéren? A III. német hadsereg, tudjuk, július 30-án parancsot kapott a rögtön előremenetelre támadással. Ezt a parancsot csak aug. 4-én kezdte teljesíteni (Weissenburg), 6-án győzelmesen megütközik Mac-Mahonnal (Wörth), számít Mac-Mahon újabb ellenállására a Vogesen-pozíciókban, de értesülve Bazaine visszavonulásáról, mindjárt Chalons-ig hátrál, Bazaine Metz körül vesztegel, operál, időt tölt, előre-, hátrabotol, míg 16. és 18. között az egész I. és II. német sereg nem áll harcvonalban ellene, már minden oldalról körül is zárva és Metzbe kényszerítve Bazaine-t. A háború eldőlt. A II. hadseregből, mely Metzet Figyes Károly porosz herceg alatt körülzárja, kiválik egy IV. hadsereg Albert szász trónörökös alatt, mely a porosz trónörökös III. hadseregével Mac-Mahon ellen kooperál. Mac-Mahon természetesen Bazaine felmentésére törekszik, de a porosz túlerő őt is több oldalról fogja, mi szept. 2-án a sedani kapitulációt idézi elő. 124 000 francia állt itt 200 000 némettel szemben.
Tehát a német haditerv keresztülment az eseményeken, csakhogy nem tervszerűen. Inkább gépiesen. Se Bazaine, se Mac-Mahon nem tettek semmit, amivel a német túlerőt kiegyenlíteni remélhették volna. A francia stratégák egyetlen lendületes tette az volt, hogy Mac-Mahon a wörthi csatavesztés után két éjszakát végigmasírozott, hogy a németeket maga mögött hagyja. Chalonsba érve segédcsapatokat vont magához, de jóval kevesebbet, mint az éji marsok alatt remélhette. A porosz trónörökös ezalatt valamivel nagyobb erősítést kapott, Bazaine körülzárása folytán, mely körülzárásnak azonban nem kellett okvetlenül bekövetkeznie. Hasonló hibák estek német oldalon, melyeket csak a francia hibák egyenlítettek ki. Ilyen hibák estek a II. hadsereg harcbahozása körül, ilyen hiba volt a III. hadsereg késő akcióbalépése és az üldözés elmaradása a weissenburgi és wörthi csaták után: az első hibát Bazaine lassúsága, a másodikat Mac-Mahon gyorsasága egyenlítette ki, ami baj volt azért is, mert nem nyert vele Chalons-nál sokat (tekintve, hogy Strassburgban is hagyott valamit) és mert Bazaine továbbra is lassú volt. A németeknek főleg az üldözés nem sikerült soha (a győzelem kivívása után a vállakozó kedv mindig hanyatlott), a menetelés is "...verlief ...selbst bei so strammen Organisationen wie die der deutschen Armee 1870... unter recht empfindlichen Reibungen". Moltkét az izgalmak most kevésbé vették elő, mert minden kényelmesebben is ment, mint négy éve. Az a kényelmesség, mely a német stratégiát 70-ben jellemezte, persze jogosult volt, mihelyt a franciák akcióképtelensége kitűnt, a fölény nyugalma volt ez, melyet a közkatonák éppúgy éreztek, mint a tábornokok, mikor látták, hogy meglepetések nincsenek, az események az akart irányban gépiesen zajlanak le, a franciák a koncepciót nem zavarják meg, csak, mintegy becsületből, a túlerő feltartóztatásának kísérleteivel, legföljebb megkönnyítenek mindent, ez minden meglepetés, várakozáson felül könnyen megy minden.
Azonban láttuk, hogy a német koncepció már kezdetben fölborulhatott volna, hát még ha nem a németek, hanem a franciák lettek volna a mozgósítással előnyben. Pedig afelől biztosak lehetünk, hogy a jövőben a gyengébb fél majdnem mindig előnyben lesz ebben a tekintetben, mert egyetlen esélye, mely a túlerőt kiegyenlíti, az lesz, hogy hadüzenet nélkül támad. Amikor ezt nem fogja tehetni, rendszerint háború nélkül is engedni fog. Nagy Frigyesnek is csak az első ütközetek után jött a hadüzenet eszébe, és a háborút megelőző hadüzenet most megint kikopik a divatból. Már Japán is így tette, aminthogy nevetséges is volna, ha pl. Belgium hadat üzenne Németországnak. Igaz, hogy a csapatösszevonások mindjárt tekintettel vannak egymásra, hogy a hadgyakorlatok is kb. egy időbe esnek a különböző államokban. A hadsereg békében se pihen és védi a határokat. De épp ezért az is megtörténhet, hogy harmadik államok, melyek a háborúba nem is akarnak nyíltan beavatkozni, már beavatkoznak a közelgő háborúba csapatösszevonásaikkal, melyekkel lekötik az egyik fél erőinek egy részét, hogy a másik fél annál könnyebben jusson a számára fontos harctéren időnyereséghez. Ilyesvalamit célzott Oroszország is monarchiánkkal szemben az utolsó balkánválság alatt, de a mi hadvezetőségünk éber volt, és nem mulasztotta el az orosz próbamozgósítás dacára sem, hogy elsősorban Boszniát rakja meg katonasággal. Ebből ugye az következne, hogy mégis minél nagyobb hadsereg-létszámra van szükség? - aminthogy Németország is oly naggyá tette most hadseregét, hogy minden szomszédja ellen elég legyen. Sőt. Csak egy szomszéd ellen nem is vehetné hasznát, mert egy határon nem is férne el. Tehát ha nem is lehetne manapság háborúban az egész hadseregeket kihasználni, békében az egészre szükség van? Tehát a háborúk a béke álarca alatt dőlnek el, a civilek lelkesedése és megfélemlítése, hír és dicsőség nélkül, mialatt a laikusok szoronganak, hogy lesz-e vagy nem lesz háború? És nyílt háború csak akkor törhet hát ki, mikor a háború a szakértők számára már eldőlt, de a győztes fél nem éri be a felajánlott koncessziókkal, hanem elfogadhatatlan igényeket támaszt (vagy esetleg még ezt a fáradságot se veszi magának), mert ellenfelét meg akarja semmisíteni? Végeredményben pedig: a nagy hadseregek fölöslegesek talán a régi divatú háborúk szempontjából, de a modern háborúkhoz - melyeket a történelem még fel se jegyez, mert minden mozzanatuk hadititok - igenis kellenek?
Mindez nem áll. Először is éppen azt véljük most igazoltnak, hogy a háború eredményét nem lehet előre biztosítania. Hisz ha Bazaine a németekkel csak egyszerre mutatkozott volna akcióképesnek, már akkor is előnybe kerülhetett a II. német hadsereggel szemben, mely épp nagysága miatt nehézkesebben bontakozott ki, mint a többi német seregek is. És Bazaine akkor a harcteret északra tétette volna át, mivel a német hadállás elértéktelenedett, felborult volna, és a német túlerőt már egyáltalán nem lehetett volna érvényesíteni. De Bazaine, úgy látszik, remélte, hogy Chalons-ból még segítséget kap. Pedig túlerőre akkor se számíthatott volna. De mindenesetre lehetett a német haditervet még később is megakadályozni, Bazaine bekerítéséig.
Aztán két fél közül az, aki előbb szánja el magát a háborúra, minden kontroll ellenére is legalább egy nappal előnyben van és ezt az előnyt az operálásokkal döntővé fokozhatja. Pláne, ha alkalmazni tudja a szerbek Kumanovónál és a Brgalnicánál bevált módszerét, hogy nem vár, míg az összes csapatok a harcba folyhatnak, hanem a legkorábban kész csapatokkal fixírozza a csata helyét, úgy, hogy a többi csapatok aztán kezdettől fogva mindjárt odamennek, ahova kellenek, és sok időt, valamint fáradtságot takarítanak meg. Ezzel aztán lehetségessé válik oly üldözés, mint a szerbeké volt a kumanovói és a monasztiri győzelem után. Ez Moltkének sose sikerült. Tapasztalatból mondja: Nach dem Sieg tritt die Erschöpfung ein. És ha máskor meg elvből az mondja: Wenn der Feind noch die Kraft hat zu fliehen, müssen wir die Kraft haben zu verfolgen - akkor ez a tapasztalatával nem vág, amire Blumenthal is maliciózusan figyelmeztet. Ugyanis oly hadsereg, mely minden erejét a győzelem előkészítésére adja ki, a győzelem kivívása után akcióképtelen, s ha a győzelem nem volt egyértelmű az ellenség kapitulációjával, a győzelem stratégiai értéke elvész. Így volt ez főleg a königgrätzi csata után. Az osztrákok meghátráltak, és a poroszok minden oldalról felnyomulva, torlódtak a csatatéren. Az osztrákok stratégiailag veretlenek voltak. "Die Fühlung mit dem geschlagenen Gegner ist völlig verloren gegangen" - írja Verdy és ebben a pillanatban már nincs "geschlagener Gegner". "Ich hielt den Feldzug" - írja Bismarck, ki a csatatéren volt, "am Abend des 3. Juli nicht für entschieden... hatte innerlich den Eindruck, daß wir unsere Manövergewohnheiten auf die große Schlacht übertrügen... Ich weiß nur zu sagen, daß die Wahrnehmung nur überraschend war und niederschlagend auf mich wirkte".
Ha mi vagyunk a támadó fél - és nekünk támadnunk kell, mihelyt a háború szükségesnek vagy elkerülhetetlennek látszik -, a mi hadseregünk Oroszországgal, Romániával és Szerbiával szemben éppen elég nagy. Oroszország a mozgósítást akkor a háború folyama alatt nem fejezheti be (mint az első Balkán-háború alatt Törökország), az ázsiai határokat se hagyhatja magukra, Lengyelország, az Ukraine, a forradalom, mihelyt orosz területre vittük a háborút, lángra lobbanhat. Éppúgy kell az első szerb és román konfúziót bolgár és albán támadásnak követnie. Az olaszokkal szemben az Alpeseken kényelmes védelmi pozíciónk van, mihelyt az olaszok Dalmáciában kikötnek, az Alpesekből kitörhetünk. Az olaszokkal szemben a franciákkal is oly arrangemant-t rendezhetünk, mely kényelmesen lehetővé teszi az óhajtott német-francia kiegyezést. Mihelyt az események Lengyelországban bonyolódnak, Németország is beavatkozásra kényszerül, de politikai okokból, melyekre itt nem terjeszkedem ki, csak a velünk való szövetségben fog akarhatni nyomást gyakorolni ránk.