Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 3. szám · / · Boross László: Háború és véderőrendszer
A hadtudomány, mint gyakorlati tudomány, minden fénykorában arra törekedett, hogy a legkevesebb áldozattal a legrövidebb idő leforgása alatt a legnagyobb eredményt vívja ki. Minden dekadens korszakában viszont ama feladat megoldását kereste, hogy hogy lehet a győzelmet bármily áron biztosítani.
A görög történetírók csoda dolgokat mesélnek az epigon Xerxes mérhetetlen hadseregéről. Ez a mérhetetlen hadsereg, mellyel a görögök ellen sétált, volt Xerxes haditervének a megvalósítása. Ő azzal a túlerővel, mely fölött rendelkezett, el akarta nyomni a görögöket, bármijébe kerüljön. Népe türelmes anyag volt, ő maga puha bőségben élt, és ha Cyrus dicsőségére vágyott vagy valamely nemzet megharagította, mit forralt volna vakmerőséget és sokféle hadi csalafintaságot, mikor oly haddal szállhatott síkra, mely képtelenné tett minden háborút: nagyságával és felszerelésével a győzelmet eleve biztosította. Legalább Xerxes - nem is logikátlan - véleménye szerint.
Moltke is oly rendszert dolgozott ki, mely - ha keresztülviszik - a túlerő győzelmét a legnagyobb hadihőssel szemben is biztosítja. A poroszok véderőrendszerük által túlerőben voltak az osztrákok, a németek számuk által túlerőben a franciák fölött, Moltkét azonkívül a merész napoleoni stratégia is izgatta: és agyában kialakult a tökéletes stratégia koncepciója, mely a merészséget megcáfolja, és melynek követése után a túlerőnek érvényesülnie és győznie kell. A hadtudomány általános zsinórmértékül fogadta el Moltke stratégiáját, vagyis helyesebben mondva Moltke stratégiájából hadtudomány fejlődött. Ez kimutatta Moltke hadvezetésének tervszerűségét, alvezéreinek, kik nem értették, az ostobaságát és hogy Moltke minden eshetőségre gondolt, és hogy különb ellenséggel szemben még dicsőbben győzedelmeskedett volna. A következő generációra ránehezedtek a hadtudósok Moltke tekintélyével. A stratégia legfőbb elve a túlerő lett. Ennek a következménye a most tetőfokára ért hadseregfejlesztési verseny. De következménye az is, hogy biztos túlerő nélkül nem mernek a művelt államok háborúba fogni. A háborúk pedig hosszas mozgósításokkal kezdődnek, mind a két fél rajta van, hogy harcvonalba hozza teljes hadseregét, és eközben az ellenség mozgósítását nem igen háborítja. Mire is volna ez a művészietlen verekedés, hisz egy hét múlva már a moltkei korrekt stratégia szerint harcolhatunk.
A problémák, amik azóta felmerültek a stratégiában, majdnem mind onnét eredtek, mert a modern stratégiát bizonyos esetekben nem tudták keresztülvinni. Így a gyarmatháborúkban, melyeknek kimenetele úgyis biztos, melyeknek a feladata tehát nem annyira a győzelem, mint a kevésbe kerülő győzelem, a modern stratégiával nem mentek sokra. Oroszország Japánnal szemben nem érvényesíthette túlerejét. A Balkán-szövetség törökháborúja korábban fejeződött be, mint a török mozgósítások.
De hát Cortez moccanhatott volna Mexikó földjén, ha csak a korrekt győzelmet tartotta volna katonai reputációjához méltónak? És mennyi katonát kellett volna Warren Hastingsnek a kelet-indiai társaságtól és aztán az angol parlamenttől kérnie, ha Moltke stratégiája szerint akarta volna elfoglalni Kelet-Indiát? És hogy hódítottak a római légiók? Mikor a siker biztosítását eleve szükségesnek érzik, ez a dekadencia csalhatatlan jele, mert egyszersmind jele annak is, hogy a sikerre törekvő nincs a sikerrel közvetlen korrespondenciában: nem érzi magát a harctéren biztonságban: nem bízik benne, hogy amaz imponderibiliák felett, melyek a különböző eshetőségek között dönteni szoktak, hatalma lesz: az ellenség erejét titokzatos abszolútumnak tartja és fél. A tökéletességre, a minél nagyobb hatalomra és biztonságra törekvés csak azért van, mert sokaknak - saját érzésük szerint - már ez az egyetlen lehetőségük. De nem is reális lehetőség, mert tökéletesség nincs a gyakorlatban, rá törekedni csak tendencia és fatalizmus, és végeredményben érzéketlenít az elérendő reális eredményekkel, valamint eszközeivel szemben. Xerxes nem kedvelte a háborút, és mikor mégis háborúba keveredett, nem tudott más haditervet kieszelni, minthogy végtelen túlerővel lehetetlenné tegye a háborút. Moltke is a béke barátja volt, se a kedve, se a körülményei nem csábították, hogy betörjön ellenséges hadak közé és meglepéssel, ráijesztéssel, csellel vagy a belső operációs vonal ügyes kihasználásával vakmerő haditetteket végezzen, mint Sándor, Caesar, Frigyes és Napoleon. Ő ehelyett rendszert dolgozott ki, hogy a vakmerők garázdálkodását lehetetlenné tegye. És a háborút is. Mert mihelyt a háború tudományos alapra kerül, akkor előre lehet tudni a végét, és előre lehet alkalmazkodni a végéhez, kisebb áldozatokkal. Csak ez a kérdés, hogy nem kivételes-e az az eset, melyben Moltke stratégiája érvényesülhet? Egyáltalán lehet-e stratégiai rendszert csinálni? A túlerőnek ceteris paribus győznie kell, ez biztos, azonban nem gyakorlati elv. Gyakorlati elv csak akkor volna, ha nem volna a túlerő ingatag fogalom, melynek az életbelépését ezerféleképpen meg lehet akadályozni. Tegyük fel, hogy minden alkatrészére egyformán számítani lehet, és hogy a hadinép türelmes anyag, melyről lepattannak a különböző politikai számítások, és mely mindig lemond a támadásról (hogy ehelyett manőverezzen), és mindig előre megy, ha követelik tőle. Ezt tegyük fel, noha pl. a német-francia háborúban is előfordult, hogy a németek, az ellenséggel való találkozásokból lelkes önbizalmat merítve, nem tették mindig azt, amit Moltke akart - máskor meg nem voltak nyert csata után üldözésre használhatók -, máskor meg torlódás állt be a felvonuló csapatok között. De a túlerő különben is csak a mozgósítás után lép életbe, és csak összejátszás őrzi meg. Ezer alkalom, tenni ellene. Sőt a mozgósítás és felvonulás kedvező elintézése sine qua non feltétele a modern stratégiának, és az a tér, melyen ez a stratégia, mint rendszer, rendszerrel támadható.
Szerencsés kezű és joggal magabízó az, aki tökéletesség helyett kijelölt célok elérésére törekszik, melyeknél kontrollálhatja is, hogy mit végzett, és rutint szerez. E rutinnal előre látja, várja és forszírozza mások hibázásait, s mikor kiaknázza ezeket, egy percig se törődik azzal, hogy amit csinál, a győzelem biztosítéka legyen, akárki állana vele szemben a tényleges ellenség helyett. Ami általános elve van, az mind nevelés és rutin. Cortez és Hastings minden komplikáció nélkül mutatják, hogy hogy kell a harcmodort az ellenfélhez alkalmazni. S hogy az ő eljárási módszerük a gyakorlatban nem csekélyebb értékű, mint a biztosítás túlerő áron, emellett a vadászok s főleg az állatszelídítők analóg módszere tanúskodik. Természetes, hogy akik a valószínűségre - tett megfigyeléseik igazolására - vakmerően és a legtöbb esetben (már a valószínűségszámítás szabályai szerint is) sikerrel számítanak: e gyakorlati, percekben élő, oly konceptussal, melyből kihozhatók, nem bíró megfigyelőket, nem hozhatja más zavarba, mintha nincs mit megfigyelniük. Viszont elemükben érzik magukat a változások, figyelnivalók forgatagában, csatanapon. Ilyen volt Cortez, ilyen Hastings, ilyen lett, mikor életkoncepcióját megalkotta, erőt véve magán: Sándor, Caesar és Napoleon.
Caesar a gallok és germánok fölött a fölényes római katona, légió, harcmodor és ama szuggesztivitás kíméletlen bátor kihasználásával győzött, mely fölött a civilizáltabb rendelkezni szokott a kevésbé civilizálttal szemben, ki hajlandó róla minden jót és neki mindent elhinni. (De nem előbb, míg hozzá nem szokott és csak addig, míg bizalmatlanná nem okul.)
E fejezetben még csak két dologra akarok kiterjeszkedni.
I. A legjobb a legrakoncátlanabb egyénekből álló hadsereg, melyet valamely rátermett (közéjük illő) egyéniség vagy eszme még kordában tud tartani.
II. Amaz éberség is és bátorság is el szokott fogyni vagy romlani, mely a valószínűt biztossá és a csak lehetségest valószínűvé teszi. Aki elfárad, ellustul, elméláz, elgondolkozik, öregszik, beteg, kedvetlen, akaratlan (szóval, aki mással van nagyon elfoglalva): nem képes amaz éberségre, mely nélkül nincs uralom a környezet fölött, hanem inkább meghunyászkodás a miliő egyszerre felnövő hatalmával szemben. Amit egy jó percében vállalt, azon egy rossz percében rajtaveszt. Nem számíthat magára, vannak percei, mikor nem bánná a végét. Az emberektől már semmit se akar nagyon, tehát nem tud törődni, se bánni velük. Felülkerekedik a dekadenssel szemben a fejletlenebbek intenzívebb életösztöne is, mohó kárörömmel ront rá és mennél több szolgája volt, annál biztosabb és végzetesebb bukása.
Sándor, mikor Ázsiába ment, elfordult Arisztotelésztől. Sulla, mikor már nem látta világosan, hogy mit akarjon, visszavonult. Pompeius viszont Pharselusnál már nem tudta a saját meggyőződését követni, hanem környezete nógatására ütközött. Caesar se akart az utolsó szenátusülésre menni, de már hagyta, hogy odavezessék. Napoleon se akarta kenyértörésre vinni a háborút Oroszországgal (ezért nem is restaurálta Lengyelországot), de már hagyta, hogy akarata ellen is sodródjék. Később is kikerülhette volna, mert előre látta vesztét, de nagyon kényelmetlen volt neki a gondolat, hogy "Angliában nevetni fognak rajta", ha lemond valamiről. És már nem volt ereje, hogy leszámoljon kényelmetlen gondolatokkal. Arról aztán, amit még a köztársaság hódított, nem is mondhatott le. Az elbai kirohanás már megint elhamarkodás volt, már csalták az ösztönei, de azért szerintük rángatózott még.
Úgy látszik, mintha mindez már nem ide tartozna. De még idetartozik. Mert az apákat követik a fiúk, és az a nemzet, melyben már nincs képesség megújhodásra, elpusztul.