Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Disputa
Etnológusok és szociológusok számtalan esetét hordták össze annak a jelenségnek, amit kettős morálnak, vagy a morális érzés kettősségének neveznek. Abban áll ez, hogy embercsoportok a maguk tagjaival szemben jónak vagy rossznak tartanak érzéseket és cselekedeteket, amelyeket más csoportok tagjaival szemben megfordítva rossznak vagy jónak tartanak. A primitív népek élete tele van ilyen kettősségekkel. Rabszolgaságba esni rossz, de a háborúban rabszolgául ejtett idegen törzsbeli nem megy emberszámba, az ellenséges törzs asszonyait meggyalázni helyes és férfias cselekedet: de aki a törzsbeli asszonyokon követi el ugyanazt, az leütnivaló gyáva és aljas.
Minél kezdetlegesebb a nép (vagy csoport), a morális érzés ezen kettőssége annál öntudatlanabb naivsággal nyilatkozik meg. A társadalmi szolidaritás körének kiterjedése és mélyítése egyúttal az erkölcsi érzések objektiválódásának folyamata. Minél nagyobb körre vonatkozik egy csoport közös érdeke, annál jobban szűkül a morál szubjektivitása, annál inkább közelíti meg azokat a normákat, amelyeket az absztrakt gondolkodás abszolút vagy objektív etika néven foglal össze.
Milyen kezdetlegesnek kell lennie a magyar nép érdekközösségének, ha olyan kiválóan okos és nagytudású ember, amilyen Halász Imre, 1867-tel fejezi be a magyar sajtó elnyomatásának történetét, mert "Magyarországon azóta, most már negyvenhét éven át, korlátlan sajtószabadság uralkodik, úgyhogy a 67 óta felnövekedett nemzedék már nem is tudja elképzelni, milyen állapot lehetett az, amikor sajtószabadság nem létezett".
Nem kell-e azoknak, akik bár 67 után nőttek föl, igenis nagyon el tudják képzelni, milyen állapot lehetett a sajtószabadság nélküli, mert Vácott és Szegeden ültek érte, avagy magukba fojtották újságba kívánkozó igazságaikat, nem kell-e azoknak azt érezniök, hogy más, idegen közösségnek tagjai, ha magyar publicista ilyet írhat? Vagy el lehet-e képzelni, hogy az egész magyarságra kiterjedő szolidaritásérzés észre ne vegye, észre nem vette, hogy Magyarországon 1867 után is csak a nép egy csoportja számára volt meg a sajtószabadság? (Nota bene: az sem "korlátlan", távolról sem.)
Nem kell-e a primitív népek naiv moráljára gondolni, ha magyar újságírónak eszébe sem jut, hogy pl. a Népszava nem heteken, nem is hónapokon, de éveken által az előzetes cenzúra és az utólagos elkobzás ugyanazon tortúráit szenvedte végig, amelyek aprólékos történetét a 67 előtti időkből keserűen panaszolja!? És lehet-e védekezni az érzés ellen, bármennyire ellenkezzék minden demokratikus tendenciával az emberben, hogy a legjobb magyarok öntudata és morálja is "burzsoá" vagy "feudális" vagy "úri" öntudat, vagy viszont "proletár" vagy "munkás" öntudat - nemhogy "emberi" öntudat volna -, ha ami az egyik magyarnak rossz, a másikat hogy bántja, az öntudatba bele sem dereng!
És mit lehet várni a sajtószabadság olyan védelmétől, amely még ennyire távol van attól, hogy a sajtószabadságot objektív, vagyis a csoport személyes érdekeitől független követelménynek ismerje? Amely talán neheztel azért, mert az egyik lapot a pályaudvarokon nem szabad árusítani, de annyira magától értetődőnek tartja, hogy észre sem veszi, hogy a másikat még a trafikokból is kitiltják?
Ezért nem tudják a magyar polgári (ezúttal igenis: polgári) újságírók, hogy Magyarországon sajtószabadság soha sem volt, sem 67 előtt, sem azután. Hanem mindig csak az volt, hogy szabad volt megírni azt és annyit, ami az uralkodó osztályokat létükben nem támadta, vagy amit hogy megírjanak, megakadályozni erő híján nem tudtak. De soha sajtószabadság angol vagy francia vagy olasz értelemben nem volt. Ahogy szabad volt egy ideig szocialistának lennie a hivatalnoknak: mert a szocializmus nem volt reális veszedelem, hanem csak "teória", és szabad esetleg szindikalistának lenni: amíg ez is csak teória e tájt - azonképpen mindig szabad volt megírni az újságban azt, amit a hatalmasok veszedelmesnek nem tartottak, vagy elnyomni jónak nem láttak. Most veszedelmesnek látnak és el akarnak nyomni írásokat, amelyek azelőtt "szabadok" voltak. És sikerülni fog nekik, mert akiknek némiképpen módjukban lett volna és volna más "szabadságmorált" kiépíteni, azok negyvenhét év alatt sem tanulták meg és ma sem érzik igazában: hodie tibi, cras mihi.