Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 2. szám · / · Figyelő
A hős-kultuszt tépázza meg, mondották róla annak idején. Morális fogalmakat értékel át, ítéleteket és előítéleteket revideál, világnézeteket pukkaszt szét szkepszise tűjével... drámában és esszében, aforizmában s felköszöntőben. Tagadhatatlan, hogy mindezt megtette. De tegyük hozzá - s egyszer, majd ha ráérek, alaposabban kifejtem ezt -, sohasem állott szemben a dolgokkal, mint ahogy egyenrangú ellenfelek, egymás erejét, hatalmát respektáló küzdők állanak szemben egymással, mint ahogy Sils Maria magányos lakója szemben állott a morális fogalmak légiójával - valami wotani pózban - annak a tudásnak súlya alatt, hogy mindaz, amivel szembehelyezkedik, évezredes megszokások, idegbeli és izombeli felvettségek kristályosodása, mely még messzi évszázadokra determinálja az emberi törekvéseket. Ami Nietzschénél erő, gondolat, reveláció - Ibsent és Strindberget szándékosan mellőzöm az egybevetésnél -, az Shaw-nál a szatíra legalacsonyabb foka: tiszteletlenség. Wie man mit der nadel philosphiert, így valahogy lehetne travesztálni Nietzsche önérzetes jelszavát Shaw-ra. Shaw drámáinál egy pillanatig sincs meg az embernek az az érzése, hogy bálványok inognak, nincs meg bennük az a titokzatos robaj, mely távoli nagy földrengések elkövetkezését jelzi. Valaki - akiben ötlet, vicc s különösen a csúfolódás adománya van meg, a legkülönb témákon próbálja ki tehetségét. Ügyesen, könnyedén, veszélytelen távolságból támad tárgyára, macskaügyességgel körüljátssza, leleményesnél leleményesebb produkcióit mutatja be - mindig mulatságosokat, sznobokat izgatókat -, s a dráma indul világkörüli körútjára.
Az Androklusz és az oroszlán az iskolai példája Shaw alkotásmódjának. A témája az hatalmas, minden időkben a legnagyobb írókat izgatta. A pogányság és kereszténység összeütközése, világnézetek egymásba robbanása, melyek közül az egyiknek többezer éves múltja, a másiknak ki tudja, mily messzi jövője van. És Shaw azt mondja és könnyedén legyint hozzá a kezével: nem érdemes. Egyedül az emberiség az örök. A mártírhalálba készülő kereszténylány vágyódó szerelemmel van a szép pogány kapitány iránt. Az alázatos Ferrorius hat gladiátort ver agyon a cirkusz porondján. A bűnökkel és igazi bűnbánattal teljes keresztény hívő, kinek a mártírhalál hozná meg a bűnbocsánatot, visszaretten a haláltól és áldozni fut a pogány isteneknek. Androklusz a szabó, akit az oroszlán elé vetnek, megmenekül a szörnyű haláltól: az oroszlán felismeri benne jóltevőjét, ki egykor a sivatagban tövist húzott ki a talpából. Az emberiesség az minden, az felette áll pogányságnak és kereszténységnek, az örökké való. Nem mintha harcba akarnánk szállni a tétellel. Nagyon jól el tudjuk képzelni, hogy egy nagy drámaíró hatalmas kézzel alakít egy drámát, melynek ez a tétel a magva. Embereket formál, emberi törekvéseket, emberi küzdelmeket, és ezekből alakul ki - mindig szükségszerűen és sohasem vignettaszerűen ráalkalmazva - a téma, melyet az író drámájában végighömpölyget. Shaw ellenben kívülről veszi a tárgyat, néhány jelenettel - sohasem emberekkel - illusztrálja, de csak éppen annyi komolysággal, hogy azért valamiféle pártállást mégse lehessen szemére vetni. A kereszténység és pogányság a történeti processzus, egyik sem fontos, az emberiesség fontosabb. De azért ez sem fontos, minthogy semmi sem az, Shaw drámája sem. Renan szkepsziséből mindössze annyi jutott el hozzá, hogy "senkinek sincs annyira igaza, hogy az ellenfélnek ne volna igaza".
A Magyar Színház nem sok igyekezettel játszotta Shaw darabját. A rendező munkáján, a színészek munkáján az a meggyőződés érzett meg, hogy ebből úgy sem lehet semmit sem csinálni. Aczél Ilona lebilincselő jelenség volt a színpadon. Amíg némán állott, az ember mindent elhitt neki: kereszténységet és pogányságot, halált és szerelmet. Ha beszélt, szétfoszlott a varázs: hangsúlya, mozdulatai kísértetiesen emlékeztettek Márkus Emíliára... ettől meg kéne szabadulnia. Z. Molnár rokonszenves Androklusz volt.